Láthatár, 1944 (12. évfolyam, 1-9. szám)
1944-01-01 / 1. szám
sek teljesítését biztosítja. A nemzetiségi pártok mandátumaik számának és politikai súlyuknak tetemes növekedését remélték az általános választójogtól és ezért jóindulatú magatartást tanúltottak a darabontkormánnyal szemben, annak ellenére, hogy Lukács Györgykultuszminiszter a magyar nyelv sikeresebb tanítása és a nemzeti irányú nevelés érdekében adott ki rendeletieket. Tisza István Bihar vármegye közgyűlésén az általános választójog ellen a többi között azzal is érvelt, hogy az a túlzó nemzetiségi agitációt hozná a parlamentbe. Ezt ő bátran hirdetheti, mert róla tudják, hogy testvéri együttérzés köti össze a nemzetiségekkel, amelyek számára jogcikjat követel.28 A rövidéletű darabontkormány után 1906 tavaszán a koalíció vette át a hatalmat és Tisza félrevonult a közéletből. Az új választások után a nemzetiségi pártok 27 képviselője vonult be a parlamentbe, akik a román Mihali Tivadar elnöklése alatt egységes pártot alakítottak, melyből azonban a 3 szerb képviselő később kilépett. Ezek az események körülbelül egybeestek Ferenc Ferdinánd trónörökös politikai befolyásának előtérbejutásával. A trón várományosa tudvalévően nyíílt ellensége volt az 1867. évi kiegyezésnek és a magyar vezető osztálynak, amelyet a darabontkormány módjára ő is az általános választójog és a nemzetiségek segítségével kívánt letörni. Magyarországi kérdésekben Kristólffyn kívül a román Vajda Sándor, a későbbi román miniszterelnök és a memorandumperből már ismert Popovici Aurél, a Nagyausztriai Egyesült Államokról (Vereinigte Staaten von Gross-Österreich) szóló könyv szerzője, továbbá a szlovák Hodza Milán, a későbbi csehszlovák miniszterelnök, Frank Ivó, a horvát jogpárt vezetője és Rauch Pál, valamint a magyarországi német mozgalom megindítása körül eredménytelenül fáradozó Steinacker Ödön voltak a főherceg irodájának, az úgynevezett „műhelynek** előadói.29 E névsor már önmagában mutatja, hogy a trón várományosa, akinek trónralépési manifesztuma a monarchiában csak „néptörzseket“ ismert és azokat egy nagy egészben kívánta egyesíteni,29 a rövid utátásába oly nemzetiségi férfiakat ajándékozott meg bizalmával, akiknek végcélja nem a nemzetiségi kérdés a monarchia igazi, vagy vélt érdekeinek megfelelő megoldása, hanem az elszakadás volt. A trónörökös és a szélsőséges nemzetiségi politikusoknak ez az együttműködése volt a legfőbb oka annak, hogy koalíció alatt a nemzetiségi kérdés kétségtelenül elmérgesedett. De része volt ebben annak is, hogy a koalíció vezető politikusai tájékozatlanságukban szintén oly nemzetiségi irányzatokat támogattak, amelyek az elszakadásra törekedtek. Horvátországban a koalíció ültetne nyeregbe a stabil kormányzást több mint két évtized óta biztosító unionista párt helyett a horvátiszerb koalíciót, amely — mint az 1918. évi események is bizonyították — szíve belsejében a jugoszláv eszmét ápolta. Ugyanekkor Magyarországon is a legszélsőségesebb szerb pártot, a radikálisokat támogatta, akiknek vezetője, Tomics Jásza szoros összeköttetésben állott a belgrádi kormány sajtófőnökével.30 Nem vették észre, hogy a szerbeik csak azért állottak a magyar függetlenségi mozgalom mellé, mert ennek győzelmétől a monarchia széthullását és irredenta céljaik gyorsabb megvalósulását remélték. E szerencsétlen frigy azonban nem akadályozta meg a koalíciót abban, hogy a vasúti pragmatikában a MÁV horvát vonalain alkalmazott vasutasoktól ne követelje meg a magyar nyelv ismeretét, ami miattt az országgyűlés horvát-szlavén képviselői hetekig tartó obstrukciót indítottak, melyet azután a függetlenségi justámnak kellett letörnie. Nagyelégedetlenséget keltett a nemzetiségek körében az Apponyi Albert greif nevéhez fűződő 1907:XXVII. t. c., amelyről minden vele szemben felmerült kritikával szemben is meg kell állapítanunk, hogy a nemzetiségek jogos érdekeit nem sértette és amelyet legjobban az a tény igazolt, hogy azt a román, szerb és csehszlovák állam is hatályban tartotta. Nem a koalíciót, hanem