Kurír - reggeli kiadás, 1996. július (7. évfolyam, 178-208. szám)
1996-07-25 / 202. szám
Szigorú talárban - Kultúrtörténész szerettem volna lenni. Irodalomtörténettel és filozófiatörténettel foglalkoztam. Bújtam minden művet, amely a római kort idézte, meghaltam Oswald Sprenglert és Ortegát. Egyébként pedig, lévén apám jogász, szinte észrevétlenül szívtam magamba az igazságszolgáltatási szakma szeretetét. Tagadhatatlan, vonzott a jog szigorú racionalitása. Édesapám korai halála miatt munkát kellett vállalnom. Atyai jó baráti segítséggel kerültem a minisztériumba. Az egyetemet is munka mellett, levelező tagozaton végeztem el. - Már akkor is a büntetőjog érdekelte? - Nem. Kizárólag polgári ügyekkel foglalkoztam, fogalmazó voltam a Fővárosi Bíróságon. 1957-ben tettem kitüntetéssel bírói vizsgát. Pályám következő állomása Miskolc volt. Ott, távol Pesttől, ahogy emlegetni szoktam, gyarmati szolgálatban, tizenöt évet húztam le. Egészen véletlenül, egyik kollégámat helyettesítvén beleszerettem a közlekedési büntetőjogba. Feltehetőleg azért, mert nagymértékben különbözik a klasszikus bűncselekményektől, a drasztikus bűnügyektől. Nem a négy keréken száguldó ittas ámokfutó érdekelt, hanem az a becsületes polgár, aki véletlenül elgázol valakit és vádlott lesz. A gondatlanság és annak háttere izgatott, meg persze a büntetés kiszabása. Olyanannyira belemélyedtem ebbe a területbe, hogy végül is ennek, egy közlekedési ítéletemnek köszönhetem, felfigyeltek rám a Legfelsőbb Bíróságon. Itt aztán a közlekedési tanács vezetője lettem, s olyan ügyeket tárgyaltunk legutóbb, mint Pörböly, Szajol. Egyébként kocsim soha nem volt és vezetni sem tudok. - Konzervatív bírónak tartják. Egyetért a jelzővel? - Miskolcon az első pereim testi sértési ügyek voltak. Elfogadhatatlannak találtam a sértettek megaláztatását, hajlottam a kemény büntetések felé. A minap kezembe nyomták a személyi dossziémat, amelyben az első minősítésem egykori miskolci főnökömtől való. Rendkívül szigorú szemléletűnek jellemzett. Nos, én azóta nem változtam. A bűnügy középpontjában számomra ma is a sértett áll. Nem értek egyet a mai kriminálpszichológiai iskolákkal, a bűnözők pozitív diszkriminációját veszedelmes dolognak tartom. A társadalomban is benne van az elnéző megértés. Egy főben járó bűncselekménytől megdöbbennek az emberek, ugyanakkor nemhogy toleránsak az elkövetővel szemben, hanem gyakran még cinkosan össze is kacsintanak vele. Erkölcsileg teljesen megfertőzött társadalomban élünk, amelyben kétségbeejtően megugrott a különösen kegyetlen emberölések száma, ahol szinte sportból élnek. Ha a konzervativizmusom a szigorúságban áll, azt teljes mértékig vállalom. - Miért? - Az emberek félnek. Hitem szerinti feladatom megvédeni a társadalmat, a tisztességes embereket, s ha ennek az eszköze kemény eszköz, akkor azzal. Nem igaz, hogy ehhez, mint a háborúhoz, pénz és csakis az szükséges. Hanem Zrínyi Miklóst idézve, fegyver is, de még inkább belső tartás kellene, ami gyakran hiányzik. Konzervativizmusom megint csak veszedelmesnek tartom azt a szemléletet, amit vezető pozícióban lévő jogászok, politikusok egyaránt hangoztatnak, nevezetesen, hogy együtt kell élnünk a bűnözéssel. Ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy a társadalom leteszi a fegyvert, képtelen a védelemre. Mindenesetre örülök, hogy a legfőbb ügyész úr a minap a parlament egyik bizottsága előtt tett beszámolójában végre kimondta, feltétlenül indokoltnak tartja az élet és a testi épség elleni bűncselekmények súlyosabb megítélését. Az ugyanis elképesztő szerintem, hogy Magyarországon szabják ki a legkevesebb életfogytiglani büntetést, ami teljesen ellentmond a bűnözési trendnek. - Mint nem titkoltan halálbüntetéspárti, mit szól ahhoz, hogy újra és újra felmerül a visszaállítás igénye? - Éppen most olvastam egy cikket, amelyben a miniszterelnök úrral egy sorba vettek. Megtisztelő. De bármennyire is szeretem Cervantest, a Don Quijote-i játékba nem megyek bele. Mert erről a jelenlegi jogi keretek közt beszélni nem egyéb, mint szélmalomharc. Ám tény, már-már közhely, hogy az emberi élet értéke devalválódott. Ami pedig némely kegyetlen bűnözőt illeti, nagyon jól tudja, hogy ha ő életfogytiglant kap, annak letöltéséig még sok minden történhet. - Valóban tudja? A halálbüntetést ellenzők egyik érve, hogy akkor, abban a pillanatban aligha mérlegel, gondolja végig a jogkövetkezményeket a tettes. - Sós Lajos, a rendőrgyilkos ne tudta volna? Az az ember, akit a rendőr megölésén kívül három másik gyilkossággal vádoltak, s ezeken túl még további kettőt elismert, de azt már nem is tették vád tárgyává. Sós nem kért kegyelmet, azt mondta, négy ember megölését nem lehet megbánni, tudja, olyan bűnözőkre, mint ő, nincs szüksége a társadalomnak. Az a Sós Lajos mondta ezt, aki a halálos ítéletét megelőzően 12 évet ült már börtönben. Mély benyomást tett rám. Föl tudta mérni tettét. - Hány halálos ítéletet hozott? - Szám szerint nem tudom, tíznél többet bizonyára. - Emlékszik az elsőre? - 1976-ban történt, Sándor Györgynek hívták, két idős postamester nénit ölt meg jelentéktelen pénzért. Aztán jött Miskei, aki a Halászbástyán a nyolcéves Katalint agyonszurkálta. A következő, Molnár Henrik egy kislányt gyilkolt meg, egy fiúcskát csak majdnem. Mint a tárgyaláson előadta, azért tette, mert megirigyelte a boldogságukat. Először fellentették, elmeállapotára figyelemmel. Utóbb kiderült, tökéletesen átejtette a pszichiátereket. Mint „beteg”, takarította az elmeszakértői irodát, eközben kitanulta az elmekórtant, és ragyogóan játszotta a háborodott szerepét. Aztán volt egy férfi, a nevére már nem emlékszem, aki miután életfogytig szóló szabadságvesztésből szabadult, agyonverte özvegy édesanyját, mivel nem kapott tőle pénzt. A hazatérő nővérét megfojtotta, majd megerőszakolta. Az ilyenre szokták azt mondani, mintha nem is ember lenne... Szegeden végezték ki. Utolsó kívánsága egy nagy lábas pörkölt volt, galuskával. Nem tudta az egészet megenni, reggel, amikor érte jöttek, még bekanalazta a maradékot.. Emlékezetes Richter Richárd ügye, számomra etalon, megkérdőjelezi az életfogytig tartó szabadságvesztés visszatartó hatását. Richter ugyanis a börtönben ölt meg öt embert. - Mekkora lelki teher emberéletről dönteni? - Nagy. Senki ne gondolja, hogy örömet jelenthet a bírónak, amikor egy tisztességes eljárás során arra a következtetésre jut: halálos ítéletet kell kiszabnia. De ezt vállalni kell. Ugyanolyan