Kurír - reggeli kiadás, 1996. szeptember (7. évfolyam, 238-267. szám)

1996-09-02 / 239. szám

8 TÁRSADALOM 1996. augusztus 2. Nem győztek jönni-menni „Rabár, szabad ár” - hangzott a kínkeservel összetákolt szlogen 1990 forró, pártfordulásokkal és taxisblokáddal terhes őszén. Rabár Ferenc pénzügyminiszter hallgatott, és csak néhány héttel azelőtt szólalt meg, hogy bedobta a törölközőt: elég pesszimistán látta a jövőt. Október végén bejelentett lemondása voltaképpen nem okozott meglepetést. Az történt vele, ami később utódaival is meg-megesett: a kormányon belül nem volt egységes a gazdaságpolitika irányvonalának megítélése, nem tudta érvényesíteni a pénzügyi tárca elképzeléseit. A nagy kérdés, hogy a pénzügyi tárca irányítja-e az ország gazdaságpolitikáját vagy sem, végigvonul az elmúlt hat év pénzügyminisztereinek történetén. Akkortájt egyébként nemcsak a pénzügyben, hanem más tárcáknál is helycserés támadások érlelődtek a kulisszák mögött. A kormány minden tagja felajánlotta lemondását, nyilatkozta Surján László, hogy Antall akadály nélkül változtathasson csapatán. December közepén zajlott le a kétfordulósra tervezett kormányátalakítás első menete. Menni ezúttal csak Rabár ment végleg. Bársonyszékébe Kupa Mihály került, egyebek közt a gazdaságban és a közigazgatásban az állam szerepének visszaszorítását, egy piackonform és méltányos adórendszert, az állam szociális gondoskodásának új pénzügyi megalapozását ígérve. Nem érdektelen, kik lettek minisztertársai: a bankügyekben, tárca nélküli miniszterként Botos Katalin erősítette, aki sietett leszögezni, hogy a Pénzügyminisztérium lesz a jövőben a gazdasági csúcsminisztérium. Horváth Balázs belügyminiszterből tárca nélküli miniszter lett, az ő helyébe Boross Péter addigi tárca nélküli miniszter lépett. Boross posztját, a Nemzetbiztonsági Hivatal felügyeletét Gálszécsy András kapta meg. A változtatás második ütemére 1991 januárjában került sor. Két miniszterétől vált meg Antall, Gerbovits Jenő tárca nélküli minisztertől, valamint Győriványi Sándortól, a munkaügyi tárca vezetőjétől. Győriványi, aki novembertől beteg volt, külön kérte felmentését tisztsége alól. Kiss Gyula került a Munkaügyi Minisztérium élére, székét utóbb se a kisgazdák (már persze leszámítva az idővel elhatárolódó Torgyánékat), se a miniszterelnökök nem ingatták meg igazán, ki is tartott ott a Boross-kormány végezetéig. Annál sűrűbb volt a helycsere az ugyancsak kisgazda gazdájú földművelésügyben. Szinte meg sem melegedett a bársonyszék az egyik miniszter alatt, rögvest új ült a helyébe. A januári átalakításkor az addigi földművelésügyvezetőt, Nagy Ferenc Józsefet tárca nélküli miniszterséggel kárpótolták, utódja Gergátz Elemér lett, az egykor summa cum laude minősítéssel doktorált állatorvos. Gergátzot azonban pártja szinte rögtön kikezdte, alig néhány hónapja volt csak miniszter, amikor már leváltását követelték. Mindenesetre - tejtüntetések és sertésfelvásárlási balhék ellenére is - sikerült a következő nagy átrendezésig, 1993 februárjáig kitartania. De ez már egy másik történet, ami előtt említést érdemel, hogy ekkor, 1991 januárjában kapott államtitkári pozíciót Szabó Tamás a Pénzügyminisztériumban és Schamschula György a munkaügy frontján. 