elsősorban Hlinka Andrást terhelte a felelősség a csernovai sortüzért,31 amely 15 egyszerű szlovák ember életét oltotta ki, de ha a külföld Section Watson, Björnson Björnsterne, Tolsztoj és mások hatása alatt mégis a magyar kormányt tette felelőssé e sajnálatos eseményért, ebben kétségtelenül része volt annak is, hogy a koalíciós kormány sajtószolgálata nem állott a helyzet magaslatán. Ilyenek voltak a nemzetiségpolitikai viszonyok, midőn a koalíció bukása után Tisza támogatásával Khuen-Héderváry Károly gróf vette át a kormányt. Az általa elrendelt választások előtt a Jóth Gyula vezetése alatt álló függetlenségi csoport olyértelmű választási megállapodást kötötta szerb radikálisokkal, hogy a pót választásokot, azok jelöltjét fogja támogatni." A román nemzetiségi párt továbbra is fenntartva 1881. évi programját, híveit oly kerületekben, ahol román jelölt nem lép fel, az általános választójog híveinek,33 adott esetben tehát a Justh-párt támogatására utasította. E határozatát követőleg azonban egy választása és általános megegyezés kötése érdekébena kormánypárttal is tárgyalásokat folytatott. Khuen-Héderváry miniszterelnökkel, aki Steinacker szerint állítólag ígéretet tetzi a trónörökösnek, hogy a koalíciót az általános választójog proklamálásával kiüti a nyeregből és a nemzetiségek igazságos képviseletét fogja hozni,34 mint Mihali kijelentette, egy modus vivendi létrejöhetett volna, de azt állítólag Tisza hiúsította meg azzal, hogy a román nemzetiségi párt programainak és vezetőinek mellőzését kivárnia.36 A tárgyalások megsent kieséshez az idő rövidségén kívül az is hozzájárult, hogy a román párt bizonyos számú, általa megjelölt kerület átadását kívánta, hozzá még olyanokét, amelyekben ellenzéki jelöltekkel nem kellett volna megküzdenie.30 A románok akkori két-, sőt háromszínűségére jellemző, hogy a szlovákokkal tartott értekezleten a Steinacker jelentéktelen német csoportjával való együttműködést is megbeszélték és ehhez a trónörökös támogatását igyekeztek megszerezni.37 Tisza választási beszédeiben nem múlásztotta el, hogy támadja a koalíció nemzetiségi politikájának hibáit. A nemzetiségi kérdés elmérgesedését elsősorban annak tulajdonította, hogy a koalíció a király és nemzet közti összhangot megzavarta és ezzel alkalmat nyújtott arra, hogy a nemzetiségi túlzók hipertojális nyilatkozatokkal igyekezzenek kedvezőre hangolni a dinasztiát.38 Az Apponyi-törvény külsőségeit 39 és a koalíció horvát politikáját 40 helytelenítette, Justhéknak a szerb radikálisokkal és a románokkal kötött választási megállapodását ostorozta.41 Tagadta a nemzetiségi alapon szervezett pártok léjogosultságát.42 Élesen támadta az általános választójogot, mely a magyarság parlamenti képviseletének színvonalát leszállítaná, míg a nemzetiségi vidékeken a nemzetiségi értelmiség egyelőre még képes lenne a vezetésre, de idővel ez is kénytelen lenne azt más része-31 V. ö. Steier Lajos: „A tót kérdés.“ I. Liptószentmiklós, 1912. 254. sk. I. 32 Tisza az 1910. március 19-én a pesti Vigadóban elhangzott beszédében.K. B. IV. k. 156. 1. 33 V. ö. K. B. IV. k. 1202. 1. 34 Edmund Steinaeker: „Lebenserinnerungen.“ München, 1937 . 229. 1. 35 V. ö. K. B. IV. k. 430. 1. 36 Jancsó Benedek: „Defensio natonasi Hungaricae “ Budapest, 1920. 108. 1. 37 Steinaeker i. m. 224. 1. 33 1910. március 13-án Aradon tartott beszédében. (K. B. IV. k. 151. I.) 39 Az 1910. március 3-án Nagyváradon elhangzott beszéde szerint az Apponyi-féle iskolatörvény (1907:XXIII. t. c.) „a kirakatot lehetőleg nemzeti színűre festette.“ (K. II. IV. k. 123. 1.) 40 V. c. 1910. március 10-i szegedi és május 11-i besztercebányai beszédét. (K. B. IV. k. 133. és 328. 1.) 41 V. ö. már említett aradi és 1910. május 30-i halasi beszédét. (K. B. IV. k. 157. és 381. 1.) 42 V. ö. 1910. március 3-i nagyváradi és ápilis 30-i kolozsvári beszédét. (K. B. IV. k. 125. és 277. 1.) 28 V. o. 765. il. 29 V. ö. Kristóffy József: „Magyarország kálváriája.“ Budapest, 1927. 452. 1. 29.) U. d. 30 Oratz i. m. 159. sk. I. 3