Láthatár, 1944 (12. évfolyam, 1-9. szám)

1944-01-01 / 1. szám

sek teljesítését biztosítja. A nemzetiségi pártok mandátumaik számának és politikai súlyuknak tetemes növekedését re­mélték az általános választójogtól és ezért jóindulatú maga­tartás­t tanúltottak a darabontkormánnyal szemben, annak ellenére, hogy Lukács György­­kultuszminiszter a magyar nyelv sikeresebb tanítása és a nemzeti irányú nevelés érde­kében adott ki rendeletieket. Tisza István Bih­ar vármegye közgyűlésén a­z általános választójog ellen a többi között azzal is érvelt, hogy az a túlzó nemzetiségi agitációt hozná a parlamentbe. Ezt ő bátran hirdetheti, mert róla tudják, hogy testvéri együttérzés köti össze a nemzetiségekkel, ame­lyek számára jogcikjat követel.28 A rövidéletű darabon­tkormány után 1906 tavaszán a koalíció vette át a hatalmat és Tisza félrevonult a közélet­ből. Az új választások után a nemzetiségi pártok 27 képvi­selője vonult be a parlamentbe, akik a román Mihali Tiva­dar elnökl­ése alatt egységes pártot alakítottak, melyből azon­ban a 3 szerb képviselő később kilépett. Ezek az események körülbelül egybeestek Ferenc Ferdinánd trónörökös politi­kai befolyásának előtérbejutásával. A trón várományosa tudvalévően nyíílt ellensége volt az 1867. évi kiegyez­ésne­k­ és a magyar vezető osztálynak, amelyet a darabontkormány módjára ő is az általános választójog és a nemzetiségek se­gítségével kívánt letörni. Magyarországi kérdésekben Kris­­tólffyn kívül a román Vajda Sándor, a későbbi román mi­niszterelnök és a m­emorandumperből már ismert Popovici Aurél, a Na­gyausztriai Egyesült Államokról (Vereinigte Staaten von Gross-Österreich) szóló könyv szerzője, továb­bá a szlovák Hodza Milán, a későbbi csehszlovák miniszter­­elnök, Frank Ivó, a horvát jogpárt vezetője és Rauch Pál, valamint a magyarországi német mozgalom megindí­tása körül eredménytelenül fáradozó Steinacker Ödön voltak a főherceg irodájának, az úgynevezett „műhelynek** elő­adói.29 E névsor már önmagában mutatja, hogy a trón vá­rományosa, akinek trónralépési manifesztuma a monarchiá­ban csak „néptörzseket“ ismert és azokat egy nagy egész­ben kívánta egyesíteni,29 a rövid utátásába oly nemzetiségi fér­fiakat ajándékozott meg bizalmával, akiknek végcélja nem a nemzetiségi kérdés a monarchia igazi, vagy vélt érdekeinek megfelelő megoldása, hanem az elszakadás volt. A trónörö­kös és a szélsőséges nemzetiségi politikusoknak ez az együtt­működése volt a legfőbb oka annak, hogy koalíció alatt a nemzetiségi kérdés kétségtelenül elmérgesedett. De része volt ebben annak is, hogy a koalíció vezető politikusai tájé­kozatlanságukban szintén oly nemzetiségi irányzatokat tá­mogattak, amelyek az elszakadásra törekedtek. Horvátor­szágban a koalíció ültetne nyeregbe a stabil kormányzást több mint két évtized óta biztosító unionista párt he­lyett a horvátiszerb koalíciót, amely — mint az 1918. évi események is bizonyították — szíve belsejében a jugoszláv eszmét ápolta. Ugyanekkor Magyarországon is a legszélső­ségesebb szerb pártot, a radikálisokat támogatta, akiknek vezetője, Tomics Jásza szoros összeköttetésben állot­­t a bel­grádi kormány sajtófőnökével.30 Nem vették észre, hogy a szerbeik csak azért állottak a magyar függetlenségi mozga­lom mellé, mert ennek győzelmétől a monarchia széthullá­sát és irredenta céljaik gyorsabb megvalósulását remélték. E szerencsétlen frigy azonban nem akadályozta meg a koalí­­ciót abban, hogy a vasúti pragmatikában a MÁV horvá­t vo­nalain alkalmazott vasutasoktól ne követelje meg a magyar nyelv ismeretét, ami miattt az országgyűlés horvát-szlavén képviselői hetekig tartó obstrukciót indítottak, melyet az­után a függetlenségi just­ámnak kellett letörnie. Nagy­­elége­detlenséget keltett a nemzetiségek körében az Apponyi Al­bert greif nevéhez fűződő 1907:XXVII. t. c., amelyről minden vele szemben felmerült kritikával szemben is meg kell álla­pítanunk, hogy a nemzetiségek jogos érdekeit nem sér­tette és amelyet legjobban az a tény igazolt, hogy azt a ro­mán, szerb és csehszlovák állam is hatályban tartotta. Nem a koalíciót, hanem