Lobogó, 1973. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-03 / 40. szám
Képek a fegyveres emberről Megnéztük a kiállítást, amit a fegyveres testületek, az MHSZ és a MUOSZ által meghirdetett fotópályázat pályamunkáiból rendeztek. A kiállítás betekintést ad a fegyveres testületekben szolgálók életébe, megmutatja tevékenységük néhány lényegi vonását. A képek többsége kiemeli azokat a mozzanatokat, helyzeteket, pillanatokat, amelyekben a hazáját szolgáló ember legértékesebb tulajdonságai nyilatkoznak meg: a harcitechnikai eszközök és a fegyverek ismeretét, kezelésének tudását, a fizikai-lelki felkészültséget és eszmei irányultságot arra, hogy az emberi értékek iránt közömbös eszközöket összekapcsolja a humánummal, és úgy állítsa a haza, a szocialista közösség, az emberiség békéjének, jövőjének szolgálatába. A képek többségén ez a nemes tartalom a szépség sugárzásában áttöri az egyszeriség, az esetlegesség határát, és úgy mutatkozik, hogy miközben szolgálja a jelent, egyik megvalósító tényezője messzi jövőbe ívelő terveinknek. A kiállítás eléri célját: a fegyveres testületek rendet, hazát, békét védő tevékenységének megismertetését és megszerettetését. Elmondhatjuk róla, hogy egészében szép, hasznos és gondolkodásra serkentő. Megemlítjük azonban azt a mellékhatást is, amit néhány kép vált ki, azok a fotók, amelyek - hogy úgy mondjuk mellbevágó módban ábrázolják a technikát, az ember és a harci eszközök kapcsolatának esetleges összefüggéseit próbálják kiemelni a múlandóság őrlőmalmából. A meghökkentésre gondolunk, ami az ember és a gép együttélésének egyik - szocialista viszonyok között nem domináns - kísérője. Ez a szorongásos meghökkenés a köznapi tudattal bámészkodó emberben támad fel, amikor az ember és a technika kapcsolatából csak azt látja, hogy a „piciny" ember hatalmas gépkoloszszus sokkjának engedelmeskedik. A kiállítás néhány képének szemlélése közben előmerészkedik belőlünk a kérdés: valóban „picinyek" vagyunk a magunk alkotta gépek mellett? Vagy talán a fotós látásmódja a hibás? A technikához legjobban értők, az ember és a technika hadseregben! problémáit nagyon ismerők nem győzik hangsúlyozni: minél bonyolultabb és hatékonyabb a haditechnika, annál nagyobb a vele bánó ember iránti követelmény; a technika fejlődésével megnövekedett az ember testi és lelki tulajdonságai minden oldalú kibontakoztatásának, a magas rendű erkölcsiségtől áthatott személyiség kiformálásának szüksége. Erről a fotóművész sem feledkezhet meg. Nem elégedhet meg a gépóriások bemutatásával, hanem arra kell törekednie, hogy a hatalmas méretek, az alkatrészek és működésük rendjének esztétikai látványa mögött a gépi rend és esztétikum megteremtőjét is láttassa, az embert, akinek a gép csak eszköz a természet feletti uralomra. (Ez a tárgyi eszközrendszer ugyanakkor - ez tagadhatatlan - nélkülözhetetlen az ember egész célszerű tevékenységében.) A fotóművészt a technikának ez a rangja, nálunk betöltött szerepe és önmaga jövőbe vágyó ember volta arra kötelezi, hogy művészetének eszközeivel hangsúlyozza, láttassa, átélhetővé tegye mindazokat a legfőbb összefüggéseket, amelyekben feltárul, hogy a mi szocialista rendszerünkben a műszaki civilizáció és a megújult humanizmus szoros szövetségre lép, és szavatolja, az emberi jövőt a haditechnikában Sz. Gy. KOTROCZÓ ISTVÁN: GYAKORLATON . SZABÓKY ZSOLT: ARÁNYOK TAKÁCS ISTVÁN: ŐRSÉGBEN SZÉKELY TAMÁS: ÉLETMENTÉS SZABÓKY KOLT: DESZANT FÉNYES TAMÁS: MUNKÁSŐRÖK FRIEDMANN ENDRE: FELÜLRŐL NÉZVE