Limes - Tudományos szemle, 13. évfolyam (Tatabánya, 2000)
2000 / 4. szám - Vörösmarty és Jókai - Nagy Miklós: Vörösmarty és Jókai (Kísérlet az összehasonlításra)
Nagy Miklós Vörösmarty és Jókai kisebb cikkében cáfolja, amelynek e címet adta: Az emberiség földi célja és a világszellem fejlődése ( VI. válogatott írásai. Bp. 1956. 186—196). A szabadságharc bukása után az ortodox hegelianizmus nem tarthatta fenn magát. A haladás hite azonban tovább élhetett, bár alárendelődött a pozitivista-evolucionista felfogásnak. Ez történt Jókai esetében, akinek sohasem volt mélyebb filozófiai műveltsége, annál inkább érdeklődött a természettudományok szenzációszámba menő újdonságai után. A Fekete gyémántok (1870) Ősapánk c. kapitulumában fölzendül az emberi nem diadalmas emelkedésének himnusza: a kőbaltát „feltaláló” és nemcsak bámulatos technikát fejlesztett ki („gőzzel utazik, napsugárral fest, villámmal üzen”), hanem erkölcseiben, érzelmeiben is roppantul megnemesedett: „dicsőség, szabadság, örök élet után vágyik (...) s hite az erő, mellyel fogva tartja az Istent!” A bajok és bűnök felhalmozódó tömege előtt azonban nagy elbeszélőnk sem hunyhatja be legendás kék szemét. Az 1874-ben befejezett A jövő század regényének számos olyan fejezete van, amely fenevadnak, „sárkányfog vetemény”-nek festi az embert, az orosz nihilisták tömegét. És ami még fontosabb: az ország elitje sem állja meg a helyét a történelmi próbatétel során. Széthúzás, korrupció, tunyaság, szélsőséges nemzeti elbizakodottság lesz úrrá a hazai vezetőrétegen. A szakadék szélén mégis megállítja az országot ( a Monarchiát) néhány mítoszi hős. A győzelmet világbéke s a világállam létrejötte követi: nem lesz többé sem természeti, sem atropológiai-politikai gátja az emberiség fejlődésének! A Tatrangi Dávidhoz hasonló héroszoknak azonban akadnak földibb méretű vagy éppen gyarló testvérei is az 1870-es esztendőkben: Adorján Manassé (Egy az Isten), Zárkány Napóleon (Az élet komédiásai), Tímár Mihály (Az arany ember) már hátat fordítnak az embercsaládnak-nemzetnek, afféle kísérleti telepeket létesítenek, céljuk csupán egy-egy kisebb közösség boldogítása. (így lesz ez majd a pályavég alkotásaiban szintén, vö. A barátfalvi lévita). Az eposzt, a mítoszt felváltja az idill, amelynek színhelye - Jókaira oly jellemző módon - a sziget. Hasonlóan vagy teljesen eltérően ítéli meg a technika előretörését Vörösmarty és Jókai? Hosszú ideig úgy tetszik, nagy romantikusunkat nem foglalkoztatja ez a probléma, míg a töredékben fennmaradt az Örök zsidó második - 1847-1848-ra tehető - változatában, néhány különleges, nagy lehetőségeket magában rejtő mondatra nem bukkanunk: ezek szerint egy mutatványos gépei holmi véletlen folytán megelevenednek. Egy Prométheuszhoz, Luciferhez egyaránt hasonló ördög meg akarja akadályozni ezt, mivel nagy veszélyt lát az élet mechanizálódásában: ,,[a gépek] minden rosszaságot magukba szivanhattak.” Végül maga a csalódott „gépművész” átkozza meg fellázadt teremtményeit, akik „elszélednek a világba”. Az irodalomtörténet-írók régóta tudják, hogy a romantika jó néhány képviselője valóságos gépiszonyban szenvedett, féltette a jövő emberét az óriásüzemmé alakított társadalomtól - elegendő itt Madáchra gondolnunk. Ám Jókai - Berend Iván, Tatrangi Dávid szülőapja - nem rettegett sem a gépektől, sem a gyáraktól. Még a haditechnika új fejleményeitől sem! Bizonyítja ezt az Interparlamentáris Unió 1895-ös kongresszusán elmondott beszéde. „De el lehet kerülni a háború okait, lehet csökkenteni, lehet semlegesíteni(...) Nekünk - a béke idealistáinak - is megvannak a magunk hadseregei és erődítvényei.” Kivétel mégis életének utolsó 4-5 éve. Ekkor magánéletének megrázkódtatásai közepette rá kell döbbennie arra, hogy nemcsak az ő írói népszerűsége enyészik el, hanem a Monarchia biztonsága, az egész kontinens jóléte, békéje. Ifjúkori elbeszéléseinek sötétenlátása divatnak, utánérzésnek bizonyult, de az 1903 elején közzétett 94