1991 decemberében Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter a jegybank elnökévé avanzsált, a stafétabotot tőle Szabó Iván vette át. 1992 januárjában Botos Katalin az Állami Bankfelügyelet elnöke lett. Távozásával megszűnt a bankfelügyeleti tárca nélküli miniszteri poszt, létrejött viszont a tárca nélküli privatizációs miniszteri tisztség, amit Szabó Tamás tölthetett be. Februárban tizennégy hónapos tárca nélküli nemzetbiztonsági miniszterség után Gálszécsy András kérte nyugdíjazását. Belefáradt abba, nyilatkozta, hogy az ő közhivatalnoki szerepe - hiszen a miniszterség politikai állás - és saját egyénisége naponta konfliktusba kerül egymással. Gálszécsy amúgy ma sincs nyugalomban, a Közbeszerzések Tanácsa alelnökeként tevékenykedik. Botos Katalin pedig egyetemi tanár, és nemrégen jelent meg Elvesz(t)ett illúziók című munkája, amelyben a hazai bank- és hitelvilágról nyújt átfogó képet. Az 1993-as februári kormányátalakítás már az előző év novemberétől benne volt a levegőben. Az MDF-n belül elmélyült a megosztottság, Csurka szervezni kezdte a Magyar Útköröket. Antall, saját bázisát erősítendő, fél tucat miniszterét menesztette. Kupa Mihály felmentését kérte, miután nem fogadta el a miniszterelnök által felajánlott közlekedési miniszteri bársonyszéket. Antall ezt fájlalta is, mondván, nagy szükség lenne a tárca élén olyan pénzügyi szakemberre, mint Kupa, aki persze már jó ideje szemben evezett az árral, megvoltak a nézeteltérései, Antall-lal, Szabó Tamással, Kádár Bélával. „Olyan vitákat engedtem meg magamnak, amilyeneket egy fegyelmezett kormányban nem lehet” - mondta a búcsúzó pénzügyminiszter, akinek nemcsak a pénzügyminiszterségtől, hanem éppen emiatt egyúttal az IMF-Világbank kormányzótanácsának soros elnöki tisztétől is meg kellett válnia. Lapátra került Gergátz a földművelésügyből. Elbúcsúzott Horváth Balázs, a taxisblokád győzelmet integető belügyminisztere, aki tárca nélküli miniszterként a határon túli magyarok ügyeit se vitte sokáig, végül csak a sport felügyelete maradt számára. Távozásával a sportfelügyelet tárca nélküli miniszterségét is elfújta a szél. Nem okozott meglepetést, hogy a kormányfő Andrásfalvy Bertalan kultuszminisztert is felállította, az sem, hogy megvált Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztertől. Andrásfalvy, a tudós nem igazán vált be miniszternek. Keresztes K. Sándort már hivatalba lépése után támadták, többször elterjedt a híre, hogy megy, mégsem „bántották”. A bősi vízlépcsővel kapcsolatban meggyűlt a gondja a környezetvédőkkel és a parlament környezetvédelmi bizottságával. Késlekedett a környezetvédelmi törvénnyel. Aztán, hogy a tárca előző évi munkájáról szóló beszámolót a parlament szakbizottsága nem fogadta el - végképp nem maradt számára bizalom. Siklós Csaba közlekedési miniszter menesztése sem hökkentett meg senkit, és az sem, hogy visszatért oda, ahonnan jött, a vasúthoz. Kupa Mihályt Szabó Iván váltotta fel. Szabó helyére, az ipari és kereskedelmi tárca élére a minisztériumi főosztályvezető az akkor még párton kívüli Latorcai János került. A földművelésügyi miniszterséget Szabó János kisgazda ügyvéd kapta meg, aki egyik első nyilatkozatával, miszerint bár a földhöz nem sokat ért, de libákat tenyésztett, és ribiszkével foglalkozván barátai - s tegyük hozzá: nem csak a barátai - „ribizlikirálynak” titulálták, mély benyomást keltett. A kultuszminiszter Mádl Ferenc lett, a környezetvédelmet Gyurkó János felügyelte, a közlekedési bársonyszéket a flegmatikus munkaügyi minisztériumi államtitkár, Schamschula György foglalhatta el, aki aztán különös kedvét lelte az autópálya-avatásban. Az ekképp összejött miniszteri csapatban a csapatvezető halála okozott még kényszerű változást. A miniszterelnökké lett Boross Péter megüresedett belügyminiszteri bársonyszékébe Kónya Imre került. 