Kurír - esti kiadás, 1990. július (1. évfolyam, 1-22. szám)
1990-07-30 / 21. szám
1990. július 30. TANÍTOTT, KERESZTELT, TEMETETT Nyugdíjaztak a szegények jótevőjel - Nekem és utcalunk engedelmességet fégedsz? - Igen, utolsó leheltemig." Lőrinci lakótelep koszos, összefirkált lépcsőháziban igyekszünk feljutni az első emeletre. Szokványos, nyomasztó lakótelepi hangulat, de mikor az ajtó kitárul, érezzük, hogy itt már minden más. - Laci bácsi vagyok - nyújtkezett Somogyi László kanonok, plébános, őt mindenki így ismeri. Megilletődve állunk, de máris tessékelnek befelé. - Erre, csak mindig előre. Nézzenek csak bele ebbe a tükörbe, ez a Barkóczy baroneszé volt, s az az asztalka előtte, nos az előtt még Rákóczi fejedelem állt. Ez még eredeti, ezt is ránk hagyták. Lassan haladunk előre, mert közben ámulunk. A csöpp lakótelepi lakásban összezsúfolva megtalálható az egész magyar történelem. - Ezt a két kerámiát a Kállai miniszter úrtól kaptuk - s a szekrény tetejére mutat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. - Hogy is volt ez a plébániaépítés? - Nézzék csak, ez a „házam” legidősebb darabja - mutat egy kövületre az atya -, ez 15 millió éves, nagyon megbecsülöm. - Laci bácsi nem akar beszélni - kezdi egy hívő -, túl szerény, ezért tart itt. Az előző üspök, dr. Bánk József, megbízta a plébánia építésével, és az Égiekre való teljes ráhagyatkozással nekilátott. Pénze nem volt, úgy kellett összekoldulnia, s a négyszázezer forintos totónyereményét is a templomnak adta. Most, hogy minden készen van, kapott egy levelet a püspök úrtól. Nézze, itt van. „Kedves Laci Bácsi! Lassan befejeződik az új plébánia építése és gondomat képezi az Általad oly sok évtizeden át szolgált Egyházközösség lelki ellátása. Erre megoldást csak úgy tudok, hogy Részedre felajánlom a nyugdíjat - hogy némleg biztosítva legyen a további megélhetésed.” Fotó: RÓZSAVÖLGYI GYÖNGYI - Most nyugdíjazzák, amikor minden készen van? - Nem, még nincs kész minden - kapcsolódik a beszélgetésbe az atya -, a vágyam az volt, hogy templomunkat tatarozva és a Szent László Plébánia épületével egy kerítéssel körülvéve adhassam át a kedves híveknek. De én nem hibáztatok senkit, a püspök úr helyesen cselekedett. - Igen, és ide járnak Laci bácsihoz a környék szegényei - mondja indulatosan ismét Marika néni, aki az idős atyáról gondoskodik. Képzelje, az atyának 6050 forint a fizetése, és ebből adakozik addig, amíg tud. Nézze, itt ez a papír - tolja elém -, ezen is mi áll?! „Tisztelt Tisztelendő úr! Ne haragudjon, hogy levelemmel zavarom, de nagyon szükségem lenne a segítségére. Most jöttem ki a kórházból, és a gyógyszereket nem tudom kiváltani, és ki kéne fizetnem a villanyt is... Legyen szíves 600 forinttal segíteni. Özv. Németné.” Igen, de miből adjon? Múltkor is már a rendőrséget hívtuk ki, mert elment valami csavargóval... - Na, nem kell mindent elmondani - szerénykedik az atya, de a hívők nem hagyják tovább beszélni. Meg sem várták, míg átadták a „kastélyt” (mert már csak így hívják), és kérték, hogy kérje a nyugdíjazását. Azt rótták fel ellene, hogy nem végezte az adminisztrációt és hogy elcseni másoktól a temetéseket. Külföldről is őt keresik, hogy a gyereket megkeresztelje. Nézzék meg, itt dolgozott 52 éven át, egy lőszergyárból építette újjá a templomot. Toborozta a hívőket, keresztelt és temetett. Tanítja a gyerekeket. Eddig csak egy kis teremben volt erre mód, most azonban elkészült a szép nagy ház, ott van négy hittanterem, de ő ezt már nem élvezheti. Laci bácsi csak ül, nyugodtan, nem szól. Fáradt? Nem, nem hiszem. Csak nem akar ő senkit bántani. Isten így rendelte el, és a püspök