Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-30 / 13. szám
sebbek itt a nők és férfiak, mint Krausznénál, az első mesterénél. A falusiaknak ő csak kifutó volt. Hajat mosattak vele, és amíg Krauszné a hauert csinálta, Ágit küldték bevásárolni. Mondtam is, hogy néz az ki, hogy az állomásfőnök lánya veszi a parasztasszonyoknak az ebédrevalót. Csak aztán Krauszné visszaüzent, hogy nála ez így szokás, és akinek nem tetszik, az kiveheti a lányát. Képzelje, ezt merte üzenni. — Megértem az elkeseredését... Nyugodtan törölje meg a szemét. — Nem volt abban a faluban egy szemernyi jó érzés sem. Csak a Körmöczy doktor úr értett meg. Ő gyakran járt hozzánk, és ilyenkor mindig elbeszélgettünk. — Ez a férje betegsége után történt? — Igen, de a doktor úr előtte is bejáratos volt a házunkba. Gyakran hívtam meg ebédre, mert ő igazán úriember volt. Azt mondta: „Szelavi”, ilyen az élet... Mert ő tudott franciául is. — Itt, Pesten kik jártak fel önökhöz? — Hozzám vagy a lányomhoz? — Mindkettőjükhöz. — Tudja, nálunk hagyomány a vendégszeretet. Én a tanácsnál dolgozom, a kollégáim gyakran meglátogatnak. Ágihoz pedig a szomszédunk. Farkas Jutka és a barátnői jártak. Valamennyien egyetemisták, maholnap kész mérnökök. — És ők miről beszélgettek a lányával? — Hát, nem szoktam hallgatózni, Ági szívességből berakta a hajukat, néha vágta is. De nem pénzért tette. Tessék elhinni, sosem fogadott el egy fillért sem. Tessék csak megkérdezni a Sós doktornőt, ő jogász, amit ő mond, az biztosan igaz. Az ő haját is befésülte, amikor a doktornő színházba sietett. — Kik udvarolták Áginak? — Sokan kedveskedtek neki, de nem tudtam, kinek menynyire komoly a szándéka. — Ismerte Bíró Györgyöt? — Nem, még ma sem ismerem. Ági is mindössze annyit mondott, hogy tudományos kutató a húsipari vállalatnál. Hogy valójában kicsoda, most tudtam meg. Mindössze egyszer-kétszer járt nálunk, de akkor én soha nem voltam otthon. Talán jobb is, hogy nem találkoztunk. Miről beszélgethettem volna egy hentessel? — Tudott arról, hogy a lánya terhes? — Ilyen ügyekben Ági elzárkózott. Ő szemérmes volt, még az anyjával szemben is. Sokszor azt is titkolta, hogy milyen fehérneműt visel. Pedig csak a nagymosás miatt kérdeztem. — Ön mosta a lánya ... hogy is mondjam ... legintimebb ruhadarabjait? — Csak olyankor, ha nem volt otthon. Haragudott is érte, de nem akartam őt fárasztani. — Április elsején mit mondott Ágnes, hova készül? — Mozit említett, meg azt, hogy a kolléganőjével megy. Kért, hogy feküdjek le, mert a film után még lemezt hallgat Veráéknál. — Elnézést, asszonyom, de ön soha nem gondolt arra, hogy ismét férjhez menjen? — Nem haragszom. Nincs ebben tapintatlanság. Az én koromban már válogatnak a nők. A férfiaktól megkövetelnek egy bizonyos szintet. Ha az nincs, akkor ... — A lánya is ilyen igényes volt? — Ez már nevelés kérdése, ő csak jó példát látott maga körül. A férjem húga például Nemes Alberthez, a híres építészhez ment férjhez. Biztosan ismeri őt. — Bevallom, nem. — Igazán? Pedig Nemes professzor állami díjas, vidéki kultúrházakat tervez, már tartott előadást a prágai egyetemen is. Politikailag is megbízható, ő még a Horthy-korszakban sem paktált le a nemzet ellenségeivel. — Restellem a tájékozatlanságomat, de hány esztendős a professzor úr? — Úgy tudom, nyolcvan múlt. — S a kedves sógornője? — Harminchat lesz a nyáron. — Asszonyom, köszönöm a türelmét, és még egyszer fogadja részvétemet. VII. számú ügyirat. Készült id. Somos Zoltán... kerület 7. utcai lakásán. — Somos úr, mint édesapát és mint a ház tulajdonosát kerestük fel. — Elvtársak, mindenben a rendelkezésükre állok. Ha már házigazda vagyok, mivel kínálhatom meg önöket? — Szolgálatban vagyunk. — Nyugodtan elfogadhatják, nem vagyok gyanúsított, különben is Farkas Banditól külön engedélyt kérek, hogy a beosztottai ez egyszer megszeghessék az előírásokat. — A gyorsíró elvtársnő absztinens, engem pedig az alkohol zavar a munkában. — Ugyan már, mire kell itt odafigyelni! A fiamat részegsége kihasználásával rávették egy olyan bolondságra, amit józanul soha nem követett volna el. — Újabb érv, hogy legalább mi vigyázzunk magunkra. — De egy feketét elfogadnak. A kávét Paraguayból hozza egy régi, kedves üzletfelem. Az ottani éghajlati viszonyok állítólag jobban kedveznek a cserjéknek, mint Brazíliában. — Egy adagot elfogadunk. — És természetesen rumol bele. A paraguayi kávé sajátossága, hogy önmagában és cukorral szinte semmiben sem különbözik az általunk ismert zamatoktól. Rummal azonban olyan hatást okoz, mint a sportolók doppingja: erősít, frissít, kitartóbbá tesz. — Ettől függetlenül maradjunk a megszokott ízeknél. Somos úr, régóta készültek Zamárdiba? — Ó, kedves százados elvtárs ... — Csak hadnagy. — Farkas Bandi régi ismerősöm, őt is hadnagyként ismertem meg, és amint tudja, ma már százados. — Megtisztelő, hogy Farkas elvtársai hasonlít össze ... Tehát régóta tervezték az utazást? — Maga következetes ... Hiába, Bandi mindig kitűnő munkatársakkal dolgozott... Nem szoktunk mi nagyon tervezgetni. A ház mindig a helyén áll, ha nyáron szeretne leutazni a Balatonhoz, örömmel bocsátom a rendelkezésére. Kétszoba-összkomfort, a kedves feleségének biztos nagyon tetszene. — Máskor is előfordult, hogy ilyen hirtelen itthagyják a fővárost? — Azt nem mondtam, hogy hirtelen. A nyersanyagellátásban gondjaim adódtak. A bikákat fedeztetésre használják, hiába, a tejprogram ma mindennél fontosabb, ezért nem kapom meg a szükséges szarumennyiséget. Még szerencse, hogy albuminhoz hozzájutok. Nos, a lényeg az, hogy sorozatok készítésére álltunk rá, az embereim bekötött szemmel is legyártják a szükséges tételt, tehát nem kell nekik hajcsár ... Ezt persze tréfából mondtam, mert higgye el, a kisiparban is lehet, sőt kell szocialista munkafeltételeket biztosítani. (Folytatjuk) Szőnyi Gyula rajzai I 23 |