Kurír - reggeli kiadás, 1992. november (3. évfolyam, 300-329. szám)

1992-11-29 / 328. szám

1992. november 29. Kjjf Sf NE MENJEN TENYÉRJÓSHOZ! Egyébként is, a tenyérjósok reperto­árja meglehetősen szegényes, úgy nyolc-tíz dologra - hosszú vagy rö­vid életre, utazásokra, vagyonra, sze­relmekre, gyerekek számára, házas­ságra, válásra - vonatkozik, általában a pénzre utaznak, ha kedvezőt jósol­nak, akkor a kliens mélyebben a zse­bébe nyúl, mint ha rosszat hall. A kéz azonban nemcsak sarlatán jövendölés­re alkalmas, hanem sokat árulhat el az egyén személyiségéről, betegséghajla­mairól. Ma már szinte mindenki előtt ismert tény, hogy a tömpe ujjak az imbecilisekre jellemzőek, a Down­­kórra pedig a majomredő, de kimutat­hatók a bőr redőzetéből az örökletes tényezők, sőt nyomon követhető a ké­zen és a tenyéren a kromoszómarend­ellenesség is. Például a bőrlécrajzolat alapján el lehet dönteni az ikrekről, hogy azok egy-, vagy kétpetéjűek-e. Bizonyára mindenki megfigyelte már, hogy a leptoszom alkatú (gyen­ge, sovány) emberek kezei keskenyek, finomak, rajta a vékony, fakó színű bőr átlátszó; az atletikus testalkatiak kezei masszívak, elasztikusak, jól szí­nezettek, vastag bőrrel fedettek; a pik­­nikus (zömök, hízásra hajlamos) em­berek kezei rövidek, tömörek, széle­sek, élénk színűek. Először vegyük részletesebben talán a legszembetű­nőbbet, a kéz színét, amely nemcsak a vérkeringésre, hanem a vérmérséklet­re is utalhat. A feltűnően fehér kéz vérszegénységre, a sápadt kéz egoista emberre vall. A rózsaszínű kéz a nor­mális vérkeringés jele, tulajdonosa ki­egyensúlyozott, optimista, vidám. A piros színből szenvedélyes, forróvérű, nagy természetre, a vörös kézből ro­busztus alkatra, brutális, durva jellem­re következtethetünk. A sárgás vagy sárgászöld kéz májbetegségre vagy epebántalmakra való hajlamot; a ké­kes, szederjeskék bőr rossz vérkerin­gést, szívbántalmakat jelez; míg a zöl­des kezűek gonosz indulatokat dédel­gető, sötét terveket szövögető, bosszúálló emberek. A szürkés kéz ar­ról árulkodik, hogy az illető ezüstada­­lékú gyógyszert szedett, a narancssár­ga pedig arról, hogy sok sütőtököt evett. A kéz hőmérséklete többnyire a pillanatnyi egészségi állapotot jelzi; a meleg, selymes tapintású kéz jó egész­séget, jól funkcionáló pajzsmirigyter­­melést és normál anyagcsereműködést sejtet, míg a hideg, érdes kéz rossz egészségi állapotot, anyagcserezavart, pajzsmirigyproblémát jelezhet. A kéz állagáról - aszerint, hogy a kéz nyomásra mennyire puha vagy ke­mény, szorításra mennyire ellenálló - a növekvő vagy a csökkenő energiára következtethetünk. A puha kéz min­den esetben aggódó, félénk embert je­lez, aki hajlamos hipochondriára. ROSTA ERZSÉBET 9 „A játék művészet, az alakítás en­nél sokkal kevesebb” „Bud Spencert mint embert és kollégát nagyon szere­tem, Mickey Rourke-ot annál kevésbé... ” Magas, szőke, kék szemű, pont az ellenkezője az átlag római­nak. Öltönyt visel, kényelmes, sportos, sötét ingpulóverrel. Negyven körülinek saccolom. A filmekben az örökös gengszter, útonálló, gyilkos, maffiózó sze­repére van kárhoztatva, ahogy ő is megerősíti. A frenetikus sikerű televíziós sorozatban, az Extralarge-ban Bud Spencer partnere, Az egy taxis New Yorkban című film­ben Alberto Sordié. A rendező, akivel eddigi éle­tében a legtöbbet dolgozott együtt, Pasquale Squitieri, Cla­udia Cardinale férje. De dolgo­zott Dino Risivel, Liliava Cava­­nival, Castellarival, hogy csak a nagyokat említsem. A Giampero Calasso rende­zésében készült „L’avoltoio sa attendere” című filmet a Ma­gyar Televízió is megvásárolta. A két epizódból álló filmben Sa­cha a főszereplő. Az