úr Isten akaratát közvetíti, fejet hajt. Nem maradt egyedül, sokan feljárnak hozzá, még a fiatal plébánosnak is segít. Most is ő szervezi az építkezés folytatását. Szükség van rá. Azt hittik, mindent meghallgattunk. Ám amikor kifelé sétálunk a lakásból, a kegytárgyak előtt állva maradtunk. És ekkor megpillantottunk egy vörös bársonyzacskót. Rajta pedig a hatágú, sárga csillagot. Hogy kerül ez egy katolikus plébános gyűjteményébe? Kiderült, hogy az atya a zsidó vallással is foglalkozott, és az unitárius hívőkkel is nagyon jó viszonyban van. Amikor kezet fogunk, bevallja, hogy a kiromantia, a „kézolvasás” is érdekli. Erről azonban nem mesélt már, utunkra engedett, de előtte megáldott. _ káem - 11 Ma a dollárok vannak fogságban Az első gyerek 1933-ban született, őt követte még négy. A lány már meghalt, az egyik fiú pedig motorral vonatnak ütközött, több mint húsz éve, azóta nem ép ember. De legalább él (nem úgy, mint a legjobb barátja, aki elhunyt a baleset következtében), a traédia utáni évet szanatóriumán, a rákövetkezőt börtönben töltötte. Szabó Mihályné családjának egyébként is kijutott a bajból: az asszony veje egy százhalombattai tűznél égett meg, menthetetlenül. A szegénység meg végképp nem kerülte el a famíliát. Az apa dollárokkal kecsegtette a családot, eleinte különösen. Amíg őt is kecsegtették - azzal a nagyjából kétszázzal, amelyről csekket kapott. Amerikai hadifogságban dolgozott meg érte. Folyósítását már nem érte meg: az azóta eltelt negyvennégy esztendő őt is elvitte. Özvegyen maradt felesége még reménykedik: ő talán még láthatja a pénzt, noha elszaladt fölötte az idő, és eléggé beteg. Hetekig állt Ráckeresztúr környékén 1944-ben a front, a visszaemlékezők szerint hol a szovjetek, hol a németek jelentek meg a faluban, felváltva rekvirálva azt, amit a másik fél meghagyott, vagy nem talált meg. Ugyanis amit lehetett, eldugtak, jobb időkre. Ami nehezen akart eljönni, és kis ideig tartott. Szóval nehéz volt a reakcióban, így mondja Szabóné, de ma már nem oly egyértelmű, hogy ilyenkor ki mire gondol, ezt emlegetve. Szabóné leginkább a Horthykorszakra célzott, majd legyintett, s elővette a maradék dokumentumokat. A maradékot, mert a legfőbb bizonyítékot ott fogták a Nemzeti Bankban, azzal engedvén útjukra a férfiakat, hogy majd értesítik őket, mikor, hol vehetik fel a dollárjaikat. Tóth Lajosné pontosan emlékszik a férjének járó összegre: kétszázegy dollár negyven cent. Persze mennyit ér ez manapság? Még inkább: mennyit akkoriban? Tóthné erre is emlékszik: „Felmentünk az emberemmel Pestre, a Lóvásártérre. Két lovat kaptunk volna, aztán mégsem kötöttük meg az üzletet.” Utólag kitűnt, jobb lett volna az ajánlottak ellenében átadni a dokumentumnak szánt igazolványt, vagy isten tudja, mit, mert a csekket - mint már szó volt róla - soha nem kapta vissza, aki kiadta a kezéből. Nemrég, amikor látták a televízióban, hogy a második világháborúban amerikai hadifogságba esettek dollárilletménye negyven-egynéhány esztendő elteltével ismét szóba került, előszedték a fiókok mélyéről a foszladozó papírokat, budai és pesti rokonok segítségével próbáltak utánajárni a dolognak. És haragszanak Závodi Pistára, mert nem mondja meg, melyik szobában adták be annak idején a férfiak a csekket! De hogy kerül ide ez a név? Závodi Pista - akit ilyen közvetlen módon csak ők emlegetnek, hiszen ma már a nyolcvanhoz közelít - még a világFotó: RÓZSAVÖLGYI GYÖNGYI háború előtt a Nemzeti Bankban dolgozott, így ő kalauzolta hadifogolypénzeik ügyében földijeit. Most meg nem akar semmit sem segíteni. Ugyan hogyan tudna? A negyvennégy esztendő sok mindent