lelki teher, ami a sebészt nyomaszthatja, amikor egy kétesélyes operációba belefog. Ő az embert akarja megmenteni, én a társadalmat akarom védeni. Ha az emberen egy gennyes kelés kezdődik, kivágatja, el ne fertőződjön. Vannak ilyen kerések a társadalomban is. Ha a törvény a magánembernek biztosítja a jogos védelmet, a társadalomnak miért nem nyújtja azt? - Volt olyan ügye a halálbüntetés eltörlése után, amikor bírói meggyőződése szerint halálos ítéletet hozott volna? - Igen. Annak a bűntettnek az elkövetőit, akik, miután két prostituáltnak eladott kislány megszökött, az egyiket becserkészték, szétverték a fejét, dróthálóba tekerve vízbe dobták. Aztán ott volt Rischl, a porschés gyilkos, aki jelenleg tölti az életfogytiglani büntetését. Azzal védekezett, hogy amikor a sértettre ráfogta a pisztolyt, adja oda neki a kocsi kulcsát, az jobb felső zsebéből kiemelte és elejtette. Egyszerre hajoltak le, s véletlenül sült el a fegyver. Csakhogy a zakón nem volt zseb... Nem mindenáron való igyekezet a súlyos büntetés kiszabása. Csak hát, mint azt Matthews Thynder angol filozófus hangsúlyozta, a tények makacs dolgok. - Hogy férnek meg a tények az érzelmekkel a bírói munkában? - A tényeket kutya kötelessége tisztázni a bírónak a maga lehetőségei körében. Az elkövető szándékát mindig a tényekből kell kikövetkeztetni. Először meg kell állapítanom, hogy mi történt, és abból kell a miért történtet tisztázni. Ez bizonyítási kérdés. Egy bírónak szerzetesi életmódot kell élnie. Egyébként ezt elő is segítette a korábbi rendszer, mert olyan nevetséges fizetéseket adott, hogy abból nagy dínomdánomokra aligha kerülhetett sor. A szerzetesi életmód egyébként a tanulást jelenti, azt, hogy az utolsó betűig el kell olvasni minden aktát, meg kell ismerni minden tényt, mert csak így lehet tisztességesen ítéletet hozni. A vádlott megismerése az adott lehetőségek keretei között ugyancsak fontos. Ám bármennyire is felkészült és jó pszichológiai érzékű a bíró, keveset találkozik a vádlottal. Van vádlott, aki nagyon érti, hogy játssza meg magát. A másik meg olyan, hogy nem adhat mást, csak mi lényege. Ha a tények azt mutatják, hogy a vádlottnak jogilag nem is, de emberileg menthető indoka van - tehát olyan eset, amikor a bíró azt gondolja, no, én is odaütöttem volna, az anyja köcsögit -, akkor azt a büntetés kiszabásánál messzemenően, esetleg a cselekmény minősítésénél is figyelembe veszi. De az érzelmeknek magam nem adok, nem is adhatok teret. - Került-e konfliktusba önmagával némely ítélete miatt? - Nem, hál’ istennek. Ha az ember felkészülten ül le tárgyalni, meglepetések nem érhetik. Bizonyosság híján pedig hatályon kívül helyezheti az elsőfokú döntést, mert, öreg kollégám szokta mondani, nem törik csontja annak az ítéletnek. Az öreg bíróban kialakul egy bizonyos belső látás. Ha ténybeli következtetéssel nem jutok el a megoldáshoz, akkor bedobom a törülközőt, de azért belülről tudom, mi történhetett. A debreceni etióp gyilkosság volt az, amikor csődöt mondtam, akkora lyukak voltak a tényállásban. - Néhány ügye nagy érzelmi vihart kavart. Binder Györgyi, a gyermekét halálba segítő anya tettével rokonszenvet ébresztett az emberekben. - Az érzelmek gyakran elviszik a közvéleményt. Nem