Köznevelés, 2004 (60. évfolyam, 1-41. szám)

2004-12-03 / 39. szám

60. évfolyam 39. szám 2004. december 3. szakpárosítás segíthet. Mit hozott az elmúlt harminc év ezen a területen, érdemes volt a lengyelt választani? Volt diákjaink körében végzett felmérés alapján - a teljesség igénye nélkül - igen pozitív kép alakult ki, mert nagy többségük talált munkát. Debrecen sajátos, nem túlzás kijelenteni, hogy a főváros mellett központi szerepet játszott és játszik a lengyel nyelv hazai oktatásában. Debrecenben valósult meg először a lengyel nyelv integrált oktatása, általános iskolától kezdve a középiskolán át az egyetemig. Az általános iskolai oktatás néhány év után megszűnt, de a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban továbbra is választható a lengyel nyelv. A gimnázium nyitott a város, sőt a megye társintézményei előtt, ahonnan várja a lengyel nyelv és kultúra, Lengyelország iránt érdeklődő diákok jelentkezését a következő években is. PALCHUBER KÁROLY ■ Rendhagyó iskolatörténet Az érdi Teleki Sámuel Általános Iskola jubileumi emlékkönyve Széchenyi gondolatát idézi mottóul: „Múlton nyugszik a jelen, s ezen a jövendő”. A kiadvány rendhagyó iskolatörténetről tudósít. Rendhagyó, mert nem patinás, nagyhírű alma mater sokéves munkáját tárja fel, ahová jobb módú szülők járatták gyermekeiket. A tanulók munkások, kőművesek, napszámosok fiai, lányai voltak. Az iskola belső életét, a pedagógusok törekvéseit nem statisztikákból, adatokból ismerhetjük meg, hanem vallomások, interjúk tükrében. Hosszú volt az út, amely az egyszerű, istállóból átalakított házból a mai modern okatatási intézményhez vezetett. Az iskola, melynek felállítását egy lelkes néptanító, Szőts Gergely kezdeményezte, 1933 április 5-én nyílt meg két tanteremmel, két pedagógussal, tíz tanulóval. A tantestület tagjai kezdettől fogva hivatásukat szerető pedagógusok voltak, életüket szíves-lélekkel a gyerekek nevelésének szentelték. Az 1963-as tanévtől nyugdíjazásomig én is tagja lehettem a kollektívának, melyet nem az örökké füstölgő vaskályha melege, hanem a közös felelősségtudat hevített. Összetartó, baráti tantestület volt a miénk, megosztottuk egymással nemcsak tízórainkat, hanem örömünket, bánatunkat is. Második otthonunkká vált a tanári szoba, ahová tanulóink is bármikor betérhettek gondjaikkal. Bizonyára nem véletlen, hogy közülük sokan választották a pedagóguspályát; az intézmény igazgatónőjén, Varga Jánosáén és helyettesén, Patkóné Séra Ilonkán kívül még nyolcan tanítanak a hajdani iskolájukban. Tovább örökítik azt a szellemet, melyben tanulóként itt részük volt. A küzdelmes évek, a bajok ellenére optimista volt a hangulat, vidámság, humor éltette és élteti a parkvárosi testület és a mai Teleki pedagógusait. Ez tükröződik a könyv hangvételén is. A szerkesztők: Frank Lászlóné, Kiss Lajosné, Kubassek Jánosné, Rábainé Radó Katalin, Somogyi Anita, Varga Jánosné és Varga Józsefné alapos munkát végeztek. Hangyaszorgalommal gyűjtötték össze a múlt szórványos emlékeit, hogy hű képet mutassanak be az eltelt hetven év történéseiről. Az ízléses fedőlap Púpos Miklós művésztanár munkája. Ő készítette el Teleki Sámuel mellszobrát és a Teleki-jelvényt is. KERÉKGYÁRTÓ IMRÉNÉ ■ Egy túlélő töprengései Ma olvastam, hogy akik a nyolcvanas évek előtt születtek, azok valódi Hősök, afféle igazi hollywoodi, mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondoljunk csak bele, 1980 előtt születettek (azaz MI), kész csoda, hogy életben maradtunk! Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Mi még csapból ittuk a vizet. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük, kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még vezetékes telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és a közeli kiserdőben játszottunk. Ha elestünk, megsérültünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald’son edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja, mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja, mit nem tettek bele), és mégis itt vagyunk. Szobi szörpöt ittunk, a limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a vécé pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a pre-Domestos korban. Szó sem volt play-stationról, nintendóról, X-boxról, videojátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, fitness-club-kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk, bevallom, már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk, és beengedtek. Nem kellett megkérni a szülőket. Sem a mieinket, sem az övéiket! Nem vittek és nem hoztak a szülők... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébbállhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ezek voltunk mi. Hősök? Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok talán értetlenül mosolyognak. V. L.