1994 nyarán az MSZP-SZDSZ koalíció létrejöttének mondhatni „kulcsa” volt Békesi László, aki nem töltött sokkal hosszabb időt a pénzügyminiszteri tárca élén, mint egykor volt elődje, Rabár Ferenc. Ám míg Rabár lemondása nagy hallgatások közepette érlelődött, Békesi a maga következetes, békés modorában mindvégig a nyilvánosság előtt hadakozott azért, hogy feladatát elláthassa. Persze a miniszterelnök és a pénzügyminiszter közötti nézetkülönbségek nem a koalíció létrejöttétől, hanem korábbról eredtek, kompromisszumuk sérülékeny volt, ők maguk, egy bizonyos ponton túl, hajlíthatatlanok. Kenyértörésre az 1995-ös januári siófoki frakcióhétvégén vitték. A Horn által szorgalmazott privatizációs minisztérium volt tán az utolsó csepp a pohárban. Békési feltételekhez kötötte magát, amelyekkel a miniszterelnök részben egyetértett. Békésit mint a kormányzaton belüli egyetlen gazdaságpolitikai centrumot azonban nem fogadhatta el. „Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kaptam olyan mértékű támogatást sem a miniszterelnöktől, sem pedig a kormány szocialista tagjaitól, amilyet elvártam volna, tudtam, hogy nincs más járható út számomra, mint a lemondás” - mondta utóbb Békesi László, és azt is bevallotta, nem jósolt magának hosszú időt a bársonyszékben. Bokros Lajos, aki, mint hangoztatta, nem politikus, hanem az ország első technokratája, Suchman Tamással, a privatizációs tárca nélküli miniszterrel tette le az esküt. Vajon felrémlett-e előtte, hogy anno Kupa Mihály és Szabó Tamás milyen meccseket vívott? De Bokrosnak, bár elég nehezen fértek meg egymással, nem Suchman volt az első számú mumusa, hanem maga a „csomag”. A tavaly március 12-én meghirdetett gazdasági stabilizációs terv nyomban két minisztert ütött ki. A tárca nélküli Katona Béla és a népjóléti tárca vezetője, Kovács Pál közös lemondó nyilatkozattal búcsúzott. Ebben leszögezték, hogy maguk is elodázhatatlannak tartanak bizonyos szigorú intézkedéseket, de nem az elhamarkodottnak látott Bokros-csomagot. Hangsúlyozták: „Mindketten arra az álláspontra jutottunk, hogy szociálpolitikai kérdésekben szakmailag nem megfelelően előkészített, hatásában pedig politikai szempontból nem kellően mérlegelt döntést hozott a kormány. A vitában többségben eredménytelenül adtunk angot azon aggodalmunknak, hogy ez a döntés a társadalom meghatározó részét idő előtt kész tények elé állítja, és nemkívánatos indulatokat gerjeszthet. Ezek csökkenthetik az egyébként feltétlenül szükséges gazdasági intézkedések végrehajtásának támogatottságát is, és veszélyeztethetik sikeres megvalósításukat.” Indulatokban nem volt hiány. S ma már tudjuk, mi lett a tervezet sorsa. A népjóléti exminiszter a kormány egyéves születésnapján elmondta, hogy már nem ülne bele a bársonyszékbe. Úgy foglalt állást: „Azt, amit a három nagy blokk, a Bokros-csomag, a pótköltségvetés, a tb-költségvetés meg egy pár nem törvényi szintű döntés a szociálpolitika szférájában hoz, nem tudom elfogadni. Tavaly egészen más volt a helyzet. Az megegyezett értékrendemmel, az idei nagyon távol áll ettől.” Katona Béla - mint utóbb kiderült, kevesebb kifogása volt a csomag ellen, mint az Alkotmánybíróságnak - szintén nem bánta meg döntését. Mint nyilatkozta, felállása egyúttal azt is kifejezte, hogy ha egy miniszter nem tud azonosulni kormánya bizonyos intézkedéseivel, annak csak egyetlen választása marad, a lemondás. A népjóléti tárca feje sokak megrökönyödésére a nem orvos, hanem közgazdász-szociológus Szabó György lett. Katona utódját, a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő ötödik minisztert is gyorsan meglelték a gépészmérnök végzettségű Nikolits István személyében. A negyedik minisztert, aki kivált a szocialista-szabad demokrata koalícióból, Horn Gyula küldte el. Pál László sem tudott „azonosulni”. A villamosenergiarendszer privatizációjáról vallott elveivel maradt alul a kormánytagok többségével szemben. Ellenezte, hogy az energiaszektor nagyobb részét külföldi tulajdonba adják. