Közgazdasági Szemle – 1906.
35. kötet - I. Értekezések - Heller Farkas: A határhaszonelmélet és az uralkodó értékelméletek (I.)
A HATÁRHASZONELMÉLET ÉS AZ URALKODÓ ÉRTÉKELMÉLETEK. 117 míg a régi értékelmélet a költségjavak, vagyis a termelési javak és az érték között állapított meg közvetlen kapcsolatot. Amidőn az új értékelmélet a határhaszontban jelölte meg az érték forrását, a régi értékelméletnek egy másik igen fontos tételét vetette el. A classikus értékelmélet és annak változatai ugyanis mindvégig fentartották a szaporítható és nem szaporítható javak közti éles megkülönböztetést, melynek felállítása még Ricardora vezethető vissza. E megkülönböztetés a régi értékelméletben azért bírt alapvető fontossággal, mert az a javak említett két csoportja számára külön-külön értéktörvényt állapított meg. Míg a dizaporítható javakra nézve Ricardot követve a haszonban, ritkaságban és a vevők fizetőképességében látta a régi értékelmélet az érték irányítóját, addig a szaporítható javak nagy csoportjára nézve a költségtörvényt állította fel. A régi értékelmélet tehát voltakép egységes értéktörvényt nem ismert, hanem a nem szaporítható és a korlátlanul szaporítható javakra nézve más-más értéktényezőket jelölt meg. A nem szaporítható javak és a szaporítható jószágok értékképződésére vonatkozólag hirdetett eme különböző alapok tagadása a határhaszonelmélet elmaradhatlan következménye. A határhaszonban látván a javaknak úgy egyik, mint másik csoportjára nézve az érték forrását, a két régen oly élesen szétválasztott jószágcsoport közti megkülönböztetés majdnem teljesen elvesztette jelentőségét az új elmélet szempontjából. Úgy a szaporítható, mint a nem szaporítható javak értékalakulása egyformán a határhaszon törvényének van alávetve és csakis ezen az általános törvényen belül érvényesül a két csoportba tartozó javak értékképződése között bizonyos eltérés. Ily módon szakított a határhaszonelmélet a régi értékelmélet oly hagyományos tételével, mint az, hogy a szaporítható és nem szaporítható javak értékbecslése egész különböző alapokon nyugszik. Nem talált több kíméletre az új elmélet előtt a classikus írók részéről az érték két csoportjára nézve megállapított hagyományos megkülönböztetés, a használati és csereérték éles különválasztása sem. Egész jelentéktelennek ezt ugyan a határhaszonelmélet sem mondotta, de azt egy másik megkülönböztetéssel egészen háttérbe szorította. Nem lesz nehéz ennek az okát megtalálni, ha szemünk elé állítjuk a használati és csereérték közti megkülönböztetés, vagyis inkább e megkülönböztetés elsőrendű fontosságának az eredetét. Az érték jelenségeknek használati és csereértékre való felosztása kétségkívül mélyen a különböző értéktünemények lényegében bírja a gyökerét, mégis elsőrangú jelentőségre főkép az által jutott az elméletben, hogy egyrészről a javak használhatósága és a piacon való kicseréltetésük között nem sikerülvén az összefüggést kimutatni, másrészről pedig az a tény, hogy a haszon az értékalakulásra befolyással bír, nem lévén tagadható, az elmélet kénytelen volt az értéktünemények ama csoportját, melyben a haszonnak az értékre való hatása közvetlenül érvényre jut, szigorúan megkülönböztetni az értéktünemények ama csoportjától, mely látszólag a haszonnal közvetlen összefüggésben nincsen. Bár tehát a használati és a csereérték megkülönböztetése mindenesetre jogosult — amit külön- 35. köt. 2. sz. i