Láthatár, 1939 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám
is bejutott. Mert nem mint nemzet volt elnyomva a románság, hanem mint társadalmi osztály, a legalsó osztály, a jobbágyság, amelynek azonos volt a sorsa a magyar jobbágyéval. Ezt ne feledje el, hogy azonos volt. És azt se felejtse el, hogy ez a rendszer nem a mi bűnünk, abban a korban volt ez, amikor egész Európában a feudális élet uralkodott. — És ez a fogalmak zűrzavarának komédiája — kiáltotta az öreg Demes, — hogy a nemzeti eszme alapján akarnak most bosszút állani rajtunk amiatt, ami valamikor az osztályeszméből kifolyólag történt! Bartók Mihály nem kis iróniával nézi a két öreget, akik az imént harcoltak a nemzeti eszme mellett, most pedig kárhoztatják, amikor hátrányát kell érezniök és amikor ennek alapján törvénybíró létükre egy szintre kerültek az egykori magyar jobbágyokkal. — A másik elnyomás idején — mondja — a feudalizmus szelleme votl az általános, most pedig a nemzeti gondolat. Az általánosság alapján tehát a mi elnyomásunknál is lehetne jogosságra hivatkozni... De nem volna jobb és egyszerűbb, ha mindig az embernél maradnánk meg, az osztályeszmétől és nemzeti eszmétől független embernél? — Nem engedi, hogy a megrökönyödésben szóhoz jussanak az öregek, kihívó fölényességgel folytatja. — Csakhogy az ember mindig fölül akarja múlni önmagát. Az emberiség olyan, mint a tehetségtelen költő. A legjobb témákat, a legjobb ideálokat is elrontja. Tanúi lehettünk, amint napjainkban az egyik ország tönkretette a kommunizmus eszméjét, a másik meg a szocializmus halálát mutatta be nekünk, mert meg akarta valósítani. Lehet, hogy a nacionalizmusnak több szerencséje lesz, mert a legösztönösebb és a tömegnek szól s ha őstehetség kezébe kerül, egészen jó dolog származhatik belőle az irodalom és történelem számára. — És az emberiség számára? — csap le az öreg Demes. — Az emberiség számára már semmi sem lehet jó. Az emberiségen nem lehet segíteni. — Maga nagyon hitetlen, úgy látom — hajlik előre fürkészőleg Gerzson bácsi és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, elnyomja szivarját a hamutartóban. — Maga nem hisz a láthatatlan ideákban, amelyek az életet széppé teszik, maga ellensége a nemzeti eszmének, feleljen őszintén, maga nem kommunista? — Nem. Humanistának szeretném hinni magam. — Humanista! így mondják legújabban ... — néz el a szavak után a levegőben Gerzson bácsi és bólongat, mintha keresztkérdés alá fogott vádlottja elszólta volna magát. — Veszedelmes, de még megbocsátható abban a korban, amelyikben maga van. De vigyázzon, mert ez a maga fefogása természetellenes. Bizonyos természetellenes hajlamok járnak vele ... Úgy mosolygott, mintha sikamlós dolgot mondott volna és hogy célzásának értelmét fokozza, sokat sejtetően elhallgatott. Bartók Mihály most már meggyűlölte, annál is inkább, mert sohasem bírta ki azokat az embereket, akiknek legnagyobb életcéljuk az volt, hogy hódítsanak a nőknél. S a Gerzson bácsi megyei utazásainak rejtett oka még ma is a szépasszonyokban keresendő. Hogy van valami rendellenes megnyilvánulása a mai életnek, az kétségtelen, csakhogy nem abban az értelemben, ahogy a vén fiskális gondolja. Ha sorra veszi a dolgokat, egyre nyilvánvalóbbá válik. Mert érthetetlen és természetellenes a Kedei élete és Lebénével való viszonya, nem természetes a Lebéné túlzott mohósága, de váljon természetes-e ellenkező oldalon a fiatal lányok és fiúk önmegtartóztatása? És nem természetellenes-e az ő kapcsolata Adéllal? Mindebben van valami elütő az egészséges élettől. Magyarázat nélkül csak ennyit mond: — Az emberek itt mind azt érzik, hogy el vannak nyomva, le vannak szorítva. Az elzárt emberek is elvesztik a börtönben természetes életüket és természetellenes hajlamok hatalmasodnak el rajtuk.