Kurír - reggeli kiadás, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)

1993-08-08 / 215. szám

G MAGAZIN PIACI HÍRNÖK Mit mond az írás? A megfelelő hangot mindig megtalálja embertársaival szemben. Viselkedésének milyenségét az érdek erősen motiválja. Büszke, elbizakodott természete mellett simulékony, behízelgő modorú személy. Kellemes megjelenésű, a pillanat hatása alatt magatartása változó. Alkalmazkodó életvitelének mindig van kiemelkedő, fontos perce. A környezetére gyakorolt nagy hatását jólesően nyugtázza. Baráti körben az érzelem, igaz, gyakran kényszeredett, hivatalos minőségében az ész uralkodása a jellemző magatartására. Értelmes, rendszerető, munkában, cselekvésben gyors. Lényében színes. Döntéseiben nehézkes, befolyásolható. A kellemetlenségeken túlteszi magát. Képes minden gondolatát egy dolog érdekében összpontosítani. Törekvő, nagyravágyó, vállalkozó szellem. Kerüli a fölösleges szót és a munkát, a tárgyra tér. Igazságérzete mellett belenyugszik dolgokba. A veszekedés nem igazán természete, a körülmények diktálta indulatai látványosak. Elégedetlen önmagával, parancsoló, utasító természetével ellensúlyozza alig érezhető kisebbségi érzését. Nehezen kezelhető, hiúsága miatt gyakran kerül zavarba, kellemetlen helyzetbe. Vigyáz, cselekedete mindig jogszerű legyen. Sok esetben a védekezése is a jog mögé bújik, a lehetőségeket kihasználja. Az eszén nehezen lehet túljárni, esetenként fölöslegesen titkolódzik. Igyekszik tárgyilagosságot mutatni, sok jó, használható elmélete mellett más ember gondolatmenetéhez jól tud kapcsolódni. Nem kicsinyes, zavartalan, könnyű életvitelre törekszik. Természetéből adódóan, alkalmanként mégis a fösvénység meghatározható viselkedésében. Füzes Mária grafológus segítségével folytatjuk a Kurírhoz „Grafológia” Jeligével beküldött levelek írásvizsgálatának közlését. Szakértőnk ma két Jeligés levelet elemzett. Jelige: „Virulens” lo h 20-Q fr. Mit is csinálhat az ember, amikor végre tetőzik a lecsószezon, és olcsón megtömhetné bendőjét? Valamit mindig kitalál, hogy legyen csak drágább az az étel. Persze az sem mindegy, hogy hol találja meg a lecsó iránti olthatatlan vágya. Mert ha történetesen „a kálvinista Rómában”, akkor bizony nehéz hús nélküli étellel kedveskedni a kvártélyt biztosító háziaknak. Főleg, ha meg egyenesen az orra elé vágnak egy hat szeletből álló fagyott karajcsomagot a mélyhűtőből. Mindegy, mi lesz a kaja, de,ez legyen benne, felkiáltással. És akkor ott áll a konyhai halandó, már az olcsó lecsó képzetének bűvöletében, szemközt a hatszeletnyi disznóval. Némi haladékot jelent, hogy a karajnak ki kell olvadnia, amíg feldolgozhatóvá lesz. Addig is cekkel a kézbe, irány a Nagytemplom. No persze nem vásárolni, csak úgy, nátha valamit ki lehet okumlálni, amíg feltekereg a hírnök a harangtoronyba. Igen, oda, ahonnan a kétszáz lépcsős magasságból körbe lehet nézni, mennyi zöld park és utca szerénykedik a szürke lakótelepek betonlábainál. Azért a csonka templom és az Anna-templom szépsége, a református kollégium méltóságot sugárzó óriási tömbje nyugtatóan hat az építészetet kiváltképp kedvelő hírnök karajtól űzött idegeire. Az Egyetem szárút végén pompás szökőkút üti a Hortobágy felől lustán lődörgő forró léget. Még egy simítás