Lyukasóra, 2019 (28. évfolyam, 1-8. szám)

2019-07-01 / 7. szám

- A színházi műfajok összességét birtokolja. Nem gondolt arra, hogy operaénekes lesz? - Felvételiztem a Zeneakadémiára... Akko­riban szégyelltem, hogy olyan magas hangom van, próbáltam férfiasabb hangfekvésben éne­kelni, baritonáriákkal jelentkeztem. Tisztában voltam az alkatommal és úgy gondoltam, ha operaénekes lennék, akkor csak kis karakter­szerepekkel léphetnék színpadra. A színházban több lehetőséget éreztem, tudtam, ott is karak­terszerepek várnak, de azok sokkal érdekeseb­bek lehetnek. - A hosszú pályán nemcsak karakterszerepek jutottak. Többször volt Napóleon... - Voltam én sok minden. Napóleon is, Néró is, meg sokféle uralkodó, hadvezér. Előadói színpadra először úgy kerültem, hogy gyerek­koromban olyan iskolába jártam, amely a szín­padi biztonságot is segítette. Lorántffy Zsu­zsanna ének-zene tagozatos (ma Baar-Madas Református Általános Iskola és Gimnázium) iskolába, ahol életem legszebb nyolc éve telt. Még Kodály Zoltán felügyelete alatt indult el ez a képzés. Nagyon sok művészkollégám vég­zett ott. A zene mellett az összes művészetet megismerhettük. Én a színház iránt éreztem olyan éhséget, hogy nekem azt ki kell próbál­nom. Már az iskolában is írtam, játszottam, rendeztem saját darabokat. Szegény osztály­társaim voltak az áldozataim. A családomban nincsenek művészek, de édesanyám tanítónő volt, édesapám könyvtáros, így az irodalom szeretete természetes volt. - Iskoláskorában alakult meg a Kaláka, amely idén már ötvenéves. - Gryllus Danival ketten alapítottuk a Ka­lákát. A nevét is én adtam az együttesnek, és az is tőlem ered, hogy verseket zenésítsünk meg. Dani inkább népzenében gondolkodott, én pedig azt mondtam, hogy olyanból sok van rajtunk kívül is, próbálkozzunk versekkel. Azokban több a lehetőség, s amilyen a vers stílusa, annyiféle zenét komponálhatunk. Ez már ötven éve tart, és úgy látszik, sikeres ötlet volt. Nem vettek föl érettségi után a főiskolára, így elmentem a Magyar Légiközlekedési Vál­lalathoz jegyeladónak, közben felléptünk a Ka­lákával. Minden évben elmentem felvételizni a Színművészetire, de a harmadik fordulóban mindig kirúgtak. Azt, hogy végül felvettek, a Kalákának köszönhetem. A Kalákában látott engem Kazimir Károly a Kapás utcában, ahol a klubunk volt, és ahova sok művész is eljárt minket hallgatni. Kazimir, amikor meglátott a felvételizők között, azt mondta: „Mi van, téged még nem vettünk föl?” így az akkor induló osztályába bekerültem. Ez olyan négy év lett számomra, amikor azzal foglalkozhattam, amit szeretek. Elhatároztam, ha ide fölvettek, akkor innen már nem tudnak kirobbantani sem. - Mit adott a főiskola? - Jó szakmai alapot adott, nagyszerű elmé­leti oktatásban is részesültünk. Fantasztikus tanáraink voltak. Voltam olyan szerencsés, hogy Hegedűs Géza bácsi óráit látogathattam. Milyen érdekes, onnan soha nem hiányzott sen­ki. Nádasdy Kálmán a zene és a színház kap­csolatáról tartott órákat, feledhetetlenül. A szín­házéhséget egyre növelte a főiskola. Nagyon szerettem volna színpadra lépni, és Kazimir tanár úr az osztályából azonnal a színházába szerződtetett. Nem vagyok egy vándorló típus, tizenhét esztendeig voltam ott. - A Thália Színház különleges darabokkal, különleges előadásokkal, sajátos műsorpoliti­kával dolgozott. - Úgy mondanám, hogy progresszív színház volt. Sokan viccelődtek azzal, hogy mi már a telefonkönyvet is el akarjuk játszani. Kazimir azt mondta szerződtetéskor: „Felejtse el a pus­­kám, hogy maga muzsikus. Ma itt színész.” Ehhez képest minden darabban dalra kellett fakadnom. Nem haragudtam ezért, mert dal­betéteket írtam a darabokhoz, meg egybefüggő zenés játékot, amelyet be is mutatott a szín­ház. Nekem sokat adott az az időszak, ame­lyet Kazimirral tölthettem. Már főiskolásként két darabban vehettem részt. Először a Gil­­games-eposzban, aztán pedig a Petruskában. Megkértem akkor Kazimirt, hogy nyáron nem szeretnék kőszínházban játszani, mert van­nak barátaim, akikkel Kisvárdára megyünk színházat csinálni.” „Hol van az a Kisvárda?” kérdezte, de elengedett. Hét évig aztán mi ott nyaranta várszínházi estéket csináltunk Halasi Imre rendező barátommal és Barbinek Péter osztálytársammal s a hozzánk csapódó nagy­szerű kollégákkal. Ebből aztán kinőtt a magyar nyelvű színházak kisvárdai fesztiválja, idén már a 31. volt. Most is játszottam ott nyáron egy előadásban. - Önt nagyon hamar felfedezte a televízió, s a Thálián kívül sok színházban játszott még. - Jól tudom, hogy engem elsősorban nem a színházi szerepeimből ismernek. Nagyon sok zenei produkcióban vettem részt. Akkor alakult a Rock Színház, ott is, a Vidám Színpadon - most Centrál -, ahol az élő televíziós adásokat vették; játszottam az Operettszínházban is. Szí­vesen hívtak operarendezői vizsgára. Énekel­tem a Gianni Schicchiben az egyik szomszédot, Petrovits Emil C’est la guerre című művében a Vizavit. Gyerekkori barátom, Vajda János, ma már Kossuth-díjas zeneszerző, írt egy operát Csokonai Karnyónéjából, abban én voltam a JÓZSA ÁGNES A ZENE ÉS A SZÍNHÁZ SZIMBIÓZISA Beszélgetés Mikó­ Istvánnal Színész, rendező, zeneszerző, akinek nincsenek műfaji korlátai. Mikó István tizenkét évesen Sennyei Vera, Bilicsi Tivadar, Zárai Márta és Vámo­si János társaságában kislemezen énekelt. A Kaláka együttes alapító tagja, 1977-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, utána Kazimir Károly a Tháliába hívta. A rendszerváltás után az Arizona, majd a Soproni Petőfi Színház igazgatója. A színházi adattár szerint színházi bemutatóinak száma majd kétszáznyolcvan, ebből negyvennyolc a rendezés, tizenhárom a szerzői mű. Sok-sok filmben és tévéjátékban szerepelt. Hangja azok számára is felejthetetlen, akik ezekben a szerepekben nem láthatták, mert a Micimackó, a Főkukac és a Lusta Dick.

Next