Labdarúgás, 1993. január-december (39. évfolyam, 1-12. szám)
1993. június / 6. szám
hanem maguk is meg tudják mutatni, hogy miként kell átvenni, vagy külsővel megrúgni a labdát. Öt-hat év alatt ezekből a tehetségekből kész játékosokat lehet nevelni. Elsősorban a technikai felkészítésre helyezve a hangsúlyt... - Szegény Bozsik József mondta egyszer, hogy amit ő labdakezelésből nem tudott tizennyolc éves korában, azt a későbbiekben sem tanulta meg. -Cucu mindent tudott! Nála nagyobb tudású jobbfedezetet nem is láttam. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy a gyerek még mindent megtanulhat, az ifjú még megerősödhet fizikailag, s az érett játékos is fejlődhet még taktikailag, de az alap az a labdakezelési tudás, amit srácként szedünk magunkba. - Akkor hat-hét évig ne is álmodozzunk jobb futballról, nemzetközi helytállásról? - Álmodozni mindig lehet. Reménykedni is. Például abban, hogy a mai generáció tagjainak egyszer kijön a lépés, rúgnak néhány gólt, ami feladja a kisebbségi érzésüket. A sikertelenség ugyanis rettenetesen nyomasztó. - Alászolgálja, kapitány úr! - köszöntem rá Jenei Imrére. - Nincs itt semmiféle kapitány - válaszolta. - Jenei Imre visszaminősült nyugállományban levő ezredessé. - A magánéletben. És a futballban? - Egyelőre csak néző vagyok. De, hogy mi lesz, miként alakulnak a dolgok, most, május végén még nem tudom megmondani. - Azt hallottam, hogy ajánlatot kaptál az arab világból, hogy több itthoni klub is gondolt rád, és hogy Romániából is több klub érdeklődött a terveid felől. - Majd találunk valamiféle folytatást... De nem ezért kerestél, igaz? - Az érdekelne, hogy másfél éves itt-tartózkodásod tapasztalatai alapján miként látod a magyar labdarúgás helyzetét. Indítsunk onnan, hogy a szövetségi kapitány posztjáról leköszönő Jenei Imre mit hagyott Puskás Ferencre? - Nem sokat. Annyit, amenynyit én is kaptam... - A válogatott irányítását meghatározott időre átvevő Puskás Ferenc leszögezte, hogy a magyar labdarúgással már évtizedek óta hibásan foglalkoztak. Azt gondolták az illetékesek, hogy megy majd magától is a labdarúgás szekere, hogy viszi előre a tehetetlenségi erő. És miközben senki sem törődött, illetve csak felszínesen foglalkozott a labdarúgás lényegi kérdéseivel, leromlott a sportág „állaga”. Előbb csak a vakolat málladozott, hullott le az épület faláról, aztán beszakadt a tető, s ma már fütyül a szél, huzat csapkodja az ajtókat-ablakokat. A dicső múlt meg legfeljebb kísérletként jár haza. - A „karbantartás" nem csupán az edzők feladata lett volna. - Ez igaz. A „gazda" a klubvezetőség, illetve magasabb szinten az MLSZ kellett volna hogy legyen. De ez már sportpolitika. Beszéljünk inkább a sportág technikai megújulásáról! Szerintem át kellene gondolni az egész képzési rendszert. Már a kiválasztás sokkal körültekintőbb és tudományosabb kellene hogy legyen. Manapság Magyarországon, nevetséges, de tényleg ide jutottunk, a klubokban már hozsannával és virággal fogadják még a bénákat is. Olyannyira megcsappant a futball vonzereje, hogy néhol szinte lasszóval fogják a gyerekeket. A lemorzsolódás mérhetetlenül nagy, mégpedig azért, mert a túlbuzgó edzők nem engedik a kezdőket JÁTSZANI. Ott, ahol a kicsiket a bajnokság megnyerésére kényszerítik, ahol már kétheti képzés után taktikai kalodába szorítják az apró labdarúgókat, a tehetség nem fog soha kibontakozni. Tévedés ne essék, én is szorgalmazom a korai versenyeztetést, hiszen a tétmérkőzésekre szükség van, csakhogy a képzésnek nem a bajnokság megnyerését, hanem a játékosok , felépítését" kell szolgálnia. A tehetségek gondozására pedig sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani. Mindegyik korosztálynak vannak kivételesen tehetséges tagjai. Az edzőknek velük kellene - egyénileg is - sokkal többet törődniük. - Sajnos, ezt csak elvétve tapasztaljuk. A kicsikkel sok helyütt a futball