Lyukasóra, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
© Gyurkovics Tibor i tt állt az ágyam végében Bertha Bulcsu és Cseres Tibor a kórházban, 1992 márciusában. A rendszerváltás kezdetén. Hogy mi lesz? Telik az idő, el kellene indítani tervezett irodalmi lapunkat. Könyörtelen kedvességgel hajoltak fölém, hogy nógassanak, mintha én lennék a főnök. Engem akkor egy hónapja terített le és ki az infarktus, próbáltam lábadozni és nyöszörögni - nem volt oly sok reményem magam fölépüléséhez sem, nemhogy az előző évben lázasan fölcsigázott világmegváltó és szabad világú új folyóirat elindításához. Folyt a kis rendszerváltás. Úgy, ahogy nálunk szokásos lázasan és lassan. Eladdig igencsak távol tartottam magam a politikától, még a kultúrpolitikától is. Abban a zord reményben írtam, hogy a mű marad. A többi hacacáré, Théophile Gautier híres sorait vallottam magaménak: „Minden rom. A művészet örök. A többi por. A népet túléli a szobor." Annak előtte, a jófajta Kádár-rendszerben úgy gondoltam, nem kell, sőt nem szabad irodalmi életbe kapcsolódni, az ember elvész a kicsinyes és nagyságos emberi szervezkedések erőszakos tengerében - háttal kell élnünk korunknak, befelé. Az igazi írás magában is legyőzi a kort, s érvényesíti a maga gyémántját. (Ma is ezt gondolom, egyébként.) Mégis, annyira felbolydult a hihetetlen világ - oroszok kimenetele, amitől többek közt Márai is függővé tette hazajövetelét, ami végül is a halálba torkollott, nekem ez (akkor) csak félig sikeredett szabad márciusok és tűzrózsás aduk: „De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni." - nos, ez szállongott a levegőben. Fújta a hajunkat a szél, még ott az ágyon is, a kórházban. Mi már akkor a magunk részéről - Bertha is, meg én is, meg a mieink - benne voltunk régről történő rendszerváltásunkban. 1988-tól közel három éven át csináltunk egy tűrhető lapot „Új Idő" főcímmel és főembereinkkel, a vagány és vehemens penészleki Végh Antal anyagi szervezésében - Bertha, Csukás, Gyurkovics, Hernádi, Lázár, Szakonyi -, mely lap tisztességes és hatásos képviselete volt mindannak, amit közel egy évtizede a Régi Sipos asztaltársaság igen heveny összejövetelein békés ellenállásban eltöltöttünk. Talán úgy mondhatom, a mifajta írók már kezdetünktől és eleve benne voltunk a belső rendszerváltásban, vagyis önmagunkban, írásainkkal, lelki alkatunkkal s némi tehetségünkkel - galsaistól, mándystól, weöresöstől, hubaystól, hernádistól, csukásostól, páskándystól, pilinszkystől, bellástól, ághastól, karinthystól, kardos-géstől, csurkástól, konrádostól -, s ezt a fajta irodalmat kívántuk csinálni. Miután akkortájt az írószövetségnek közel ezerszáz tagja volt - ennyi talán Angliának is becsületére válnék -, úgy gondoltam,tűr, hogy létre kell hozni egy államtól igencsak független írószervezetet - afféle kamarát -, mely igyekszik minőségi barátokat csoportosítani hatvan-száz fős létszámmal, válogatott cigánylegényekkel. Így alakult meg a Magyar Írókamara - a mai Magyar írók Egyesülete -, 1991. február 4-én Bertha Bulcsu, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Dobos László, Fodor András, Görgey Gábor, Gyurkovics Tibor, Kertész Ákos, Nemeskürty István, Sütő András, Szakonyi Károly, Tornai József alapító tagsággal, s elhatároztuk, hogy saját lapot csinálunk. Ez lett a Lyukas ára, melyet '92 márciusában próbált belőlem kicsikarni Bertha meg Cseres még a betegágyon, s aminek végül is kezünkben tarthatjuk a századik lapszámát. Kérem, így sikeredett. Ez lett. Akkoriban az új szelek és hátsó szelek hatására az irodalomban is elszabadult az a neo-pokol, ami a politikai változásokkal párhuzamosan és ürügyén valamiféle „szövegirodalom" neo-avantgárd, talán nyugatról is utánzott áramába torkollott. Mi szerettük volna megtartani azt a pszichológiai realitású irányt, melyet addig is műveltünk, s melyet ma is legmaibbnak érzünk, persze az idő föltartóztathatatlan áradásával együtt. Ily módon választottuk végül is a „Lyukasóra" címet megtartva és megbecsülve a szabad órák tanár-, állam-, pártfüggetlen szellemét. Akkoriban indult el a tévés műsor, ahonnan Mészöly Dezső szabadalmaztatatásával magunk is „olvasói lapot" írtunk mottóul, jelezvén, hogy embereknek és nemcsak az irodalomnak írunk irodalmat, másrészt igyekezve megőrizni magunkban a „ho L mo ludens" örök szabadságát, aki még a kaszásnak is, királynak is megfricskázza az orrát, ha arra kerül a sor. Ezenkívül nem feledvén, hogy akár örömteli, akár kevésbé, mint olyanok, magyarok vagyunk, akik ezen a nyelven élünk-halunk, írunk, írhatunk. Köszöntöm régi társaimat, akik már elszállingóztak a ködben, de akkor is arra nyüstöltek - mint a muszáj-Herkulest -, csináljuk. Hogy talán a szobrot is túléli a nép. S „Mégiscsak száll új szárnyakon a dal .....................................................I Mégis győztes, mégis új és magyar."