Társadalmi Lexikon - Madzsar József szerk. (Budapest, 1928)
I - Iparjog - Iparkamara - Iparművészet
Iparjog 313 kötött berni egyezményt, az 1911 : XIX. te. eltiltja az iparü üzemekben alkalmazott nők éjjeli munkáját, az 1923 : XIV. te. általában az éjjeli munka korlátozásáról szól. Az 1911 : V. te. eltiltja a fehér és sárga foszforral való gyújtógyártást. Az 1921 : XXXVII. te. az üzleti záróráról szól. Az 1923 : XV. tc. a sütőipari munkát szabályozza. Ez az egyetlen törvény Magyarországon, amely a munkanap tartamát megállapította, természetesen csak a sütőiparosokra vonatkozólag. A trianoni békeszerződés 355. cikkelye előírja a nyolcórás munkanapot, illetve a 48 órás munkahetet. Ez nálunk mindmostanáig nincs megvalósítva. A fölsorolt törvények szociális szempontból alacsony fokot képviselnek és a munkást elegendő védelemben nem részesítik. A sztrájkokkal és a munkáskizárással az ipartörvény 162. §-a foglalkozik. Iparjog. Kettős értelme van. Alanyi (szubjektív) értelemben jelenti az állampolgárok ipari természetű jogait. Ezek közé tartoznak az iparigazolványok, iparengedélyek, iparjogosítványok és ipari tulajdonjogok stb. Tárgyi (objektív) értelemben pedig azon szabályok összességét jelenti, amelyek az ipar rendjével, űzésének feltételeivel, az iparosok jogviszonyaival foglalkoznak. Tárgyi értelemben az iparjog a közigazgatási jogba tartozik, annak egy részét alkotja. 1. Az alanyi értelemben vett iparjog alatt főleg az iparjogosítványt értjük. Ebből a szempontból megkülönböztetjük a szabad ipart, a képesítéshez, továbbá az engedélyhez kötött ipart. Szabad ipar az, amelynek gyakorlása sem képesítéshez, sem engedélyhez kötve nincs. Az az ipar, amely kézműves jellegénél vagy a munka természeténél fogva csak megfelelő szakképzés és hosszabb gyakorlás útján sajátítható el, s amelynek gyakorlása ezen föltételeknek igazolásához van kötve: a képesítéshez kötött ipar. Az az ipar, amelynek gyakorlása külön föltételek igazolásához kötött engedély megkapásától függ, az engedélyhez kötött ipar. Csak önjogú ember gyakorolhat önállóan ipart. 2. A tárgyi értelemben vett iparjog szabályait a törvények, miniszteri rendeletek, helyhatósági szabályrendeletek és nemzetközi egyezmények szabályozzák. Iparkamara. Nálunk csak kereskedelmi és iparkamarák vannak. A kereskedelmi és iparkamarák az 1850. évi osztrák törvény alapján létesültek. A budapesti kamara már az 1850. év szeptemberében tartotta alakulóülését. Azóta azonban az 1868. évi VI. tc. szabályozta működésüket. A kamarák feladata: a kereskedelem és ipar, általában a közgazdaság érdekeinek minden rendelkezésükre álló eszközzel való előmozdítása. A közgazdasági élet jelenségeinek megfigyelése alapján jelentések készítése stb. A kamarák fölöttes hatósága a kereskedelmi minisztérium. Magyarországon hét kereskedelmi és iparkamara működik. Ezek a budapesti, debreceni, győri, miskolci, pécsi, soproni és szegedi kamarák. A kamaráknak közös irodájuk van, amelynek célja a kamarák együttes érintkezését és eljárását biztosítani. Iparművészet. A művészetek egyik csoportjába a képzőművészetek: építészet, festészet, grafika és szobrászat tartoznak, a másikba az iparművészetek: díszítő festészet, díszítő szobrászat, amelyek nem ábrázolással, hanem csak ékítményekkel dolgoznak, a textilművészetek (szőnyegszövés, szövet- és