Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)

Tizennyolcadik század

683 KÖLTÉSZET.­­ XVIII. SZÁZAD. 684 11. Parasztdal. Ama fejér nyárfák alatt, a part felé, Sűrű rekettye közt vezet egy róna bé. Oh ! mert ez a hely énnekem irtóztató . Ott egy vityilló, abba nyög a szép Kató. Hiszen no csendes este van, nincs semmi szél. Mégis hogyan, hogyan rezzeg a nyárlevél. Oh szép Katóm! nem reszket úgy a nyárlevél, Mint én teérted reszketek, hová levél? Katóm ! Katóm ! ki sem jöhetsz te tán soha, Úgy bécsukott az a guta vén mostoha, Mióta szép orcáidat, szép violám, Ott benn az ajtósark megett megcsókolám. T’od azt hazudtam volt neki , csak a pipát . . Hogy a manó el nem vivé a vén szipát ! El sem hivé, rá sem hagyá egy szómat is; Kikergetett, s lelúgozá subámat is. Azóta erre jönni is nem mertem én ; Tudod, pemetén jár az a puruttya vén. Csak itt nyögök hozzád, Katom t­e fák alatt; Tudom te is nyögsz a setét kémény alatt. Füstöl, galambom ! füstöl a kéményetek . Mert tán bizony nagyon alá tüzeltetek. Héj, héj, az én szívembe is nagy tűz vág­yon Héj, héj azért sóhajtok én ilyen nagyon. De még az isten módot ád — tudom hogy ád — kimentlek én, vagy meggebed a vén anyád. Ha más­különben nem lehet, felégetem ezt a vityillót, s­ötét is belé vetem. A szívem is majd meghasad, kedves Katóm! Hogy képedet még csak nem is csókolhatom. Szegény legény vagyok , de csak egy csókot adj . Ihon van a szűröm, nesze, gatyába hagyj. De már reám sötétedett az éjjel is . Még­is csak itt kesergek én potomra is. Bús sorsomat kesergem én, s a szép Katát. Rózsám, aludj helyettem is. Jó éjtszakát ! 12. Szeremdal a csikóbőrös kulacs­hoz. Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám ! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek. Megvidító orcácskádat Csókra termett kerek szádat, Ha a számhoz szoríthatom, Zsuzsiét nem csókolgatom. Oh hogy kotog a kebeled, Melyben szívemet viseled ! Oh milyen szép az ajakad, S arany láncra méltó nyakad ! Karcsú derekadon a váll Halhéj nélkül is szépen áll , Nem úgy ám, mint a Mancié, Vagy a majd megmondám kié. Szép a hajad szép szála is, Ha kis csikó hordozta is, Nem akasztott ember haja, Mint a Trézi rőt vuklija. Édes a te dandlásod, Jérceforma kotyogásod, Kittykottyod innepi ének Bús szívemnek, szegénykének. Ha bánátim közlöm véled, Egy szódra lelkem megéled ; Hajó kedvem csucsorodik, Általad megszaporodik. Mikor hideg szelek vágynak, Elveszed mérgét a fagynak ; És mikor a hév nyár lankaszt, Nékem te megfrissíted azt. « Oh ha téged nem láthatlak, Rég óhaj­tlak, be siratlak ! S ha képed kezembe akad, Szememből örömköny fakad. Téged hordozlak utamban, Téged ölellek ágyamban ; És valahányszor felkelek, Szerelmedről énekelek. Együtt be sokszor feküdtünk, Bár soha meg nem esküdtünk ! Az éjjel is, csak megintsem, Együtt hálunk, úgy­ e kincsem ? Oh ha szívünk szerelmének Kis zálogi születnének, S ott ülnének hosszú sorral A kuckóban tele borral ! Bár csak a feleségemmel, Addig cserélhetnélek fel, Míg fiakat, leányokat Szülnél, apró kulacsokat, Zsanám meg kulacscsá válna, Borral mindég színig állna. Az ő bőre úgy is csikó, Belé férne négy öt akó. De jaj, engem idetova Elvisz a szent Mihály lova,

Next