a majd hatvanmázsás Rákóczi-harang hűs palástján, és már kezdődhet is az őrjítő szédület lefelé a perette száraz fagrádicson. A háromezer polgárt befogadó kereszthajós templom közepén, az Úrasztal mögött, nemzetiszínű szalagocska díszíti Kossuth apánk karosszékét, amelyből felállt, hogy majdan leboruljon a nemzet nagysága előtt. A súlyos, tekintélyes darab nem egy szépség, de hát értékét az idő és legendás gazdája gyarapítja. A Csapó utcán, ha gyéren is, de zsibong a piac, a Zsibogó. A nagy melegben csak lézeng a hírnök, mígnem beletörődötten, minden különösebb nagy elhatározás nélkül vásárol paprikát, paradicsomot, két pohár tejfölt, húsz deka füstölt tarját, füstölt sajtot, parmezánt és nekiindul megküzdeni a karajjal. Erőt merítvén zúzmarás poharából, savanyú boros hosszúlépést iszik, és odateszi a lecsót főni. Míg Totyog a saját levében, addig a karajt vastagságában kétfelé metszi, így vékonyabban kicsit jobban néz ki, de azért a klopfolóval még gyengít a rostjain. A szeleteket besózza, lisztben megforgatja, és kevés olajon minkét oldalán hirtelen megsüti. Félreteszi, és tizenkét palacsintát süt, vastagot, mert reszelt sajtot kevert a tésztába. Eddigre már a lecsó is ellövi leve nagyját. A jénaiba legalulra palacsintát tesz, és a lecsóból két-három kanállal, melyből kinyomtatja a leven bekeni szépen az egész felükét. Rárak hat szelet sült karajt, azokra a füstölt tarjából vékony szeleteket fektet, és újra lecsót. Ekkor gazdagon meghinti reszelt sajttal és bőven meglocsolja tejföllel. Ezt addig ismételgeti, amíg el nem fogy az anyag, amivel pont megtelik a jénai. Tetejére sajt jusson és tejföl. Behelyezi a sütőbe, és csendes borozgatás mellett várja a háziakat, kis izgalommal éhes gyomrában. Erre még kicsit iszik, bóbiskol, átnézi a helyi Napló oldalait. És amikor megérkeznek a saját lakásukba a háziak vendégnek, akkor szépen megterít a tisztaszobában. Borocskával kínálja őket, és közben lopva begyújtja a sütőt. Mire ínycsiklandó illatok lepik el a környező farkat, addigra biztosan kész a karajos kaja. És ha megkérdezik, hol a karaj, csak egy biccentéssel jelezzük, hogy benne csücsül a leesés palacsintában. Tortaként szeljük, óvatosan emeljük a tányérra, hogy a rétegeződés jól látható legyen. Még kínálhatunk hozzá reszelt sajtot, tejfölt, keckupot, s jólesően megállapíthatjuk, azért Debrecenbe nem csak pulykakakasért érdemes elzarándokolni. T. SZ. E. Fotó: KALLUS GYÖRGY ■ SZILÁGYI GYÖRGY » — Konyhakés repült a színpadra Mi, „önkéntesek”, akik a negyvenes évek vége felé kerültünk a sajtó pergőtüzében álló könnyű műfaj frontjára, nem voltunk irigylésre méltó helyzetben. Megmaradva a militáns hasonlatnál, a szatíra fegyverét meglehetősen ügyetlenül kezeltük, a veterán frontharcosok nem kis örömére... A húszas-harmincas évek „kabarétüzérségével” akkor még nem tudtunk versenyezni: az ő nagyméretű poénjaik fölényes biztonsággal zúgtak el felettünk, és mindig ott robbantak, ahová irányították őket. Mire nagy nehezen kikászálódtunk hevenyészett lövészárkainkból, hogy megrohamozzuk és birtokba vegyük az előttünk álló színházat, az ütközet régen befejeződött: a házak falán már ott ragadt az új műsor plakátja az elegánsan öregedő kabaréfüzérek nevével... Az is előfordult, hogy