Limes - Tudományos szemle, 5. évfolyam (Tatabánya, 1992)
1992 / 3. szám - Fábri Anna: A "szent természet": a szabadság és kötöttség gondolata Jókai Mór természetképében
Fábri Anna „A szent természet”: a szabadság és kötöttség gondolata Jókai Mór természetképében Otthon vagyunk, otthon lehetünk-e a természetben, értjük-e, meghalljuk-e szavát, részének tekintjük-e magunkat vagy fölé akarunk nőni, uralkodunk-e rajta vagy éppen ellenkezőleg: hatalmát rettegni tanuljuk - e régi és mára sem elavult kérdésekre sokszor egymásnak is ellentmondó válaszokat olvashatunk ki a Jókai-regényekből. A természet szabadságot kínál és erővel köt magához. A természet úrrá teszi az embert - állítja az író -, mert megszabadulhat a társadalmi kötelékek nyomasztó súlyától, ez az urasság azonban csak munkán alapulhat: a természeti létben dolgozni kell. Aki tehát összhangban él a természettel, az megtanul szabadon rendelkezni önmaga felett: a maga ura lesz. Azok, akik erővel akarják eltépni a természethez fűző szoros szálakat, magányosabbá lesznek, mint a társadalomból elvonulók, a remeték. A kérdés persze a másik oldalról tekintve is fölmerül az életműben. Kivonulhat-e az ember a társadalomból? Végigvihető-e valamiféle tisztán természeti életmód? Ember maradhat-e így az ember? Az emberi lét természeti és társadalmi meghatározottságának kettősségét föloldani kívánó hősök aligha fordulnak elő irodalmunkban gyakrabban másutt, mint a Jókai-életműben. Gyermekkorából hozott, sokféle, intenzív, és az évek során egyre újabb vonásokkal gazdagodó kapcsolata volt a természettel, s ez írói szemléletét éppúgy alakította, akárcsak életvitelét. Szülővárosa, Komárom közvetlen környezetének, a dunai kis szigetek kertparadicsomainak és az árterületi vidék gazdag vegetációjának varázsos élménye éppúgy vissza-visszatérő motívuma és ihletője tájábrázolásának, mint családjának mentalitása, amelyben az urbánus-polgárias vonások a vidéki birtokosléthez fűződő eltéphetetlen szálakkal fonódtak össze. Ő maga - kis túlzással - kétlaki életet élt. Mindebben a gyermekkor teljességének újrateremtésére való vágy éppúgy vezérelhette, mint pályájának kettős meghatározottsága. Az egyik legurbánusabb tevékenység: az újságírás a fővároshoz kötötte; írói munkásságának egyik alapja, szemlélődésre való igénye pedig a vidékies, természeti környezetbe vonzotta. Köztudott, hogy már az 1850-es évektől kezdve a városon kívül, a Svábhegyen töltötte a nyarakat. Ebben a tényben azonban nem csupán a pesti polgárság szokásainak követését kell látnunk — a poros, egészségtelen levegőjű Pestről nyaranta szokásszerűen a zöldbe menekültek a tehetősebb városlakók —, még csak nem is egyszerűen a kertépítés-kertészkedés szentimentális - biedermeieres divatjának követését. Kortársai, a vidékiség vonásait lelkükben elevenen őrző (fő)városivá lett értelmiségiek, nagy része osztozott ebben, miközben irodalmias példákra és bölcseleti megfontolásokra támaszkodva a városi léttől elkülönülő életszegmentumokat teremtett magának. (Gondoljunk csak a kertészkedő-szöllészkedő Fáyra, a dinnyetermesztő Szontagh Gusztávra és Fogarassyra.) Jókai és nemzedéke számára (akik az igazi nagyvárossá válás konfliktusait is átélték) a különféle életszínterek már csak küzdelmek árán voltak egységbe foglalhatók. Az életvitel egyneműségének fenyegető kényszerével mindig is küzdve (számtalan regényhősére is átruházta e problémát) a teljes élet lehetőségének egyik pillérét találta föl a családi hagyományok között is szereplő kertészkedésben. Szenvedélyes és az évek során fölkészült kertész lett. Elismert pomológus és szöllész, szakkönyvek szerzője. Mint író is szívesen és gyakran dolgozott a természetben. Már első regényének nagy részét is a szabadban írta. Egyik, pályájára visszatekintő vallomásában írói munkásságának támaszaként nevezi meg önmaga ültette kertjét: 55