Lakáskultúra, 2007 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2007-04-01 / 4. szám
NÖVÉNYVILÁG, SZABÓ EDE ROVATA TÉBOLY ÉS MÁMOR Nincs az életnek olyan elképzelhetetlen pillanata, amiben a virágok ne lennének jelen. Társak és tanúk örömben és tragédiában. Éppen ezért nincs is olyan ember, akinek ne lehetne virágot adni, mert attól, miként kultúrtörténeti példánk mindjárt igazolja, még az elborult elme is felvidul. 1887 egyik szép tavaszi reggelén az történt ugyanis, hogy korabeli sztárok omnibuszon kirobogtak Lipótmezőre. Nagy őrület volt már a Vigadó előtt, a kioszknál, ahonnan indultak... A felemlített epizód azért is jelentős, mert hazánkban ekkor fordult elő először, hogy színészek valóság lesre menjenek egy elmegyógyintézetbe. Később az ilyesminek nagy kultusza támadt, de most a pionírokról van szó. Az esetről Justh Zsigmond naplójából értesülhetünk: „... Eszembe jut az emlékezetes kirándulás, amely híressé vált a maga idejében. Jászai Mari agyában fogamzott meg egy szép tavaszi napon az ötlet, hogy kimegyünk a tébolydába. Egy társaságot toborzott össze, amellyel 1/2 7-kor reggel találkoztunk a kioszkban. A kioszk reggeliző publikuma nem tudta, mi történt. Ennyi színésznőt a 'privát életben' nem látott együtt még soha. Ott ültek egymás mellett sűrűn, fodor fodron, szinte a fátyolok egyik kalapról átlengtek a másikra: a 'nagy Mari' (Jászai) és a 'szép Mari' (Hegyesi); a világ legöntudatosabb naivája: Nagy Ibolya; a színpadon folyton siránkozó, az életben folyton gúnyolódó, savanykás Rákosi Szidi; Prielle Kornélia az elegáns; Békéssy Irma a merész; és Krecsányi Vera a vidéki színészet. Mint férfiak csak a ’tigriske' (Feszty Árpád) és én. Pont hétkor ott állott omnibuszunk, a sok lármás toalett helyet foglalt - a cséta nehezen elindult. Fenn a hegyen, a nagy óriási épület előcsarnokában előttünk az udvariaskodó doktorok. A színésznők alkalomszerű arcot öltve fel, nekiindulnak az osztályoknak... A hülyék osztályában Madách leányára akadunk, Jászai megszólítja, udvariasan makog valamit, felkel ülőhelyéből, meghajol a legjobb formákkal, mondani azonban semmit sem tud, csak makog... A magas falak által körülzárt kert falainak tövében egy sorban ülnek azok, kikre az ápoló kényszerzubbonyt adott — mint Dante elkárhozott lelkei a pokol legutolsó köreiben, az előtérben meg táncoló, kurjongató őrültek, kiket tán épp most száll meg a roham — egy pillanattal lévén a zubbony előtt. A színésznők egy percre megállanak, majd megszállja őket a tanulmány démona, belépnek közéjük. Én Prielle Kornéliának nyújtom a karomat, ki remegő testtel támaszkodik reám, az ideges öregasszony fél - alig bírom felbátorítani. Méghozzá egy bolond mindenütt oldalunkon. 'Jaj, megtámad' - siránkozik Kornélia halkan, 'kínálja e virágot néki' - mondom én. Megteszi, a bolond kedvesebb lesz, rászegezi tekintetét a fehér gardéniára, s nem mond semmit, így átérünk szerencsésen a kert túlsó oldalára. Utánunk lassan Hegyesi Mari lépdel, ezt is üldözi egy őrjöngő, a flegmatikus szépasszonyt azonban ez nem zavarja egy cseppet sem. Nyugodtan halad, egykedvűen emelve magasra ernyőjét a napsugarak irányában, csak éppen a kijárásnál fordul hátra; a bolond, ki tán épeszű korában nem látott ilyen világszép asszonyt, pillanatig némán a szemébe néz, utána teli torokkal kiáltva nótára gyújt: 'A virágnak megtiltani nem lehet.' A virágnak megtiltani nem lehet! — s a dal belevegyül a tavasz zsongásába, az őrültek kurjongatásába, a színésznők ruhájának suhogásába, akik mögöttünk e fantasztikus, mozgó, kiabáló, táncoló csoport közepén, tarkán, színesen mosolyogva vonulnak által, úgy mint pillangók a letarolt, elpusztított mezők felett...” A VIRÁGOK PAZAR SZINERGIÁJÁVAL NEHÉZ KONKURÁLNI, DE HA CSOK RUNK BIZARR TARKASÁGÁT TOVÁBB AKARJUK FOKOZNI, A GYÖNGYÖK, A DÍSZES MADÁRTOLLAK MINDIG SIKERESEN BEVÁLNAK 118 Lakáskultúra