Külkereskedelem, 1962 (6.évfolyam, 1-12. szám)
1962 / 1. szám - Dr. Vajda Imre: Az SZKP XXII. kongresszusa és a magyar külkereskedelem feladatai
megvalósításáért és ennek érdekében szemügyre kell venniök a termelés és szervezés minden egyes fázisát, fel kell deríteniük, hogy hol, melyik szakaszban lehetséges és kívánatos a nemzetközi munkamegosztás alkalmazása. Távolról sem egyedüli tere ennek a végtermékek profilozása. Minden tapasztalat amellett szól, hogy ipari termelésünk műszaki színvonalát és egyben gazdaságosságát végzetesen befolyásolja az a körülmény, hogy az alkatrészgyártásra és az anyagelőkészítésre sokkal kevesebb gondot fordítanak, mint a gyártmányszerkesztésre és a gyártás befejező fázisaira. Ebből tömérdek felesleges és költséges egyedi importigény és drága, sok esetben műszakilag sem megfelelő megoldás adódik. A közbenső fázisokban és a termelés szervezésében fennálló hiányosságok gyakran felemésztik szinte mindazt az eredményt, amit a gyártmányszerkesztésben és befejezésben produkálunk. Ezen a téren nem látunk jelentősebb előrehaladást, hanem mindig csak pillanatnyi kényszermegoldásokat: hol egy licencvásárlást, hol alkatrészimportot, hol egy meggondolatlan — mert nemzetközi kihatásaiban kellően fel sem mért — beruházási javaslatot. De abban az irányban, amelynek követését a szocialista világpiac, a „nagypiac" léte előírja, a standardizálás következetes megvalósítása irányában túlságosan lassú az előrehaladás és a külkereskedelem sem kezdeményez ezen a téren eléggé. A nagypiac adta lehetőségek számunkra a standardizálás két útját nyitják meg, mindkettő csak szervezett nemzetközi munkamegosztással válik járhatóvá, de járhatóvá válik egy kis ország viszonylag kisméretű ipara számára is. Standardizálni lehet az alkatrész- és anyaggyártást úgy, hogy egyetlen üzem állítja elő a különböző üzemekben (országokban) gyártott termékek számára szükséges alkatrészeket, általánosan elfogadott és bevezetett normáknak megfelelően. Ez lehetővé teszi a célgépek folyamatos kihasználását, a termelékenység óriási méretű növelését, a befektetett eszközök gyors megtérülését és ennek következtében az alkalmazott technológia gyors továbbfejlesztését. A standardizálás másik útja a gyártott késztermékek választékának csökkentését és a termelés összpontosítását jelenti néhány, speciális termékre. Az előbbire a leginkább ismert és megvalósított példát a gördülőcsapágy-gyártás adja, de még itt is rendkívül szűk a tényleg megvalósított csere mértéke. Az alkatrész- és anyaggyártásnál a nemzetközi standardizálást, mint a szükséges ráfordítások csökkentésének egyik legeredményesebb, a gyakorlatban legjobban bevált módját eddig túl bátortalanul alkalmazzuk és még elvétve is alig akadunk javaslatra külkereskedelmi munkánk terén, amely ebben az irányban keresne megoldást. Ez azonban csak az egyik probléma. A másikat, amely nem kevésbé jelentős, abban látjuk, hogy ipari termelésünk még mindig túl szétaprózott, nem eléggé koncentrált, sőt ezen a téren az utóbbi egy-két évben a második hároméves terv kezdetén mutatkozó lendület alábbhagyott. Itt is a szocialista nemzetközi munkamegosztás adta nagypiac jellegének és törvényszerűségeinek elhanyagolása, a lehetőségek nem kellő mértékű kihasználása figyelhető meg. Tudjuk, hogy alig akad nehezebb feladat a gazdaság terén, mint az ipar szerkezetének átalakítása, de azt is tudjuk, hogy nincs sürgősebb sem. Következetes koncentráció nélkül nem tudjuk legfontosabb népgazdasági és külkereskedelmi problémáinkat abban az ütemben megoldani, amelyet a szocialista társadalom építésének menetrendje megkövetel. Itt ne áltassuk magunkat: nem az anyagbeszerzés a maga ismert nehézségeivel adja külkereskedelmünk elsődleges problémáit, hanem az, hogy exportra ajánlott termékeink minőségi színvonala nem emelkedik elég gyorsan és túl kicsiny azoknak a termékeknek a száma, amelyekben szakosodásunk megérdemelt nemzetközi elismeréshez jutott volna. Az élenjáró termékek között pedig nem csekély számban vannak olyanok, amelyeknek gazdaságossága nagyon vitatható. Ez fékezi a külkereskedelmi