Levente, 1941 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1941-01-15 / 1. szám
II. (XIX.) ÉVF. BUDAPEST, 1941 (TRIANON UTÁN 21) JANUÁR 15.SZÁM A LEVENTEPARANCSNOKOK HIVATALOS LAPJA MEGJELENIK HAVONTA Erdély ősi katonanépe hitet tett! Ezzel a címmel a Vitézek Lapja I. évi első számának vezércikkét vitéz dálnokfalvi Bartha Károly táborszernagy, m. kir. honvédelmi miniszter írta. A cikkben többek között az alábbi tanulságos sorokat olvashatjuk: A magyar texivér szívek rég megállított csodálatos összhangja valósult meg Erdély bércei közt meghúzódó falvakban és városokban. Örömünkben is döbbenettel láttuk, hogy a termés — úgy csépeletlenül — ott állt kint a mezőn, vagy éppenséggel lábán várta az aratást, mert a visszavonulók a nép minden igáját magukkal vitték. Ideiglenes elhelyezésükbe ért csapataink nyomban hozzáláttak az elmaradt mezőgazdasági munkák elvégzéséhez. A honvédség a megbénult ipart is mozgásba hozta. A községekben maradt csapatokból, aki csak szolgálati szabadidőhöz jutott, rendelet és parancs nélkül ott tette hasznossá testvérkezét, ahol csak megtehette. Megható volt, hogyan osztotta meg falatját az egyszerű honvéd — a felszabadított szűkölködőkkel, de még inkább megrendített bennünket az az áldozatosság, amellyel a kifosztott székelység úri vendégszeretettel kedveskedett a felszabadító honvédeknek. A katonai közigazgatás is munkához fogott és a magyar katona aggódó népe féltésével gondoskodott, gyámolított, igazságot osztott. A kölcsönös támogatás nemes igyekezetéből újra erőre kapott az Erdélyt minden időkben fenntartó népi erény, a sorsközösségért való küzdőkészség, a magyar katonaeszmény újjászületése. Amiért mi idehaza annyit dolgoztunk, amit mi idehaza annyit tanítottunk, az ott egy csapásra testet öltött. Erdély népe hitet tett a honvédség mellett! Hitvallását tetteivel is megerősítette. A lakosság fiatalabb évjárataiból annyian jelentkeztek önként a honvédségbe való felvételért, hogy azoknak száma messze meghaladja a sorköteles évfolyam számerejét. Honvédségünk csapatainak kitűnő átlagértékére vall pedig az, hogy minden erdélyi önként jelentkező ahhoz a fegyvernemhez kérte felvételét, amely otthonát felszabadította. Erdély katonanépe a fegyvernemek közt nem válogatott, mert a nehezen kivívott szabadságért valóban küzdeni akar, de háláját, ragaszkodását akarta; ezzel az ösztönösen okos elhatározással kifejezni, hogy a felszabadító csapatra — egész férfi életén keresztül — emlékezni kíván. A hitvalló meggyőződése mindenkor magvető munkát végez és ebből az anyaország ünneplő néplelke is merít, mert Erdély példája, beszédes bizonyítéka annak, hogy a magyar elniakarása és egysége a megpróbáltatásokban csak megacélozódik.