Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)

Tizennyolcadik század

679 KÖLTÉSZET.­­ XVIII. SZÁZAD. 680 Mind. Lantom, dánold Lyaeust, A szíveket feloldó, A gondtörő Lyaeust Méltó danolni néked. Egy. Ő a kegyelmes isten, Ő a ki képzetünkben Teremthet új világot, ö int Polymniának, S mennybéli zengetével Olvasztja szíveinket. Ő gyújtja a poétát Érzékenyebb dalokra, És bájoló borával Édes ragadtatásban A menny felé repíti. Mind. Lantom, danold Lyaeust , A szíveket feloldó, A gondtörő Lyaeust Méltó danolni néked. XV. Keseredés. A rózsa szép virágszál, De tüske szúrdas ágán. Ha mézet ád is a méh, Falánkja néha megcsíp. A bor betölt örömmel, S mámort okoz gyakorta. Szép vagy te Lilla, s édes, Vidít kegyves szerelmed; De mennyi, ah, de mennyi Kín is gyötör miattad ! XIX. A szeplő. Mint egy megért boróka, Mely tiszta hóra hullott ; Mint a delin fejérlő Rózsába bújt bogárka; Mint a karinthi szőllő A cukoros kalácson : Úgy bársonyollik, oly szép, Oly édes egy kerekded Szeplőcske Lilla mellén. Ez az a kies szigetke, A melybe a Szerelmek, Ha keble tengerének Téjhabja közt törödtek, Enyelegve szárogatják Hajok vizes aranyiját. Ti szóljatok, reája Hulk­ csókjaim! ha méltó Dühödés­e Lilla mellén, Egy földi Nympha mellén, Imádni az hibát is? 8. A reményhez, Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan , Síma száddal mit kecsegtetsz ? Mért nevetsz felém ? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak ! Biztatom valál ; Hittem szép szavadnak : Mégis megcsalál. Kertem nárciszokkal Végig ülteted : Csörgő patakokkal Fáim élteted ; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt, L­égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel Mint a fürge méh, Repkedtek a fris meleggel Rózsáim felé. Egy hí­rt ismertem Örömimnek még: Lilla szívét kértem ; S megadá az ég. Jaj, de fris rózsáim Elhervadtanak ; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak ; Tavaszom, vígságom Téli búra vált ; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Oh ! csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem : Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, oh Keménység!­l hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgy is eltemet. Érzem : e kétségbe Volt erőm elhagy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét himetlen,

Next