rögtönzött állásainkat „tévedésből” ők lőtték ripityára... Egy-egy ilyen, számunkra kudarccal végződött csata után, fásult lélekkel szedegettük össze visszakapott kéziratainkat, s akikben még maradt némi harci kedv, erőt és összeköttetéseket próbált gyűjteni a következő ütközethez. A kabaréban ugyanis Árpád óta - nem úgy, mint a politikában - a mai napig nem sikerült tető alá hozni egy valamirevaló kiegyezést... Ezen a - Heltai Jenő által találóan rondának nevezett pályán mindenki mindenkinek állandóan forró ólmot akar a fülébe önteni... Az viszont tagadhatatlan, hogy az utat minden kezdőnek végig kell járni. A humorista nem korán érő „gyümölcs”, idő kell hozzá, amíg fogyasztásra alkalmassá válik. Megőszül, mire elsajátítja ennek a sehol sem hitelesített szakmának seregnyi mesterségbeli fogását. Nekem például a közel húsz évvel ezelőtt megjelent Nem viccelek című gyűjteményes kötetemben egyetlen olyan írásom sem szerepel, amit harmincöt éves korom előtt írtam. A Kamara Varieté első korszaka 1951-ben lezárult. Előtérbe kerültek az artistaprodukciók, a kabaré háttérbe szorult, új név villogott a színház homlokzatán: Artista Varieté! Elkezdődött a második korszak. A profilváltás a varieté üzletmenetében nem éreztette hatását. A régi társulat tagjait és a régi szerzőket „átigazolta” a Révai utcai Vidám Színpad, mi pedig elkezdtünk azokkal dolgozni, akik nem restelltek bohóctréfát, hasbeszélőszöveget és egyéb csacskaságokat írni. Az Artista Varieté mágnesként vonzotta a fiatal és kevéssé ismert humoristákat, akik az első korszakban nemigen tudtak „labdába rúgni”. Természetesen játszottunk kabarét is, de a műsorok gerincét artistaszámok alkották. Egy szó, mint száz: ahol Funzi, a zenebohóc, Csöpi, a számoló ló, és Muki, a bukfencező medve szórakoztatta a közönséget, többé nem lehetett a régi módon „viccelni”. Igaz, a régi közönség egy része elmaradt, a látogatottság mégsem csökkent. Új arcok tűntek fel a nézőtéren, a színpadra átültetett cirkusz, a varieté lelkes rajongói. Ami az új arcokat illeti, nem hallgathatom el, hogy előadásainkat az „alsó tízezer” is kitüntette érdeklődésével. Ez a réteg mindig szabad folyást engedett érzelmeinek. Ha tetszett a műsor, tomboltak örömükben, ha nem tetszett, akkor „elégedetlenkedtek”. Egy alkalommal, amikor éppen „nehezteltek” valami miatt, az erkély jótékony homályából tisztes méretű konyhakés repült a színpad felé, és néhány centiméterre a műsort konferáló Nádasi László lábától zizegve belefúródott a világot jelentő deszkákba! Nádasi rezzenéstelen arccal konferált tovább, de amikor lejött a színpadról, dühöngve követelte, hogy a szakszervezet harcolja ki a konferansziék számára a veszélyességi pótlékot... Ugyancsak emlékezetes eset: éppen egy bohózat ment a színpadon, amikor egy csapzott férfi rontott a meghökkent színészek közé, és mindenkit félrelökve kirohant a másik oldalon. Kisvártatva egy lihegő rendőr futott át a színen a csapzott férfi nyomában. A közönség visított a kacagástól, azt hitték ez is hozzátartozik a bohózathoz. Később derült ki, hogy a menekülő pasas besurranó tolvaj volt, aki az őt üldöző rendőr elől - a varieté alaprajzának tökéletes ismeretében - a Jókai utcai művészbejárón át szaladt fel a színpadra, amelynek az előcsarnok