Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-08 / 36. szám
[28] Milliomos terroristák * PINTÉR ISTVÁN Hogy az urak közül ki nyerte meg a párbajt, azt az esküdtszék dönti el. Az a bizonyos tizenkét dühös ember, a Hearst-perben hét nő és öt férfi. Egy nyugalmazott ezredes elnökölt a közismerten zárt és titkos ülésen, amelynek minden részlete azonban ezúttal is nyilvánosságra került. Az esküdteket, mint a nagy perekben mindig, most is hosszas vizsgálat után jelölték ki a kisorsolt esküdtjelöltek közül. Formailag arról volt szó, hogy nem lehet az esküdtszék tagja senki, akinek az ügyről ilyen vagy olyan ítélete van már. A több mint tucatnyi, szünet nélküli sugárzó televíziós program, a milliós példányszámú napilapok, a mindenről informáltnak látszó, de nagyon is egyoldalú hírmagazinok korában, természetesen ilyen alapon senki nem kerülhetne a tizenkettő közé. S amikor a védő és az ügyész, tulajdonképpeni csatározásaik bevezetéseképpen az esküdtek személyéről alkudoznak, feltételezett szavazatokra megy ki a játék. Vagyis, ki-ki igyekszik minél több olyan esküdtet tudni a tárgyalást vezető bíró mögött, aki gyaníthatóan majd mellette áll a szavazás során. Ami a tárgyalást vezető bírót illeti, az ő dolga, hogy a tárgyalás megkezdésekor, majd mielőtt az esküdtszék tanácskozásra vonul vissza, felvilágosítsa ezeket a kiváló, az amerikai népet képviselő nőket és férfiakat a törvényről. Néhány percben összefoglalva elmagyaráz nekik mindent, amit más országokban az ítélkező jogászok hosszú esztendők során tanulnak, s amelynek alkalmazásában — mielőtt főbenjáró ügyekben ítélkeznének — szintén hosszú gyakorlatot szereztek már. A tudományos bizonyítékok vajmi mellékes szerepet játszanak ezeken a tárgyalásokon, fontos az esküdtszék hangulata. És ezt a hangulatot nemcsak az ügyész és a védő befolyásolhatja. Hanem a tárgyalást vezető bíró is, aki dönt a bizonyítási indítványok sorsáról. Rajta áll, hogy melyik tanú léphet fel, s ki nem. Tőle függ, hogy melyik kérdést engedélyezi, s melyiket nem. Oliver Carter például ezen a San Francisco-i tárgyaláson hagyta, hogy a vád tanúkat és bizonyítékokat terjesszen be a Los Angeles-i lövöldözésről is. Márpedig ezt a Los Angeles-i ügyet külön tárgyalták, több mint egy esztendővel később. S mégis, amikor az esküdtszék bűnösnek mondta ki Patricia Hearstöt a Hibernia Bank elleni fegyveres támadásban való részvételben megállapítva, hogy — állításával ellentétben — nem kényszerítették, hanem szabad elhatározásábólcselekedett, tulajdonképpen a Los Angelesben történtek értékelésére támaszkodott. Los Angelesben Patricia Hearst, azaz akkor még Tania egyedül ült az autóban, s igazán senki nem kényszeríthette, hogy tüzet nyitva fedezze a Hariss házaspárt. Az európai jogszolgáltatáshoz szokott emberben azonnal felvetődik: vajon miért nem egyesítették a két ügyet, hiszen azok — s általában mindaz, ami a lány elrablásától letartóztatásáig történt — egybe tartoznak, s csak ennek alapján deríthető fel az igazság. A két ügy egyesítéséről nem lehetett szó. Hogy Patricia Hearst mit cselekedett, arról sokat nem lehetett tárgyalni. A bíróság előtt is lejátszották a Hibernia Bankban automatikus kamerákkal készített felvételeket, ezek a napnál világosabban bizonyították, amit bizonyítani kellett. De hogy miért cselekedett így Patricia Hearst, ez volt a kérdés. A milliomos lány, aki letartóztatásakor még adta a „forradalmárt”, a tárgyaláson már átváltott a szerencsétlen, pszichikai terrorral megfélemlített cselekedetei idején akarat nélküli báb szerepére. Ezt a védelmi taktikát Lee Bailey dolgozta ki számára. Bailey, akinek „intelligenciahányadosa” — az Egyesült Államokban szeretnek mindent mérni, amit dollárral nem lehet, azt pontokkal — 172, vagyis valószínűtlenül magas, felmentést ért el a feleséggyilkos orvos, Samuel Shepard, valamint a My Lai falucska lakóinak meggyilkolására parancsot adó Ernest Medina százados