Köznevelés, 1968 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1968-11-08 / 21. szám
Teremtő filmízlést! PÉCS, 1968 Negyedik alkalommal gyűlt össze a hazai filmesvilág Pécsett az immár hagyományos játékfilm-szemlén. Az idei találkozásnak különösen az adott aktualitást, hogy két évtizedes az állami filmgyártás. A huszadik évforduló már alkalmas alaposabb számvetésre, elemzésre, a hogyan tovább megvitatására. Ezért is volt bőséges — talán túlzott is — a programja a pécsi hétnek. Négy délelőtt folyt az elméleti vita, égetően fontos kérdések körül csaptak öszsze a szenvedélyek; több száz rendező, operatőr, kritikus, népművelési szakember és pedagógus tanácskozott. A rendező, Kása Ferenc és a kritikus, Rényi Péter polémiájában épp úgy, mint a filmklub-vezetők vitáiban a közönség és a filmművészet egymásra utaltsága, az ízlés és a film kérdései szerepeltek. Hasznos és termékeny hetet töltöttek el a résztvevők az októberi naptól ragyogó Mecsek-alji városban. Valóban jelentős filmeket láthattunk — az elmúlt két évtized egyik kimagasló alkotását, a Talpalatnyi földet és a múlt év termésének hat legjobb filmjét. Teremtő filmízlést! — hirdette a fesztiválprogram. Mintegy 100 pedagógus, népművelő várta is a vitát, de véleményem szerint csalódott. Miért? Divatos volt — még pár éve is — arról vitatkozni, hogy művészet-e a film? Ma már a művészi és a kommersz film mesterséges ellentéte körül folynak a viták. Huszár Tibor szociológus a vitaindítóban jelezte: nem hisz az ilyen mesterséges szétválasztásban, ez csak a valódi probléma takargatására jó. Az adott film hatékonyságát kell vizsgálni: alkalmas-e a világról vallottak megértetésére, hogyan tud hatni cselekvőleg a nézőre. A nézővé nevelés kérdéseiről folyt a vita a pedagógusok és a népművelők között. Erről szeretném elmondani véleményem, felelve arra is, miért csalódott az összesereglett pedagógus-népművelő szakember-gárda. Vitathatatlan, hogy a vizuális művészet elsajátítása csak vizuális módon történhet — zenét sem lehet partitúrából élvezni, keveseket leszámítva. Vetíteni kell tehát művészi filmeket — így lehet a film formanyelvét, értését széles körben terjeszteni. Ez természetes — mondhatja mindenki — s mégis itt vannak a bajok. Ahogy az iskola lerakja a művelődési alapokat (esztétikában és természettudományokban egyaránt), úgy kell a jövő nemzedékének vizuális kultúráját is alapozni. Ezért az iskola szerepét itt sem lehet lekicsinyleni. A résztvevőknek csalódottsága abból fakadt, hogy éppen ezt, az iskolai vizuális kultúra kérdésének alapos megvitatását várták a tanácskozástól. A meghívón az egyik rendező szervként a Művelődésügyi Minisztérium Oktatási Főosztálya volt feltüntetve, de csak a meghívón. Mert az MM Közoktatási Főosztályát erre a közreműködésre senki sem kérte föl. Pedig az iskolai filmesztétikai oktatás „megért volna egy misét”. A tantervi követelmények között — ha szerényen is —, de szerepelnek a filmesztétikai alapfogalmak, ám anyagiak híján ma még megvalósíthatatlanok a helyesen fogalmazott követelmények. Mi legyen hát azokkal, akik itt, az iskolai oktatáson kívül rekednek, s mi legyen azokkal, akik már nem járnak iskolába? Pár éve elindult egy hasznos, nagyjövőjű népművelési forma: a filmklub-mozgalom. Ez lett volna hivatott az azóta is meglevő problémák megoldására. Gombamódra jöttek létre a különböző filmklubok; megszállott, fiatal, lelkes vezetők álltak mellé, szerveztek és veszekedtek, és most ők is csalódottan távoztak Pécsről. Előrelépés, egyetértés most sem történt. A filmklub-mozgalom nem tudja betölteni a neki szánt szerepet — tartalmi és anyagi-szervezési nehézségek miatt. Ám itt nem szabad megállni, nézzünk kicsit mélyebbre: elsődleges a tartalmi probléma. A filmklub-mozgalom nevelési fórum — jórészt fiataloknak. Nevelni csak nevelők tudnak — az első tartalmi probléma ebben rejlik: kevés a filmhez értő „középkáder”. Tanárképző főiskoláink, tudományegyetemeink ugyanis nem kellően foglalkoznak a kérdéssel. Szomorú volt hallani, hogy egyik vezető tudományegyetemünk bölcsészkarán csupán "fél évig "heti egyetlen óra jut a színház és a film esztétikájára. Kevés a filmhez alapfokon értő szakember, a filmklubok így gyakran hozzáértő nélküli laza konglomerátumok, ideig-óráig tartó szövetségek, amelyek addig állnak fenn — s ez a második tartalmi probléma —, amíg van a 30—40—50-es évek gyakran kétes művészi értékű filmjeiből még nem látott kópia. 1968-tól az Iskolatelevízió egy újabb, filmesztétikai formát indított meg kísérletképpen — s erről sem esett Pécsett sok szó — pedig ez a fórum is eredménnyel kecsegtet. Amit Pécs nem oldott meg, reméljük megoldja egy társadalmi szerv, az Ifjúsági Filmbizottság. 1969 elejére ugyanis széles körű tanácskozást terveznek a filmműveltség iskolai és iskolán kívüli terjesztésének problémáiról. Ettől termékeny vitát és eredményeket is várunk! Gálos Tibor 810 ISKOLA ÉS ÉLET A KÖR BEZÁRULT Dr. Németh Kálmánna badacsonytördemici óvónő és többen mások jöttek hozzám, miként lehetne szerezni Az elszürkülés veszélye c. könyvecskémből. Némiképp tanácstalan voltam, mert magam sem tudtam hozzájutni. Végre szeptemberben megjelent a Tankönyvkiadó tájékoztatója, amely az én könyvemet is hirdette. Ajánlottam Némethnének a tájékoztató alapján, rendelje meg a fővárosi pedagógus könyvesboltból. Megrendelte. A könyvesbolt — nyilván, mert nem volt példánya — továbbküldte a levelet a veszprémi Állami Könyvterjesztő Vállalathoz. Némethné onnét kapta a következő választ: „Tisztelt Cím! A kért könyv sajnos elfogyott (Fónay T. Az elszürkülés veszélye). Javasoljuk, hogy a Tapolcán élő szerzőtől próbáljon kérni. Tisztelettel: 530. Állami Könyvterjesztő Vállalat, Kölcsey könyvesboltja, Veszprém, Vöröshadsereg tér 2. telefon: 120—84.” A kör tehát bezárult. Merem hinni, hogy a pedagógiai könyvkiadásról szóló vita még nem. Fónay Tibor