felé vezető oldalán simán kijutott a Teréz körútra. Nem számolt azonban a hatósági közeg kulturális érdeklődésével, aki ugyancsak rajongója lehetett a varietének, mivel ő is otthonos biztonsággal mozgott a színház falai között, és lankadatlan szorgalommal loholt a tolvaj után, akit sikerült is elcsípnie, mielőtt elvegyülhetett volna a körút forgatagában. Én ma már ennél kevesebbel is beérem. Lemondok arról, hogy a rendőrök szeressék a kabarét és a varietét, csak egyszer látnám futni valamelyiket az utcán egy iszkoló zsebtolvaj után... Végezetül kénytelen vagyok egy magánügyemmel előhozakodni. Két héttel ezelőtt, egy ajándékba kapott, amerikai gumitalpú cipőben elcsúsztam a Blaha Lujza téren, és akkorát zuhantam, mint az Egyesült Zoknigyár részvényei a pesti tőzsdén. Zuhanás előtt még pontosan tudtam, hogy a képen látható Apor-Bágya együttes melyik műsorban lépett fel nálunk, azóta már csak a „rántott” bordáimra emlékszem, de arra világosan... Emiatt fikarcnyit se tessék sajnálni, ez a feladat áldott lelkű páromra hárul, aki már az első este szíve minden melegével, gyöngéden így vigasztalt: ha minden mozdulatnál azt kiáltod: jaj, istenem!, ne hidd, hogy attól jobban leszel! Azóta titokban jajgatok, ő meg nyugodtan tud keresztrejtvényt fejteni... 1993. augusztus 8. Jelige: „Szomorú fűz” Kedves Asszonyom! Nem csak a jeligéje szomorú, elégedetlen életével, lehetőségeivel. Nem találja meg önmagát, mindig valakinek, valaminek igyekszik eleget tenni, közben elvesztette egyéniségét, kiszolgáltatottá vált. Kedvessége kedveskedés. Zárkózott magatartása, menekülés, a világ és önmaga elől. Érzi,nem éli az igazi életét, tenni ellene nincs ereje. Önállótlan, belenyugodott, elfogadta helyzetét jelentéktelen, apró dolgokkal foglalkozik nagy odaadással. Ideges, nyugtalan, változékony. Megfogalmazza magának, játszik a gondolattal, az ellenvetését. Ami gyakran kemény ellenállás, a valóság marad, az elfogadó belenyugvás. Nagy néha beszél gondjairól, fájdalmáról, ritkán talál megértésre. Kötelességtudó a legmesszebbmenően eleget is tesz feladatai teljesítésében. Önérzetes, viselkedése fontoskodó, a külsőségekre gondot fordít, esetenként kellemetlen. Mást mutat, mint amit érez. Tartózkodó értékének tudatában van, kevés képzelettel bír. Takarékos, gondos, tépelődő természet, titoktartó, hallgatag. Nehézkes, mindentől, változástól, újtól csak rosszat vár. Folytottan heves, indulatos, egyben meggondolt, mert félénk, bátortalan. Önfejűen ragaszkodik elméletéhez, érintkezésben nehézkes, félreértettnek érzi magát, bizalmatlan. Érzelmeiben mérsékelt, szomorú, bátortalan, csüggedt ember. Cselekedetei változók, néha mások számára érthetetlenek. Véleményében a lényeget ragadja meg, kiszolgáltatott, elfogadja, belenyugszik mások akaratába. Kedvességgel palástolja elégedetlenségét. Lelkében van még tartalék erő, mindig előretekint. Óvatos, van ereje, lehetőségeinek jobbra fordítására, jó szándékú, bosszúvágy nem vezérli, veszekedést kikerüli. Gyakran menekül álmaiba, amit féltve őriz, nem beszél róla. Gyönge, körülményes dolgokat nem szereti. Engedékenynek látszik, magatartásában megtalálható az összeférhetetlenség. V-S-S «-'Vx Vepei- 'Uofce I . V m y * *'J'rVL- * ^-Ourcre- 'at WtftYV /i3.0_/YM0rrvx.T.Ct_ u.