selyemfestés, hímzés, csipke, azsúrozás, batikolás, gobelin stb.), művészi bőrkészítmények (festéssel, égetéssel, áttöréssel díszített bőrmunkák, szíjfonások, applikációk stb.), famunkák (bútorok, használati és dísztárgyak, fafaragás, intarzia, festéssel, égetéssel, fémveretekkel díszített famunkák stb.), fémmunkák (ötvösmunkák, művészies kovácsmunkák, niello, zománcolás, ékszerművészet stb.), kerámiai művészetek (agyagedények és szobrok, majolika, kőcserép, keménycserép, fayence, porcellán, terrakotta stb.), csontfaragás és csontdíszítés, üvegtárgyak, gyékény- és szalmafonatok stb. Az iparművészet egyes ágainak elsorolásából kitűnik, hogy az iparművészet körébe tartoznak mindazok a használati vagy dísztárgyak, amelyeknek akár formája, akár pedig díszítése művészies. Például egy cserépkorsó minden dísz nélkül, pusztán szép alakja révén kiválthat művészies hatást. Más esetben viszont nem a korsó alakjában van a művésziesség, hanem az oldalát díszítő domborműben, festményben, domború vagy festett ékítményekben. Hasonló példákat gondolhatunk el bútorokban vagy ötvösmunkákban is. Ezek a példák viszont azt is mutatják, hogy az iparművészeti tárgyak művésziessége végeredményben képzőművészeti hatásra vezethető vissza: szobrászi vagy festői díszre. Az építészet is megtalálja a maga rokonát a bútorban, amelynek tervezése egyszerűbb feladat, de hasonló az építész föladatához. Mindezekből következik az is, hogy az iparművészet és a képzőművészet között nem lehet éles határvonalat húzni. Egy szép gyertyatartó például, amelynek szoboralakú a talapzata, éppen úgy tartozik a szobrászathoz, mint az ötvösséghez. Tipikusan csak azok az iparművészeti munkák, amelyeknek díszítésében nincs ábrázolás, hanem csak ékítmény. Ilyenek például azok a szép bútorok, amelyeket nem díszítenek képecskék és szoborfaragványok vagy ilyenek a tisztán dekoratív megoldású szőnyegek, fémtárgyak, edények stb. Ha az iparművészetek és a képzőművészetek társadalmi jelentőségét hasonlítjuk össze, megállapíthatjuk, hogy a festészet, szobrászat és építészet minden korban sokkal teljesebb és tökéletesebb kifejezője a világnézetnek és társadalmi fölfogásnak, mint az iparművészet. Viszont az iparművészet az, amely az élethez közelebb áll és amely, különösen az újabb korokban, sokkal nagyobb tömegek művészete, mint a képzőművészet. A művészi kivitelű használati és dísztárgyak a mindennapi életet teszik szebbé, míg a festményeknek és szobroknak jóval kevesebb érdeklődéssel van találkozásuk. A társadalmi osztályok szempontjából nézve is szélesebb szerepe van az iparművészetnek, mint az ábrázoló művészetnek. Mert igaz ugyan, hogy az elmúlt korokban az iparművészet remekművei úgyszólván kizárólag az egyházi épületeket, egyházi és világi főurak, nemesek, gazdagabb városi polgárok lakásait díszítették vagy azok ruházkodását, fegyvereit, kocsijait, lószerszámait tették művésziessé, viszont az uralkodó osztályok részére dolgozó iparművészek mellett mindig ott találtuk a népi iparművészet mestereit, a kisvárosi és falusi műiparosokat, akiknek művei éppen a kispolgárság, parasztság és falusi munkásság szépségigényeit elégítették ki. Esztétikai és szociális szempontból éppen itt rejlik az iparművészet nagy fontossága. Az iparművészet, amely minden korban és minden népnél rendkívül magas színvonalra fejlett, a 19. században rohamos hanyatlásnak Iparművészet