Bölcseleti Közlemények 5. (1939)
Schütz Antal: A szenttamási istenbizonyítás gnózeologiájához
2 SCHUTZ ANTAL a hagyomány fölöslegesekké teszi?» Ez más szóval azt mondja : Az újskolasztikai területen kívül ugyan ki mer előállni ezekkel az érvekkel, vagy ki tulajdonít nekik bizonyító erőt!? A szenttamási istenbizonyításnak ez a burkolt vagy nyílt elutasítása egyáltalán nem jelent istentagadást, sőt még bölcseleti közömbösséget, agnoszticizmust sem. Rendkívül jellemző, hogy az 1937 nyarán Párizsban rendezett bölcselő világkongresszusnak egyik főtémája volt az Isten létének kérdése, és a hozzászólók túlnyomó része mint bölcselő is vallotta Isten létét. Bíztató jelenség ez az orosz bolsevista istentagadó mozgalom színe előtt ! Hisz a gondolatjárásnak az utóbbi századokban szinte hiánytalanul bevált «törvénye», hogy a tömeg világnézete mindig követi a szellemi elitét, ha mindjárt egy történeti félfázis késéssel is. Tagadhatatlan azonban, hogy éppen ezek az istenvalló kongresszusi bölcselők is csaknem egyértelműleg elutasítják vagy legalább elhárítják a Szent Tamás szellemében való istenbizonyítást. Ezzel a tényállással szemben jó mindenekelőtt megállapítanunk, hogy egyáltalán nem juttatja kifejezésre a bölcselők közmeggyőződését. Ha az utolsó két évezred nyugati bölcselő tevékenységét történelmi egységnek tekintjük (éppen a történelem színe előtt bajos volna nem annak tekinteni), kitűnik, hogy a 18. század végéig a «consensus philosophorum» Szent Tamás mellett foglalt állást. Hogy ez a világ okozat, és hogy elégséges oka legalább a szó tágabb értelmében vett világfölötti (transzcendens), teljes tartalmú (abszolút) Valóság (ez t. i. a szenttamási istenbizonyítás veleje), Sokrates óta általános meggyőződés a görög, majd a latin gondolkodók közt ; tőlük átvették és a kinyilatkoztatás Istenének hirdetésében fölhasználták az atyák és a középkori nagyok. Nem tagadta Szent Anzelm sem, sőt keresett még csattanóbb, matematikai élességű bizonyítást, és megfogalmazta a Proslogion híres érvét, melyet Kant tévesen ontológiai istenbizonyítéknak nevezett el.1 2 3 Szent Tamás tehát már nagy tudományos múltra támaszkodhatott. Tanult ő Aristotelestől és Szent Ágostontól, sőt még a zsidó Maimonidestől (f 1204) is. És amit lángelméje kohójában nemes acéllá formált, jó fegyver volt a következő századok számára, leszámítva Ockhamot és szűkebb körét. Megbecsülték és szívesen szövögették a reneszánsz bölcselők után Descartes, Leibniz, sőt Locke. A fölvilágosodás korának úgyszólván ez lett a krédója. Akkor jelent meg Kant, és a Kritik der reinen Vernunft harmadik részében, a Transcendental Dialektik-ben kápráztató ügyeskedéssel azt bizonygatta, hogy ezek az érvek csak látszólagos bizonyítások (dialektischer Schein), és hogy ezeken az utakon Isten ismeretére eljutni ! Így M. Scheler, Das Ewige im Menschen 1921. p. 579. 2 Lásd L. Veuthey, La pensée contcmporaine 1938. p. 205. 3 Lásd Schütz, Őrség 1936. p. 123 k.