Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-27 / 17. szám
tunk-vettünk, cseréltünk, kinek mi volt. Radírgumit, üveggolyót, aztán szájharmonikát törökmézért, gumilabdát bélyegekért. Szép világban éltem, ártatlanban. A legnagyobb csalódás akkor ért, amikor az apámnak vett kóser pálinkáról kiderült, hogy ártézi víz. De a kereskedés a vérembe ivódott. És bevallom, az emberek társasága jobban vonzott a hideg hangszereknél. Az 1940-es évek elején vettem egy olajprést. Egy darabig őriztem a házunk pincéjében, majd hirdetést adtam fel a vidéken megjelenő újságokban : „Napraforgót veszek, olajjal fizetek érte.” Magam sem hittem, hogy milyen jó üzletet csinálok. A magból préselt olajnak egytizedét magamnak tartottam. Akkoriban az többet ért az aranynál is. És hidd el, a legnagyobb éhínség idején ingyen adtam a margarint a környék hadiözvegyeinek, nagycsaládos anyáinak. 1945-ben vásároltam egy műbőr- és szaruüzemet. Tulajdonosa Amerikába készült, potom áron jutottam a műhelyhez és a gépekhez. 1949-ben már 6 munkást foglalkoztattam. Akkoriban kezdődött a kisüzemek államosítása. Nem vártam a kényszert, magamtól léptem. Elpasszoltam a legértékesebb gépemet, majd cégemet felajánlottam a Magyar Népköztársaságnak. Mindössze azt kértem cserébe, hogy felelős beosztásban továbbra is ott maradhassak. Így is lett. 1955-ig osztályvezetőségig vittem, amikor egy régi, kedves barátom került a tanács iparügyi osztályára. Segítségével kiváltottam az engedélyt, s azóta eszem a maszekok hol édes, hol keserű kenyerét. Órámra nézek, záróra közeledik. A zenekar szép álmokért kíván, a felszolgálók tapintatosan előhúzzák számolócéduláikat. — Mint osztályidegennek soha nem volt kellemetlensége? — kérdezem. A pityókások elégedettségével néz maga elé. — Aki mély vízbe kerül és nem tud úszni, az lubickoljon a korlát mellett. Az országban még nem tudták, hogy eszik vagy isszák a műanyagot, amikor én már színes plexi betűkből készítettem a transzparenst: Éljen május 1. Mosolyog. — Azért egyszer majdnem bajba kerültem. Ötvenhatban három napot Budán töltöttem a testvéremnél. Egy jóakaróm később azzal vádolt, hogy onnan, a nővérem lakásának erkélyéről távcsővel figyeltem és irányítottam a Széna téri harcokat. Szerencsémre hamar kiderült, hogy még a padlásról sem lehet ellátni a Széna térig. A nyomozást vezető százados nagyon kedvesen kért elnézést, én pedig postán küldtem a feleségének egy halványezüstcsatkollekciót. A személyzeten kívül már csak ketten vagyunk a teremben. A villanyt leoltották, világosságot az ablakon beszűrődő fény ad. — Zoliról van valami újság? — nézek rá. Behunyja a szemét, úgy fújtat. — Még ma sem tudom elhinni. Ha akkor itthon vagyok, ha csak egy nappal hamarébb értesítenek, mindent elintézhettem volna. — Zoli bácsi nem sejtette, mire készül a fia? — Gondolod, hogy akkor nem akadályozom meg? De hát ő mindig az anyjával volt. Pedig de sokat mondtam neki: ne félj senkitől, semmitől. Élj bátran, a mi családunkban nem ismerik a kudarcot. Somos Zoltán nevét tisztelik .. . Érted? Tisztelik. Az üveg kiürül. A takarítónő kezében felbúg a porszívó, a sarokban bóbiskoló pincér felriad. — Ferikém, hozzon még két felest! — Sajnálom, Somos úr, már lezártuk az italkészletet. Zoli bácsi kábán néz körül. — Akkor mondja meg, Ferikém, mennyivel tartozom. — Ezeregyszáznegyven forint — helyezi elénk a papírcetlit. Ennyi pénz nincs nálam, az illem kedvéért azért a zsebembe nyúlok, Zoli bácsi lefogja a kezem. Három darab Adyt vág oda a pincérnek, és az éjjel megcsodált nagyvonalúságával legyint. Kibotorkálunk a friss levegőre. Az öreg szeme a távolba mered, úgy motyogja maga elé. — Mondtam, fogjon hozzá... mindenhez ... ne féljen semmitől... egy Somosnak minden sikerül... Üzenet Este előveszem a határidőnaplómat, áthúzom az eltelt nap eseményeit: szakszervezeti kongresszus, megvolt, hírek a cipőiparról, beérkezett, felhívni a Képes Újságot, megtörtént. Kézirataimat a dossziéba teszem, holnap mehetek a főnököm elé. A kongresszus biztosan tetszeni fog. Sok felszólaló, csupa jónevű személyiség, legalább két oldalt elvisz. Levélpapírt veszek elő, magam elé helyezem a borítékot. Eszembe jut, hogy nem ismerem a pontos címet. Se irányítószám, se utca, se házszám. Szegény postások. Kihúzom a telefonzsinórt és leülök az íróasztalomhoz. Kifúrom a belém szorult levegőt, és írni kezdek. Kedves Zoltán ... (Vége) SZŐNYI GYULA rajza