is könnyű megérteni azt a társadalometikai problémát, az az orvostudomány és a jogtudomány etikai kérdése is. Az orvost köti a hippokratészi eskü, a jogászt a Ne ölj! tilalma. Tudom, nehéz egy ilyen kérdésben érzelmek nélkül dönteni. De amíg egy jogrendszer ilyen, addig nem lehet más határozatot hozni. Ahhoz, hogy ez megváltozzék olyan alkotmányjogi módosítás szükséges, ami nem a bíró dolga. A skinheadperek miatt komoly támadások ének. Az első, negyven-egynéhány vádlottal úgynevezett skinheadperben azt kellett eldönteni, hogy miután az Alkotmánybíróság a tettlegesen elkövetett izgatás bűntettét alkotmányellenesnek találta, a vád tárgyává tett cselekmény - ami egyébként súlyos testi sértés volt - a legsúlyosabb emberiség elleni bűntett, népirtás, genocídium-e, vagy aljas indokból elkövetett súlyos testi sértés. Az ítélet, amellyel a Legfelsőbb Bíróság grémiuma egyetértett, és iránymutató határozatnak tekintette, kifejtette, hogy ez a cselekmény miért nem lehet genocídium. Ami Boszniában volt, az népirtás, de mert egy arab fiút megpofoznak... Ezt követte egy újabb ügy, a Tétényi úti verekedés, amit egyszerű garázdaságnak minősítettem, mert nem volt egyéb. A bíró nem léphet túl a törvényi kereteken. Megindult a pokol. Aztán jogi körökből is jöttek a bírálatok, majd kiderült, hogy némelyek szerint rasszista vagyok. A Btk. módosítása végül is engem igazolt. Oly módon változtatták meg a vitatott passzust, amely megfelel a kifogásolt ítéletnek. - Nyugdíjazzák. A támadások elősegítették ezt? - Úgy gondolom, igen. - Elégedett a pályájával? - Az vagyok, nem lehetek más. Önerőből a legmagasabb bírói posztot értem el, és mindvégig független maradhattam. - Tanít az egyetemen. Nem gondolt arra, hogy a talán végképp katedrára cserélje föl? - Nem. Nekem az életem a bírói pálya. Én ebbe mindent beleadtam. Tanítani persze nagyon szeretek. A diákok is szeretnek engem, ami fölöttébb sokat jelent számomra. Azért is, mert mélységesen igaznak érzem a mondást, hogy tanítva tanul az ember. Elárulom, nem volt időm arra, hogy valamilyen értelmes hobbit kitaláljak magamnak. Ezért mostanában néha ijedten körülnézek: mi lenne velem, ha nem taníthatnék? - Feltételezem, hogy a Legfelsőbb Bíróságon csak szükség lesz a tapasztalataira. A megyei bíróságokon gyakorlat, hogy ha valaki nyugdíjba megy, nem mentik föl a bírói állásából, hanem nyugdíjasként bedolgozik. Ezt a mi vezetőségünk törvényellenesnek tartotta, úgyhogy erről esetemben szó sem lehet. A taláromat, azt mondták, magammal vihetem. KENDE KATALIN Tanítani kéne, ahogy tárgyal, ítéletet hirdet és indokol. A vádlotthoz, a vádhoz és a hallgatósághoz egyaránt szól, előad, példákat hoz elő, statisztikákkal érvel, klasszikusokat idéz, észérvekkel magyaráz, hogy senkinek kétsége ne legyen afelől: más döntés nem is születhetett volna. Tisztelik és szeretik. Meg - természetesen - nem szeretik. Kis híján ötven éve, hogy először lépett be Justitia Markó utcai épületébe, az akkori igazságügy-minisztériumba, első osztályú betétszerkesztő irodasegéd tisztként látott munkához. Vagy negyedszázad múltán végleg visszatért ide. Pedig Pálinkás György legfelsőbb bírósági tanácsvezető bíró nem is akart jogi pályára menni. Fotó: KONCZ GYÖRGY