olasz, horvát, német, spanyol, angol mellett jól be­széli a magyart is, édesanyja magyar volt. Sacha az USA-ba készül Bud Spencer után, mert úgy érzi, hogy Rómától már nem sokat várhat. Belefáradt az örökös rossz szerepébe. - Zágrábban születtem, 1945-ben. Édesanyám Szeged környékéről származott. Szüle­tésem körülményei magukon viselik a háborús idők viharát. Tulajdonképpen egy Zágrábba tartó vonaton születtem. Édes­anyámat a partizánok éppen egy Zágráb környéki politikai börtönbe szállították. De nem szívesen beszélek erről. Szüle­tésem után azonnal elkerültem anyámtól. Fiaméba sodort az élet, ahol tizenkét éves koromig egy intézetben voltam. Aztán Szabadkára értem jött anyai na­gyanyám, és magához vett. A szabadkai Spartac csapatában kezdtem el az ökölvívást. A sport mellett megismerkedtem a színházzal is, a gyermekszín­házban játszottam. Aztán jött a katonaság, az akkor még ju­goszláv hadseregben. - Édesapádról kérdezhetlek-e? - Nem szívesen beszélek ró­la. Hagyjuk annyiban, hogy a háború előtti Jugoszláviában a szélsőjobboldali, horvát hatalmi erőkhöz tartozott. Anyám má­sodszor is férjhez ment, a sors iróniája, hogy egy szerb férfihez. Rózsának hívták, amikor a szer­­bek Dubrovnikot bombázták, találat érte a házát. Ott maradt örökre, soha többé nem talál­koztunk. Anyai nagyapámat He­gedűs Józsefnek hívták és úgy tudom, hogy nagy nemzetiszoci­alista volt a Szálasi-időkben. Va­lahol Budapesten halt meg. - Vagyis a családod tele volt extravagáns jobboldalisággal... - Igen, valahogy így néz ki! Visszatérve kanyargós életpá­lyámra, Szabadkáról Ausztriába kerültem mint sportoló, aztán Svájc következett, az USA és megint Európa, Nyugat-Berlin, és onnan jöttem Itáliába. - Hogyan lettél végül ökölvívó­ból színész? - Mint említettem, volt egy berlini fejezete az életemnek. Reiner Werner Fassbinder Szí­nészakadémiáján tanultam. Fassbinder közeli barátságban állt Claudia Cardinaléval, ők ketten azt tanácsolták nekem, hogy jöjjek egyenesen Olaszor­szágba, és Pasquale Squitierihez irányítottak. - Squitieri Claudia társa az életben és a film világában egy­aránt, de a rossznyelvek szerint nehéz ember és különösen nehéz rendező". - Pasquale kiváló rendező! Egy kicsit agresszív vagy túl ha­tározott, de a 49 filmből, amit eddig csináltam különböző ren­dezőkkel, nekem, mint rendező és művész, Squitieri tetszett a legjobban. Tőle is azt tanultam, amit azóta is követek. Mindig játszom és sohasem alakítom a szerepet. A játék­művészet, az alakítás ennél sokkal kevesebb. - Ha egyetlen mondattal kelle­ne jellemezned az olasz filmvilá­got, a számodra biztosított lehető­ségeit hogy értékelnéd? - Alapvetően olyan világ­nak, amelyet nem szeretek, mert úgy érzem, hamis. Itt is létezik a beskatulyázás és a skatulyából szinte lehetetlen kitörni. Én például örökké gyilkolhatok, rabolhatok, erő­szakoskodhatok a filmszerepe­imben. Az év végéig maradok itt, aztán átmegyek az USA- ba, úgy érzem, hogy ott több lehetőségem van. Bud Spencer is szinte teljesen átköltözött az USA-ba, csak a lakását hagyta meg Rómában és a magán-lé­gitársaságát a Fiumicinon. Bud fia a menedzserem, ő is az USA-ban van. Bosszantónak érzem a sok pucérságot is, ami az olasz televízióban ömlik a nézőkre, a keblek, lábak csatá­ját, miközben a szavak mintha nem számítanának. A televízi­óban lehetőség van arra, hogy valaki egykettőre sztár lehes­sen, elsősorban a fizikai adott­ságai alapján.