elsöpört, embereket, falakat, irodákat. És különben is: hol van az a pénz? A Pénzintézeti Központ lenne jogosult a kifizetésére - ám egyelőre az Alkotmánybíróságnál dől el az „elfelejtett” dollárok sorsa, s míg határozatot nem hoznak, teljes a titoktartás körülötte. A döntésig egyetlen cent sem várható, az özvegyek sincsenek abban a korban, hogy ne fordulna meg a fejükben: jó lenne minél előbb megkapni a pénzt, ha már a férjeink nem vehetik annak semmi hasznát. Tóthné a kilencedik évtizedének közepén jár, s fekete kendőjét igazgatva meséli, a „doktorné” jól letolta, miért varr magának olyan betegen új ruhát, úgysem kell az már neki. Hát ő mégiscsak megvarrta, s hordja is. Él, korához képest egészségben. És most várja a dollárokat meg a centeket, ahogyan a háború után „emberét” várta, aki - élénken emlékszik az asszony - 1946 májusában érkezett haza a hadifogságból. A járandósága - nemcsak ráckeresztúri társaiéhoz hasonlóan - azóta sem. BÁNYAI GYÖRGY tüv6-esettt. NEM DIVATTUDOMÁNY Ükapa kerestetik Végigsöpört a világon és természetesen Magyarországra is begyűrűzött az új divat: a családfakutatás. A geneológia tudósai most felszisszennek, hiszen sem újdonságról, sem divatról nincsen szó; régebben, 1949 előtt egyetemi tanszéke, saját folyóirata volt az őskutatásnak. A szakma művelői közül dr. Harmat Sándor jogászt kérdeztük, akinek őskutató kisvállalkozása éppen most egyéves. - Kik fordulnak önökhöz? - Jó másfél év - a világútlevél bevezetésével - érezhetően megnőtt az igény a családfakutatás iránt. Ekkor megszűnt a lehetőség, hogy politikai vagy gazdasági menekültként mehessen az ember Nyugatra, az egyetlen útja a legális kivándorlásnak, ha vérségi kapcsolatot tud felmutatni valaki. Ebből is látszik, hogy nem a nemesi ősöket keresik zömmel az emberek, hanem a hazánkból kivándorolt vagy kitelepített rokonokat. (A felkérések közül nagyon sok érkezik külföldről, magyar gyökereket, esetleg még előrokonokat keresnek a hozzátartozók.) Például a kanadai és amerikai zsidóság köréből is kapunk számos felkérést, tapasztalataink szerint a szálak legtöbbször a Kárpátaljára vezetnek. Ez megnehezíti a keresést, mert az ottani levéltárak elég hiányosak. Végül is önök többször még élő emberek után kutatnak, megtudnak sok személyes adatot. Mii szabályok vonatkoznak egy ilyen gmk-ra?gyanazok a szabályok, amelyek a levéltári kutatásra általában. Harminchattól kilencven esztendőig zárolják általában az ilyen anyagokat, utána szabadon kutathatók. - Önökhöz tehát bárki bemehet, ha megfizeti ezt a szolgáltatást. Milyen szervezetekkel vannak kapcsolatban? - Legnagyobb bázisunk a Salt Lake City-i geneológiai központ, amelyik egyszerre kétezer kutatást tud végezni, hatalmas adatbázissal. Erről a magyar vonatkozású mikrofilmek egyegy példányát az Országos Levéltárban őrzik. Nem egy esetben segítettünk már a Vöröskeresztnek és a Külügyminisztériumnak, akik főleg örökségi ügyekben keresnek még elő rokonokat. Amikor a könyvtárakban, levéltárakban elakadunk, az egyházak segítségét kérjük. Tudja, furcsa látni, hogy a kisemberekről csak néhány adóbejegyzés, összeírási adat marad, míg vannak családok, amelyeknek kötetekre rúgó saját levéltáruk maradt fent. - Nem akarom az anyagi ügyeiket firtatni, csak annyit: jó üzlet ez ma? - Olyan ez, mint az aranymosás. Több száz kapcsolatból végül is évente hatvan-hetven esettel tudunk komolyan foglalkozni. Ha egy kutatás hat hónapig tart és közben többször külföldre is kell utazni, nem sok pénzünk marad a végén. Nem is ezért csináljuk. Munkatársaim - levéltárosok, történészek - a kisemberek sorsán és múltján keresztül is a történelmet kutatják. KÁVÉ