Ludas Matyi, 1867 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1867-12-15 / 37. szám
Kifáradt az ármány.. Kifáradt az ármány s retteg Ostromolni népedet, Süt a nap, mit elboritni Sötét éjbe nem lehet. Uram! adtál szabadságot, Terjed hazánkban országod . . . Hála! hála! te neked. Lelkesülve szebb jövőért — Annyi bátrak küzdenek, Jaj nekünk s nekik ha égi Oltalom nem lesz velek: Segéld isten győzzenek! És mi hisszük győzni fogunk . . Látjuk már a nagy napot, Jólét élén, hol köszöntjük a hazát mint szabadot: Magy Isten adj ily napot ! Ámen. Sziporkák. „Mondja csak kedves báró! férjhez menjek-e? három kérőm is van egyszerre“ kérdé egy divathölgy udvarlójától. — Én azt gondolom szép nagyság, legjobban cselekszik, ha úgy tesz mint mamája — és soha se megy férjhez. No már én semmiképen sem helyeslem ezt a sok tollharczot, ami most a kormánylapokban Kossuth ellen folyik — jegyzé meg egy ujságfaló, barátja előtt. — Szia pajtás! hát nem tudod, hogy az nem más mint csupán kenyérmezei viadal. Egyik közös ügyes s a quóta mellett dühösen agitáló képviselő annyira megszokta már az ellenmondást, hogy midőn a napokban Péczelre disznótorba hívták, midőn ablaka alatt az éji őr három órát kiáltott, felnyitotta ablakát és kikiáltott: „Nem igaz mert már négy óra.“ Egy öreg ur dicsérvén egy csinos fiatal leánykát ez elpirult. Az öreg ur erre megcsókolta a leánykát s udvariasan igy menté ki magát: „Bocsásson meg szép hugám ! dicséretem rózsákat ültetett arczára, a közmondás pedig azt tartja: ki hol vet, ott arasson.“ Egy nő panaszképen emlité, hogy a leány az oltárnál elveszti szabadságát. — Téved asszonyom — jegyzé meg egy jelenlévő férj, — sőt ott lesz csak igazán szabad — a férj pedig valódi rab. Egy vidéki fiatal fertálymágnás a versírásra adta fejét s hogy azt a világ is megtudja, egyik hírneves költőnknek egy hordó finom bor mellett küldte meg bírálat végett, megemlítvén , hogy a bor saját termesztménye. A költő megköszönve a küldeményt, következőkép bírálta meg a verseket: látszik, hogy ön nem korcsmáros borának tüzét nem enyhítő vízzel, de verseibe egy kissé több bort kellett volna töltenie. Egy hírneves festész, ki nem nagy barátja vola a papoknak, bizonyos társaságban ekép nyilatkozók : „Ha engem az isten buta fiúval verne meg — papnak adnám őt. — Ön egészen más véleményen van mint ura attya volt — jegyzé meg egy épen jelen volt pap. Egy felső vidéki tót megyében egyik alkotmányos uj főbíró ilyen jelentést tett az alispánhoz : „Jelentem a lássan hogy az . . . i járásban a marhavész sem nem vagyon, sem nem nincsen, sem nem észleltetődik.“ Egy gazdag uzsorás forró hideg lázában lenyelte gyémánt inggombját. Orvosa aztán, kinek a vallott kárról siralmasan panaszkodik, így vigasztalta meg : „No most legalább lesz ennek valami belső értéke is. A nemzeti színházban legközelebb egy új vígjáték előadása alkalmával, a fiatal szerző a földszinti zártszékek egyikéről figyelvén darabja előadására, nyájasan kérdé a mellette ülőtől: „Hogy tetszik ez a darab önnek uram ? — Azt meg kell adni neki, hogy egy igen jó oldala van . . . „És mi az ?“ kérdé örömmel a szerző. — Az, hogy csak egy felvonásos. — Most hátulról egy hang vág közbe: „Még jobb lenne ez a darab — úgymond — ha rövidebb lenne egy felvonással. Újév után tehát megkezdődik csakugyan az adóexecutió ? Bizony édes atyámfiai! könnyen megérjük még ebben a közöst egyes boldog világban, hogy bennünket is nem szép szóval mint eddig, hanem igazán dobszóval licitálnak el. 294