Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
685 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 686 Szerelmed megemészt végre, És te maradsz özvegységre. Keserves sors! adjatok bort! Lakjuk el előre a tort, A mi menne más gyomrába, Jobb, megy a magunk torkába. Akadtam még egy bankóra, Kit szántam szemborítóra: De vakságtól ki már nem fél, Minek annak a szendédéi ? Kincsem, violám, rubintom ! Itt az utolsó forintom : Érted adom ezt is, tudám ! Csak szádhoz érhessen a szám. Oh csókollak, oh ölellek ! Míg motszanak, míg lehellek : Tested tegyék holttestemhez, És ezt az írást fejemhez : Utas, köszönj rám egy pint bort: Itt látsz nyugodni egy jámbort, Kedves élete párjával, Csikóbőrös kulacscsával !“ 13. Szegény Zsuzsi a táborozáskor. Estve jött a parancsolat Violaszín pecsét alatt. Egy szép tavaszi éjtszakán Zörgettek Jancsim ablakán. Épen akkor vált el tőlem, Vígan álmodott felőlem, Kedvére pihent ágyában, Engem ölelvén álmában: Mikor bús trombitaszóra Ülni kellett mindjárt lóra, Elindulván a törökre, Jaj ! talán elvált örökre ! Sírva mentem kartélyáig, S onnan a kertek aljáig. Indúlt nyelvem bús nótára, Árva gerlice módjára. Csákóját könyvvel öntöztem, Gyász pántlikám rá kötöztem ; Tíz rózsát hintek lovára, Száz annyi csókot magára. A lelkem is sírt belőlem Mikor búcsút véve tőlem : „Istenhozzád!" többet nem szólt, Nyakamba borult, s megcsókolt. 14. Virág Benedek úrhoz Nékem zöld olajág s rózsalevél fedi Békés homlokomat, s páphusi lantomon A myrthusligetek lanyha Zephyrjei Felszunnyadva enyelgenek. Míg Lillán zokogok, s csonka panaszszaim A lágy alkonyodást sírni siettetik: Szép kínzóm az alatt kedvese karjain A Cythere lugassa közt Próbálgatja nevem messze felejteni: Én sírok, te pedig, zengedező Virág ! A zöld Pannóniát s Dácia szüzeit Új hangokra tanítgatod. Hallom tárogatód tábori hangzatit, Hallom Pest fala közt és Buda szirtjain; Már a Kárpátokat verdesik, s a Tisza Síkján messze terülnek el. Hallá Elysium berkeiben Horác Szent árnyéka hazám bardusa énekét, És réz pyramisán, melyet emelt maga, Néked fö helyet engede. Látom lábad alatt a letiport halált — Ni, mint küzdik az éj rettenetes fia! Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivül Mint ordítja kivert fogát ! Látá ezt az örök hír , s felemelkedő Két szárnyára véve nagy nevedet, Virág ! S túl a csillagokon Melpomene fiát Istenné diadalmi hang ! Megvan! Győzedelem! Rajta, nemes magyar, Fűzz számodra babért, s tégy örök oszlopot; És sasszárnyaidon engem is, édesem, A szent Pimpla felé segíts! A nap ködbe borúl, elfogy az Ocean, A szirtok s a hegyek fellegi bércei Elmállott hamuvá válnak ; az ősz idő Mindent fékje után ragad: Eldőlnek Babylon tornyai, s nem lelik Gyémánt jármokat a büszke tyrannusok, A nagy várakat és kis birodalmakat Vastag rozsda emészti meg — Látjátok? vagy erős rémtetem áltat el? Látjátok ki van ott a düledékeken? Ő az — Melpomene ; a befaló Chaos Mellyén áll, s az ezer veszély. Párja s füstje között a zavaron belöl Csendes fénybe ragyog mennyei homloka. Megtartó szemeket vet Helikon felé: S élnek lantosi, él Virág. Élnek mind azok is, kik neki templomot Szenteltek, s kiket a lantosok áldanak . Él a keszthelyi gróf, és az örök napok Jussán nagy neve tündököl.