­­ Lehet, hogy ez egyfajta össz­népi kukkolás, amelyet kényelme­sen az otthoni karosszékból lehet folytatni. Visszatérve Bud Spen­­cerre, mi a véleményed róla, mint emberről, kollégáról? - Nagyon szeretem, rendkí­vül nyitott mások problémái iránt, talán mert a nulláról in­dult, 36 évesen még Caracas­­ban, Venezuelában dolgozott, mint fizikai munkás. Szeretek vele dolgozni. - Színész kollégáid közül kire emlékszel szívesen és kire nem? - Szimpatikus Giuliano Gem­ma, Fabio Testi, akiket a magyar közönség is ismer. Aki roppant antipatikus volt eddigi kollégáim közül, az Mickey Rourke, ag­resszív, egzaltált, üres ... - Zágrábban születtél, édes­anyád magyar volt, a sors vezett ide-oda, ebben a nagy vándorlás­ban sikerült megőrizned nemzeti identitásodat, milyen nemzetiségű­nek érzed magad? - Horvátnak alapvetően és anyám révén magyarnak is. Amikor kitört a háború Horvát­ország és Szerbia között, haza­mentem, fegyvert fogtam. - Milyen volt a találkozás hosszú évek után szülőföldeddel? - Nagyon erősen kötődöm a szülőföldhöz. De végül is csa­lódott maradtam. Húsz év után tértem vissza mint önkéntes, és az otthoniak úgy fogadtak, mint egy külföldit. Ami a leg­nagyobb csalódás volt, látni az embereket, amint Zágrábban békésen sétálgatnak; míg Hor­vátország másik része égett, egyszóval azt vártam volna el, hogy minél többen jelentkez­nek önkénteseknek a sétálgatás helyett. De hogy Magyaror­szágra fordítsuk a szót, tudod, roppant romantikus vagyok, és mindig megmaradt bennem valamiféle vágyakozás a magyar Alföld, a környék iránt, ahol anyám született. Emlékszem még gyermekkoromból a nád­­fedeles alföldi házakra, a lovas szánkókra, a halászlé pikáns ízére és az első szerelemre is. Gyakran jártam Magyarorszá­gon, mint ökölvívó. Megismer­kedtem Papp Lacival is. Szí­vesen emlékszem rá és edző­jére egy idős úrra, aki azóta, sajnos, biztos, hogy meghalt. (A legendás Adler Zsigáról van szó. - A szerk.) Volt egy csodálatos magyar szerelmem, egy szegedi kislány. A Zákány utca 14. alatt lakott, Zsuzsának hívták. Nagyon erő­sen megmaradt bennem az em­léke, egyszer szeretném megta­lálni, nem azért, hogy megboly­gassam az életét, hiszen azóta már biztosan többgyermekes családanya. Zsuzsa csodálatosan szép lány volt, aligha találnék hasonlót most Rómában. Egy­szerű, majdhogynem szegényes körülmények között éltek, édes­anyja ruhatáros volt. Emlékszem, egyszer a Tisza­­partján sétáltunk, én véletlenül kiégettem a cigarettáról leesett hamuval a harisnyáját. Zsuzsa elszomorodott, mert az az egyetlen pár harisnyája volt. Másnap a piacon, ahol a Sza­badkáról átjöttek árultak, vet­tem neki cserébe hatvan párat. Akkor 25 éves voltam, ő pe­dig 19. Azóta Szegeden már a Zákány utca sem létezik talán. - Eddig legalábbis agglegény maradtál. - Sohasem voltam nős, és nem is gondolok a házasságra. Az életem olyan volt, mint egy akciófilm, nem voltak szüleim, szegénységben éltem, és bejár­tam akarva-akaratlanul az egész világot. A család számomra na­gyon fontos. De ha az ember valamit vállal, az egészet kell vállalnia. Ha megnősülnék, a hi­vatásomból adódóan örökké tá­vol lennék, mit mondjak a fele­ségemnek, hogy várj reám, és én megjövök? És ha a feleségem szépségét időközben észreveszik mások is? Nagyon kötődöm a családhoz, úgy érzem, hogy so­kat tudnék adni. De a karrierem most éppen feljövőben van. Ha most találkozom egy nővel, akit megszeretek, szenvedélyes, ro­mantikus típus vagyok, akkor egyszerűen a karrieremet felcse­rélném erre a nőre. Először a pálya, és amikor ott elértem, amit akartam és találok valakit, akivel családot alapíthatok, megnősülök. De ha nincs mit enni, a szerelem is elfogy! - Most sem kötődsz senkihez? - Két éve szabad vagyok. Két évvel ezelőtt fejeződött be egy fontos fejezet az életemben. - Mikor jössz haza Magyar­­országra? - Amint hívnak! ROSSZ Római beszélgetés Sacha Dorko filmszínésszel

Next