perifériájára szorult, megkeseredett, sértődött és már álmodozni sem tudó edzők foglalkoznak. Olyanok, akik csak mellékjövedelmi forrást látnak az edzősködésben. Akikben viszont még ég a tűz, akik még akarnának és tudnának is tenni a magyar labdarúgás kátyúba jutott szekerének a kimozdításáért, azokat - a szent egyenlősdi nevében - roszszul fizetik meg. És előbb-utóbb még a fanatikusak is megkeserednek, beletörődnek a megváltoztathatatlanba. Nevetséges, de igaz: odáig jutott a magyar labdarúgás, hogy ma a gyerekek kevesebbet edzenek, mint a felnőttek. Régen pont fordítva volt: a gyerkőcöket nem lehetett hazaparancsolni a grundról, s még a zsíroskenyeret is futtában ettük meg. Az a sok játék fizikailag és technikailag is „megalapozta" a későbbi futballistát. Arról nem beszélve, hogy a végkimerülésig vívott csatákban csak azok maradtak „állva", csak azok maradtak hűek, akik valóban szerették a játékot. Mert akiket a becsvágyó apukák visznek el a tehetségkutató akciókra... - A magyar labdarúgás sárba ragadt szekerét miként lehetne aszfaltosabb útra helyezni? - Nem lesz könnyű. Hosszú és türelmes munkára van szükség. Mindannyiunknak alázatosabban kellene szolgálnunk a sportágat. És össze kellene végre fogni. A kátyúba ragadt szekérnek ugyanis négy kereke van. Az egyiknek feszítse neki a vállát az MLSZ, a másiknak az edzők, a harmadiknak a játékosok, a negyediknek pedig a szurkolók! Az utóbbiak hittel, türelemmel és sok-sok szeretettel. - Az újságírókat kifelejtetted? - Szó sincs róla! A sajtónak nem kellene a labdarúgás szekerét tolnia. Már csak azért sem, mert esetleg úgy tűnhet, hogy csak kapaszkodik bele, és a szekérrel húzatja magát... A sajtónak, az elméleti szakembereknek és a politikának a szekérrúd mellett lenne a helye. Az irányt kellene mutatniuk, és az erkölcsöt felügyelniük, ugyanis a hibák utólagos leltározása - elnézést, nem a bírálat elhanyagolásáról van szó! - csak pótcselekvés. - A klubvezetők? - A vezetőséggel pusztán Kelet-Európában foglalkozunk anynyit. Az igazi profivilágban az emberek természetesnek tartják, hogy a vezetőség megteremti azokat a körülményeket, azokat a feltételeket, amelyek szükségesek a zökkenőmentes tevékenységhez. És ott az is magától értetődő, hogy a vezető tekintélyes, kikezdhetetlen erkölcsiségű valaki... - Hadd tegyek fel végül egy „kötözködő" kérdést! - Egész nyugodtan. Én már semmitől sem lepődöm meg. - Mit tennél másként, ha újraélhetnéd az elmúlt másfél esztendőt? - Szövetségi kapitányként? - Naná, az Operaház igazgatójaként ! - Csak azért kérdezem, mert másfél évvel ezelőtt még nem mondtam igent a szövetség felkérésére. Mindenesetre egy-két dolgot meggondolnék. Több lehetőséget adnék a fiataloknak, egy új csapat építésére fordítanék több figyelmet, s kierőszakolnám a szövetségtől, valamint a ligától, hogy hetente egyszer összegyűjthessem a válogatottjelölteket, gyakorolni vagy csak egyszerűen külföldi csapatokkal mérkőzni. Azonkívül télen és nyáron is edzőtáborba vinném őket. - Azt is szemedre vetették, hogy „nemzetidegen játékstílust erőltettél a magyar válogatottra". - Ez olyan nagy butaság, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Én nem a céltalan labdatartást szorgalmaztam, hanem a labda megbecsülését, a támadások alapos előkészítését. Sajnos, még a nyugati futballban szereplő játékosaink sem tudták ötszörhatszor folyamatosan egymásnak adni a játékszert. Nem akarok ebben a kérdésben senkivel sem vitázni, de azt tudni kell, hogy attól még nem lesz támadóbb jellegű, vagy gólveszélyesebb egy csapat játéka, ha a hátvédjei az ellenfél kapuja elé lövik a labdát... - Végezetül? - Mindig azt vallottam, hogy a magyar labdarúgás túlél mindent és mindenkit. Még engem is. Remélem és kívánom, hogy így legyen. OROSZHEGYI KÁROLY Két nemzetközi szaktekintély - Puskás Ferenc és Jenei Imre - a magyar labdarúgásról... TIBOR ZSOLT rajzai 3