Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
663 KÖLTÉSZET. XVIII. SZÁZAD. 664 Bolond a Szerencse, hidd el azt barátom ! Én a bölcsészt csupán a bölcsészbe látom. 2. K o n s t a n c i n á p o 1 y. A mint a Bosphorus Európát mossa, Másfelől Ázsia partjait csapdossa, Itt büszke habjai dicsekedve folynak Kevély fala alatt Konstancinápolynak, E másik Rómának pompás düledéki Borzasztó árnyékot bocsátanak néki. De jöszte be Múzsám, a városba velem, Téged nem rettenthet itt semmi félelem. Mennyi kincs, oh Múzsám ! mely sok gyöngy spatyolat, Mennyi nép, melyet visz csak egy parancso- A tágas utcákon sok veres selyembe (lat ! Öltözött törökök találkoznak szembe, Kevélyen ugratják az arabs paripát, Szíván ázsiai dohánynyal tölt pipát. Csillámló kardjuknak gazdag brilliantja Az olcsó aranyat megvetéssel szántja. Itt néz ki egy dáma, de irigy fátyola Minden szépségeket tőlünk beburkola. Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe, Hogyha bémégy ama firhangos hárembe. Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka, A melyben csiriapol a császárnak titka. Oly templomsegrestye, melyben a zultánnak Erőt, egészséget sok hívek kivánnak, És ha érkezése hallatik Szélimnek, Sok száz előkontya turbékol egy hímnek. De kisiess, Múzsám, mert majd — — A szemfül heréstek utánad zudúlnak, Jer más oldalára a fénylő Stambulnak. A roppant templomok nézd miként kérkednek Nevével a bennek lakó Mahomednek! A melyekbe sok szent bögéseket halla Az ezekben igen gyönyörködő Allah, Ki örül hogy nevét a felhőkre hányja Zöld selyem turbánban fénylő muzulmánja, S könyörülvén hozzá esdeklő táborán, Szentebb lesz az ilyet Ígérő alkorán. Ti is itt állatok, kőszálnyi mecsetek, Melyek a fellegek közé rejteztetek! Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja Fényével az égi holdak számát toldja. Oh, e népre, oh mely sűrű felhőt vona A szentség színével bémázolt babona ! Denevér babona ! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság ? Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján, s a népek bilincsén? Míg az emberi nem hajdan a természet Együgyű keblében nyugva heverészett, Nem emelted míg fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak és fiainak javát Boldog volt a világ !-----Állott a természet örök épitménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De miata ennek sok romlást szenvedett ! Oldalába raktad bal madárfészkedet: Azolta számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges pagódot ; Azolta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel holt kicsinye szájából A szent névre vágyó balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható sötétség eltűnik, Az éjnek madara huholni megszűnik. Egy jóltevő világ a mennyből kiderül, S a sok kigondolt menny mind homályba meg Ah, ti már is abból fakadt indulatok!vól. Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel lelkem! — előre képzelem Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a sötét kárpitok ropognak : A szívről az avult kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja ; A szeretet lelke a földet béreli, S az ember az embert ismét megöleli ; Siess, késő század jövel, ob boldog kor ! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említnél engemet! Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes utálással halnék ki belőle. 3. „A lélek halhatatlanságé “ból. (I. és II. ének). I. Rémítő s vidító kétségek. Lenni ? vagy nem lenni ? — kérdések kérdése ! Melynek, nehéz, kétes, szép a megfejtése. Nagy kérdés, a melyet ha mélyen vizsgálok, Még több mélységeknek mélyére találok. Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt, S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt. Érzem nemes voltam, érzem gyengeségem, S reményem béborúl és derűs kétségem ; S mikor a mozgó sárt az égig emelem, Az isteni lángot egy porba nem lelem. Csillagok közt hordnak áeteri szárnyaim, De a sír partjára húznak én lábaim; Az ég s a föld között függök utoljára, Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára. Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem . S ha nem leszek, csapás volt az élet bennem, És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni ? Egy elveszendőnek miért kell reméllni ? Azért, hogy ezer baj, hú, betegség között, Mint egy számkivetett és mint egy üldözött Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé, Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?