elsősorban Hlinka Andrást terhelte a fe­lelősség a csernovai sortüzért,31 amely 15 egyszerű szlovák ember életét oltotta ki, de ha a külföld Section Watson, Björnson Björnsterne, Tolsztoj és mások hatása alatt mégis a magyar kormányt tette felelőssé e sajnálatos eseményért, ebben kétségtelen­ül része volt annak is, hogy a koalíciós kormány sajtószolgálata nem állott a helyzet magaslatán. Ilyenek volta­k a nemzetiségpolitikai­ viszonyok, midőn a koalíció bukása után Tisza támogatásával Khuen-Héder­­váry Károly gróf vette át a kormányt. Az á­ltala elrendelt választások előtt a Jóth Gyula vezetése alatt álló független­ségi csoport olyértelmű választási megállapodást kötött­­a szerb radikálisokkal, hogy a p­ót válas­zt­ásokot, azok jelöltjét fogja támogatni." A román nemzetiségi pá­rt továbbra is fenntartva 1881. évi program­ját, híveit oly kerületekben, ahol román jelölt nem lép fel, az általános vál­asztójog hívei­nek,33 adott esetben tehát a Justh-párt támogatására utasí­totta. E határozatát követőleg azonban egy v­álasztása és ál­talános megegyezés kötése érdekében­­a kormánypárttal is tárgyalásoka­t folytatott. Khuen-Héderváry­­ m­iniszterelnök­­kel, aki Steinacker szerint állítólag ígéretet tetzi a trónörökös­nek, hogy a koalíciót az általános választójog proklamálá­­sáv­al kiüti a nyeregből és a nemzetiségek igaz­ságo­s képvise­letét fogja hozni,34 mint Mihali kijelentette, egy modus vi­vendi létrejöhetett volna, de azt állítólag Tisza hiúsította meg azzal, hogy a román nemzetiségi párt programa­inak és vezetői­nek mellőzését kivárnia.36 A tárgyalások megsent kieséshez az idő rövidségén kívül az is hozzájárult, hogy a román párt bizo­nyos számú, általa megjelölt kerület átadását kívánta, hozzá még olyanokét, amelyekben ellenzéki jelöltek­kel nem kellett volna megküzdenie.30 A románok akkori két-, sőt háro­m­­színűségére jellemző, hogy a szlovákokkal tartott értekezle­ten a Steinacker jelentéktelen német csoportjával való együttműködést is megbeszélték és ehhez a trónörökös tá­mogatását igyekeztek megszerezni.37 Tisza választási beszédeiben nem múlás­ztotta el, hogy támadja a koalíció nemzetiségi politikájának hibáit. A nem­zetiségi­ kérdés elmérgesedését elsősorban annak tulajdoní­totta, hogy a koalíció a király és nemzet közti összhangot megzavarta és ezzel alkalmat nyújtott arra, hogy a nemze­tiségi túlzók hipertojális nyilatkozatokkal igyekezzenek ked­vezőre hangolni a dinasztiát.38 Az Apponyi-tö­rvény külsősé­geit 39 és a koalíció horvát politikáját 40 helytelenítette, Justhéknak a szerb radikálisokkal és a románokkal kötött választási megállapodását ostorozta.41 Tagadta a nemzetiségi alapon szervezett pártok léjogosultságát.42 Élesen támadta az általános választójogot, mely a magyar­ság parlamenti képviseletének színvonalát leszállítaná, míg a nemzetiségi vidékeken a nemzetiségi értelmiség egyelőre még képes len­ne a vezetésre, de idővel ez is kénytelen lenne azt más része-31 V. ö. Steier Lajos: „A tót kérdés.“ I. L­iptószen­tmiklós, 1912. 254. sk. I. 32 Tisza az 1910. március 19-én a pesti Vigadóban elhangzott beszédében.­­K. B. IV. k. 156. 1.­ 33 V. ö. K. B. IV. k. 1202. 1. 34 Edmund Steinaeker: „Lebenserinnerung­en.“ München, 1937 . 229. 1. 35 V. ö. K. B. IV. k. 430. 1. 36 Jancsó Benedek: „Defensio natonasi Hungaricae “ Budapest, 1920. 108. 1. 37 Steinaeker i. m. 224. 1. 33 1910. március 13-án Aradon tartott bes­zédében. (K. B. IV. k. 151. I.) 39 Az 1910. március 3-án Nagyváradon elhangzott beszéde szerint az Apponyi-féle iskol­atörvény (1907:XXI­II. t. c.) „a ki­rakatot lehetőleg nemzeti színűre festette.“ (K. II. IV. k. 123. 1.) 40 V. c. 1910. március 10-i szegedi és máju­s 11-i beszterce­bányai beszédét. (K. B. IV. k. 133. és 328. 1.) 41 V. ö. már említett aradi és 1910. május 30-i halasi beszé­dét. (K. B. IV. k. 157. és 381. 1.) 42 V. ö. 1910. március 3-i nagyváradi és áp­ilis 30-i kolozs­vári beszédét. (K. B. IV. k. 125. és 277. 1.) 28 V. o. 765. il. 29 V. ö. Kristóffy József: „Magyarország kálváriája.“ Buda­pest, 1927. 452. 1. 29.) U. d. 30 Oratz i. m. 159. sk. I. 3

Next