fejlődés lendületét. S ez idéz elő időleges megtorpanást ott, ahol szakadatlan, gyors előrehaladásra lenne szükség és lehetőség. Noha külkereskedelmi forgalmunknak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya nemzetközi méretekben is rendkívül magas, nem gondolkodunk eléggé a szocialista világpiac és munkamegosztás méreteiben, nem vagyunk eléggé nagyvonalúak és következetesek. Következetesebb „nagypiaci szemlélet" mellett gyorsabb eredmények születhetnének a kutatás fokozása és koncentrációja, az újítások megvalósítása, egyes valóban specializált nagyüzemek létrehozása és szervezése terén. Következetesebb nagypiaci szemlélet több erőt adna a konzervativizmus és üzemi sovinizmus leküzdésére, eredményesebben tudnánk fellépni a szocialista nemzetközi kooperációt fékező nacionalista irányzatok ellen. Egy igen neves és szellemes francia tudós állapította meg: egyetlen ország sem egységes, homogén gazdasági térség; mindegyiken belül alakulnak, a technika állandó változásainak kitéve, növekedési és fejlődési központok, övezetek. Az ezekből kiáramló hajtóerők viszik előre az egész gazdaságot és ragadják magukkal a lassabban haladó, vagy elmaradó területeket, ágazatokat is. Korunk fejlődése e megállapítás igazságát számos példával igazolta, habár mi, a gondolat felvetőjétől némileg eltérően, nem annyira egyes földrajzi övezetek, mint inkább az ipari termelés egyes területei előrehajtó szerepére gondolunk. Az energetika, a petrokémia és a műtrágyagyártás, az agrokémia, az elektronika mindmegannyi példája az egyes helyeken kirobbanó, más területekre átáramló és azokat megtermékenyítő hatásoknak. A külkereskedelem feladata, hogy a nemzetközi munkamegosztás talaján állva minden erejét ilyen növekedési pólusok kialakulásának ösztönzésére fordítsa. Növekedési pólusok születhetnek nálunk a gépipar, a műszeripar, a híradástechnika, a könnyűfémipar, a vegyipar és a könnyűipar néhány ágában — de csak néhány ágában, nem az ágazatok tucatjaiban. Erre nem telik erőnkből, de ez nem is felelne meg a XXII. kongresszus elöljáróban idézett elveinek és az ilyesfajta kísérletek csak viszszatartanák fejlődésünket. A pártprogramról mondott beszámolójában Hruscsov elvtárs hangsúlyozta, hogy a programtervezetben pontosan kifejezésre jut a lenini irányvonal: a központosított állami vezetéssel összhangban minden lehető módon fejleszteni kell a gazdaságvezetés demokratikus alapjait. A gazdaságvezetés demokratikus alapjainak fejlesztése: ez nemcsak annyit jelent, hogy az állami vezetésnek módot kell adnia a demokratizmus kibontakozására a vezetése alatt álló területen, hanem egyben annyit is, hogy a terület minden felelős dolgozójának társadalmi-erkölcsi kötelessége a feladatkörének legjobban megfelelő munkamódszerek felkutatása, aktív részvétel azok kialakításában. A külkereskedelem fentebb vázolt teendőit csak akkor tudjuk eredményesen ellátni, ha az apparátusbeli és a vállalati dolgozók széles köre magáévá teszi e gondolatokat, mindenekelőtt azt, hogy nincs olyan gazdasági problémánk, amelynek megoldását nem a szocialista nemzetközi munkamegosztás szervezett módján kellene elsősorban keresni és nincs is olyan problémánk, amelynek megoldására ez, ha állhatatosan és következetesen küzdünk érte, lehetőséget ne nyújtana. A XXII. kongresszus és a Szovjetunió Kommunista Pártjának új programja a gazdaságfejlesztés kijelölt menetét és ütemét a kommunizmus felé haladó társadalmi fejlődés távlati keretébe állította be. A termelőerők növekedése, az anyagi források és a természeti kincsek legésszerűbb felhasználása, a munkatermelékenység hatalmas mérvű emelése és a leggondosabb takarékosság termelési ráfordításainkban: mindennek elsődleges célja a népjólét emelése és a legmagasabb életszínvonal elérése. Az ott kijelölt cél felé törekszünk mi is. Külkereskedelmünk akkor szoglálja ezt legeredményesebben, ha erőfeszítéseinek javát a szocialista nemzetközi munkamegosztás elmélyítésének szenteli. * Francois Perroux: La coexistence pacifique, II. kötet. P6-les de développement ou Nations? Presses Universitaircs de France, Paris, 195a. 2