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy egy ily fontos stratégiai kérdésben nem lehet külön véleménye a tárca miniszterének. Ez tavaly júliusban történt. Az azt követő hónap uborkaszezon helyett hangos volt a politikától. Koalíciós válsággal fenyegetett a gazdasági csúcsminiszterségről, illetve miniszterelnök-helyettességről zajló polémia. S alighogy elcsitult, máris kormányválság jelei mutatkoztak. Kósáné Kovács Magda munkaügyi miniszter ugyanis október elején lemondott. Erre a lépésre az a pénzügyminisztériumi előterjesztés késztette, amely a betegszabadság munkaadói finanszírozásának 25 napra emelését javasolta, az alkotmánybírósági döntéssel ellentétesen. Vastagh Pál is kilátásba helyezte lemondását arra az esetre, ha a kormány a pénzügyi álláspontot osztaná. Nem osztotta, de a munkaügyi miniszter asszony elhatározásán ez mit sem változtatott, hiszen „egy miniszer csak egyszer mondhat le”. Döntését figyelmeztetésül szánta, mondván: a kormány komoly működési zavaraira utal, hogy olyan előterjesztések kerülnek a kabinet elé, amelyek szakmailag megalapozatlanok vagy alkotmányossági szempontból nem állják meg a helyüket. Nem sokkal később Fodor Gábor írta meg lemondó levelét, kifogásolván, hogy a pénzügyminisztérium javaslatára a közalkalmazotti bérek emelésére 7 milliárd forintot elvettek a művelődési tárca 10 milliárd forintra tervezett tartalékkeretéből. Valószínűleg ez már végső ok volt. „Néhányan képtelenek elviselni a gyűrődést” - nyilatkozta a miniszterelnök, és elfogadta a lemondást. Magyar Bálint foglalta el Fodor Gábor helyét, aki az egyetlen szabad demokrata volt a lemondott miniszterek között. Gyűrődött persze a kormányfő is, amikor már többedszer kellett biztosítani támogatásáról pénzügyminiszterét, Bokros Lajost, elhessegetve annak lemondási szándékait. Nehéz lehetett újra és újra megvédeni őt, ellenére az alkotmánybírósági határozatoknak, szemben a közvéleménnyel meg a párton belüli kifogásokkal. Előbb-utóbb, bármennyire is miniszterelnök az ember, csak belefárad ebbe, különösen, ha a privatizációs többletbevételek felhasználásával kapcsolatban nem kapja meg miniszterétől azt, amit vár. Egy szép vasárnapi kormányülést követően, 1996. február 18-án komolyan vette a pénzügyér kézzel írott búcsúját, és hagyta elmenni őt. Utána - bár Keleti György honvédelmi széke a nyár elején komolyan inogni látszott - csak egy miniszter, Dunai Imre távozott, mégpedig nemrégiben. Róla azt rebesgették, hajlékonyabb elődjénél, Pál Lászlónál. Az lett volna? Betegségére hivatkozva köszönt el, hogy átadhassa helyét minden bizonnyal Suchman Tamásnak, akinek elhagyandó posztjára, ami alig másfél éve oly fontos volt, lám, nincs is szükség... KENDE KATALIN Antall József, hazánk rendszerváltás utáni első miniszterelnöke 1990 decemberében, éppen alakítván egy kicsit alig féléves kormányán, egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy a mai demokráciában természetes a miniszterek felváltása, a személycserék maguktól értetődőek. Az Antall-kormányból 1990 májusától 1993. december 12-ig, a kormányfő haláláig 12 miniszter távozott. Többségüket a miniszterelnök távolította el. Horn Gyula az elmúlt bő két év alatt Dunai Imre személyében immár a nyolcadik miniszterétől búcsúzott, jóllehet ő maga csak egynek mutatott ajtót. Az első távozó: Rabár Ferenc Aki legutóbb csomagolt: Dunai Imre