ügyében, ezúttal sem akarta kevesebbel beérni. A nagy akcióban öten segítették. Védőtársai különben egyenként is nagyon híres ügyvédek. Patricia Hearst a tárgyaláson azt állította, hogy elrablása után hat héten át egy 60X180 centiméteres szekrényben tartották fogva, s amikor átvitték egy másik lakásba, szeméttartályban szállították. Amikor lejátszották azokat a hangszalagokat, amelyeket annak idején a berkeleyi rádióállomás sugárzott az éterbe, Patricia Hearst kénytelen volt elismerni, hogy az az ő hangja, s ő mondta azt, hogy nagyon-nagyon szerették egymást Wolfe-fal. — Tényleg szerette Wolfe-ot? — kérdezte a vádlottól a védő. — Nem — hangzott alig hallhatóan a válasz. — Mi történt valójában ön és a férfi között? Patty szeméből könnyek peregtek. — Egy hónappal elrablásom után többször megerőszakolt. — Ő volt az egyetlen? — Nem. A védelem azt állította, hogy Defreeze, a SLA főnöke is többször követett el erőszakot a lányon, majd megtörte maradék ellenállását. Bailey: — A bankrablás után mivel fenyegették elrablói, ha nem követi utasításaikat? — Azt mondták, hogy meg fognakölni, s ezt több százszor megismételték .. . Azt mondták, hogy azt kell hangszalagra mondanom, hogy a bankrablásban önként vettem részt, hogy azt helyes és jó harci módszernek tekintem. Meg kell mondanom azt is, hogy kértem felvételemet az SLA harcosai közé ... — Aztán mi történt? — Megparancsolta, hogy maradjak a szobában Angela Atwooddal, a banda tagjával, aki diktálni fogja nekem a nyilatkozatot. Egy óra telhetett el, Angela megírta a nyilatkozatot, s nekem fel kellett olvasnom. Már-már úgy látszott, hogy Browning ügyész vesztésre áll, de sikerült megfordítania a kockát. Az amerikai törvények lehetővé teszik, hogy a vádlottak tanúként álljanak saját ügyükben a bíróság elé, s eskü alatt tegyenek vallomást. A védelem a tanúk padjára szólította a lányt, akinek vallomása pompásan hangzott, egészen addig, amíg az ügyész nem kapta meg a szót keresztkérdések feltételére. Ezek a keresztkérdések főként a Los Angelesben történtekkel foglalkoztak, s Bailey nem kis megdöbbenésére, ismételt tiltakozásai ellenére Carter bíró sorra-rendre engedélyezte azokat. Patricia Hearst újra és újra megkísérelte, hogy a vádlott jogárahivatkozva megtagadja a választ. S Carter bíró újra és újra — összesen 42 alkalommal — figyelmeztette őt, hogy a tanúk padján nincs joga erre hivatkozni, s ha nem ad választ, akkor még vádat is emelhetnek ellene a bíróság megsértése címén. A védő a vád tanúinak adta vissza, amit védence az ügyésztől kapott. Szegény 68esztendős Eden Shea fegyveres vagyonőr, a Hibernia Bank elleni támadás egyik szemtanúja megsemmisülten távozott a tárgyalóteremből. Shea azt vallotta, hogy Patricia kiáltotta: „Az elsőt, aki megmozdul, agyonlövöm!” A védő Patricia hajszínéről faggatta hosszasan, csalafinta, látszólag nem oda tartozó kérdések egész sorát feltéve a tanúnak, aki lassanként — és ez nem ritka az amerikai tárgyalótermekben — úgy érezte magát, mint egy soha el nem követett bűnügy vádlottja Végül is Shea ott tartott, hogy kijelentette: „olyan vöröses árnyalatú” volt. A film — és erre a védő nem mulasztott el rámutatni — viszont azt tanúsította, hogy „Tania” fekete parókát viselt a támadás során. Shea kezdte magát még rosszabbul érezni. S akkor a védő hirtelen lehalkította hangját, úgy, hogy a tanúnak többször arra kellett kérnie, hogy ismételje meg a kérdéseket. A védő, egyszerre csak feltűnően hangosan: — Valami baj van a hallásával ? — Igen, uram. — A támadás napján is volt valami baj a hallásával? — Azt hiszem igen, uram. — Kezelték akkoriban? — Akkor még nem, uram, így aztán hitelét vesztette a tanú. Hiszen sem a lány hajszínére nem emlékezett, s amit az kiáltott — legalábbis a tárgyalóteremben kialakult látszat szerint *— nem hallhatta pontosan. (Folytatjuk) Tania, a gerillaharcos : „Mind disznók vagytok .. Bailay, Hearst ügyvédje egymillió dollár honoráriummal