Vasi Szemle 1961 (15. évfolyam, 1-3. szám)
1961 / 3. szám - Dienes András: Petőfi Vas megyében
gyalogló május 6—7-e tájában Ostffyasszonyfán lehetett. Bizonyára úgy érkezhetett meg, ahogy a későbbi szemtanúk annyiszor idézték elénk ezt az országjárót: a vándordeákok tarisznyájával, fütykössel, hajadonfőtt, fülig porosan, cérnavékonyan, cérnaruhában— abban a „nadrágjával egyszínű szürke cérnakabátjában”, amelyben aztán Ostffyasszonyfán látták. Más ruha aligha lehetett a batyujában, talán még egy váltás fehérnemű s néhány könyv. Tudjuk, hogy szeretett Horatiusát mindenüvé magával cipelte, rövidesen Sopronba is; ez volt az a parányi zsebkiadvány, mely már magától szétnyílt a folytonosan olvasott kedvenc ódára: Aequam memento rebus in arduis servare mentem.. .* II. Salkovics Péter házában hozzákezdett ahhoz a munkához, amit nagybátyja reá rótt: betűvetésre taníthatta a mérnök József nevű, elemi iskolába készülődő fiát. A gyermek még kicsiny volt, nem is valami gyors felfogású, s nagyon vásott is, a költő sem nagyon erőszakolta, hogy bajlódjék vele. Volt úgyis elég dolga a mérnöki irodában, Salkovics pár hét múlva szép írását és rajzát dicsérte. Igaz, ugyanakkor elámult a fiú műveltségén, amely jóval az övé felett állhatott: „...kitűnő eszű gyerek, jól beszél németül, s a latin classicusokat úgy érti, mint a magyar írókat. .. zongoráz egy keveset és verseket is csinál”. A házban zongora volt, mondják, hogy Petőfi „naponként számtalanszor” leült a zongora mellé, az apja még Aszódon taníttatta erre ,a hangszerre, is bár nem volt jó zenei hallása, néhány dalt bizonyára el tudott játszani. A klasszikusokra vonatkozó megjegyzésnek az alapja a mérnök írnokával folytatott disputálás. Lévai a neve ennek az idős írnoknak, deákos műveltségű, ember, folyékonyan beszélt latinul, Ovidiusért rajongott. A költőről tudjuk, hogy Horatiust kedvelte, de a vita aligha volt elvi. Petőfinek volt hajlama az ugratásokra, alaposanfelbosszanthatta az öregurat, amikor a térképek rajzolgatása közben a Carminum libri szépségeit védte a Metamorphoses-szel szemben. Domine Lévai ilyenkor azzal adta tanújelét felindultságának, hogy „egyetlen nagy rajzpipájából” bőszen pöfékelt, de a disputák mindig kibéküléssel végződtek.10 „Verseket is csinál” — mondta végül Salkovics, s ez nem hangzik rosszallásnak, ha nem is tartotta komoly dolognak. Felőle írhatott verseket, ezzel nem csinál kárt — nem tudta, hogy ez a számára annyira idegen képesség még egyszer bajt hoz rá. A fiú szerelmes lett, szerelmes verseket kezdett írni. De kihez? Egy nála két évvel idősebb földbirtokos kisasszonyhoz. A szomszédos faluban, Csöngén élt egy nyugalmazott őrnagy, Tóth Ferenc, teljes nemesi nevén: Csáfordi Tóth Ferenc. Csinos kúriában lakott, birtokán gazdálkodott, magyarosan csak „főstrázsamesternek” neveztette magát, de külsejében osztrák tiszt volt, beretvált, szenvtelen arccal, copffal, a napóleoni háborúkat megjárt konzervatív öreg katona, a csöngei evangélikus egyház inspektora, roppant rátarti ember,11 két gyermeke volt, Róza és József. A fiút, mint buzgó lutheránus, a soproni evangélikus líceumban taníttatta. Róza volt idősebbik gyermeke, 18 éves, eladósorban lévő leány.12 Minden emlékező megegyezik abban, hogy Tóth Róza feltűnő szépség volt, anyjához hasonlított, Andrássy Terézhez, akit Kisfaludy Károly csodált meg, sőt le is festett. De amíg az anya barna volt, a lánya szőke.13 Kék szem, szőke haj, ez volt Petőfi gyengéje, minden ideálja szőke volt, hogy végül is egy nagyon barnát, mélysötét szeműt vegyen feleségül, Szendrey Júliát. Nos, Petőfi beleszeretett Csáfordi Tóth Rózába. Ezt eddig is tudtuk, de a kép, amit erről a szerelemről kaptunk, félrevezető volt. Ugyanis az egész eddigi Petőfi-irodalom gyermeklányként mutatja be Rózát, általában csak „szőkefürtű leánykának”, „egy kedves leánykának” nevezik, még azt is tudni vélik, hogy 14 éves, s hozzáteszik, hogy kapcsolatuk „ártatlan enyelgés” volt. Mindez tévedés, Ostffyasszonyfán nem volt idill, nem volt enyelgés: a 16 éves, szürke