Lyukasóra, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
konai csupán rokokó jelenség volna, az irodalomtörténeté volna régen, nem eleven irodalom. Ő pedig egyre elevenedik". S itt érdemes talán utalnunk Szabó Dezső Pintér Jenő irodalomtörténetét maró gúnnyal bíráló írásának Csokonai fejezetére, ahol a pozitivista hatáskutatásokban szinte eltűnő, eredeti nagy magyar költő lángelmét veszi védelmébe. A I. világháború előtt még egy említésre méltó Csokonai tanulmány jelent meg a műkedvelő polihisztor, fametsző és író id. Mata János tollából: Gondolatok a Békaegérharcról. Eredetileg a gyomai Kner nyomdában kívánta kiadni Csokonai verses politikai szatíráját a maga hatásos fametszeteivel, 1944-ben, de sajnos a háború alatt a fadúcok nagy része megsemmisült, s a Déri Múzeum Baráti Köre jelentette meg Koczogh Ákos szerkesztésében Csokonai versét a megmaradt dúcok felhasználásával, 1957-ben. A fametszethez hasonlóan erős fekete-fehér ellentétben fogalmazó Mata János írta a sokszor szabadszájú Csokonai-verssel kapcsolatban: „Csokonai «tréfái» természetesek, vaskosak, sokszor durvák, mint maga az élet. Virtusa azonban erős, erősebb, semhogy holmi sikamlós és csintalan «trufa» ártalmára lehetne. A pangó századok erkölcse azonban mindebben gyengébb, hogysem némi pajkosabb dolgokat pucéron szemlélhetne. Ez a túl jó modor legtöbbször a kor laza erkölcseit s a bizalom hiányát jelenti csupán". Ehhez fűzte hozzá a kis eposzparódiát elemző tanulmányában e sorok írója: „Kis híján szinte azt is megfogalmazza (Mata ),hogy az ún. trágárságnak stilisztikai funkciója van Csokonai groteszk paródiájában: az arisztokratikus finomkodás álerkölcseinek vaskos ellenpontját alkotja..." Különben Mata mutatott rá először, hogy a koncepciótlannak, szerkezetlennek kikiáltott Békaegérharc voltaképpen a francia forradalom elleni Habsburg intervenció szellemes paródiája. IX. Csokonai utóéletéhez nemcsak a költő-, íróutódok művei tartoznak, hanem a néphagyományban élő alakja is: anekdoták, mondák, legendák, amelyekből szintén bőven maradt ránk. 1940-ben jelentek meg Ortutay Gyula gyűjtésében a bátorligeti Fedics Mihály meséi; ezek egyikében a kálvinista Csokonai történetesen a római pápához is eljut, s ott egy titkokat magába foglaló könyv jut a birtokába. A meséhez a gyűjtő szerint a következő kérdést fűzte az elbeszélő: „Nem látta még Csokonait Debrecenben? (A szoborra gondolt!) Az az a könyv, amit a kezébe tart”. (Mármint a pápánál leírott s minden titkot magába foglaló könyv.) A Sárrétről a térség néprajzkutatója, Szűcs Sándor jegyzett föl Csokonai-legendákat: Népi legendák Csokonairól (Alföld, 1965/11.). A Fedics Mihály által említett titkos könyv tartalmazhatta azokat a jóslatokat, amelyek ponyvakiadásokban Csokonai csalhatatlan jövendölései címmel jelentek meg a XIX. század végén, a XX. század elején. Ezeket Mezőtúron nyomtatták, és a mintegy tucatnyi Csokonai nevéhez kötött jövendölésen kívül ún. krónikás hírverseket is tartalmaznak a térségből. Adatunk van rá, hogy a Mezőtúron diákoskodó Szép Ernő is írt egy ilyen verses krónikát egy hírhedt mezőtúri bűnesetről. X. Az új Csokonai-kép fölvázolása a II. világháború után Waldapfel József nevéhez fűződik, aki 1949-ben az újrainduló Irodalomtörténet folyóirat első számában tette közzé Az igazi Csokonai című tanulmányát. Ebben a költő nagy gond ИИ [UNK]'Ш dolati verseivel - Konstancinápoly, Marosvásárhelyi gondola-шяя [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] tok stb. - és prózai írásaival bizonyítja azt, amit a Nyugat r /л írói már megérezték, hogy Csokonai valóban а XX. század z— Z) nagy előhírnöke, európai látókörű és igényű költő volt. A legutóbbi fél évszázad Csokonai-képének vonásairól, alakulásáról igazán csak vázlatosan szólhatunk. Az új adatokat s eredményeket a Csokonai összkiadás szövegkritikai mélyszántása hozta felszínre. A költő halálának másfélszázados évfordulójára, 1955-re tervezték kiadását, illetve az első kötetek megjelenését a debreceni egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén, de ott az ügy zátonyra futott, s csak 1975-ben kezdődhetett meg a sorozat Költemények című első kötetével. A debreceni tanszéken Juhász Géza volt a téma akkori felelőse, s ő számos előtanulmányt írt. Ilyen volt az irodalomtörténeti vitát kavaró Csokonai Rozáliája (II. 1953.), amelyben azt állította, hogy a Lilla előtti