Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)

Tizennyolcadik század

689 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 690 S magát egy gömbölyű kis formába téve. S midőn a fortélyban jó módot talála, Dorottya tányérján egy kráflivá vála. Ah ! vigyázz kisasszony, most vigyázz ám na­gyon, ím a tányérodon méreg s veszély vagyon. Ne higyj minden színnek s kráflinak , mert veled Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled. Ah, kérlek, kisasszony ! kérlek ősz hajadra, Úgy sem vagy már gyermek , jól vigyázz ma­gadra. Mit teszek! — ím íme a krátlit felveszi A gondatlan Öreg, s nagyon mohón eszi. Megeszi — Megette! — Megvan! — már hi­ába! Én ii kívánt célra jutott szándékába. Már látom , reszketeg fogja el tetemét, Már vasvilla-módra hányja a két szemét. Morgásra áll szája, forog benn a nyelve, Keserű aggsággal van méllyé megtelve. Bús melancholia gőzölög a fején, A harag rozsférge bántja ülőhelyén. Éris öszvejárja belől minden tagját, Szívére, májára kiönti maszlagját. Minden belső részre utat fúr magának, Kivált hol fészke van a hiszterikának. Most a mértékletlen öröm erőlteti, Hívságra, kacajra, dévajságra veti; Majd egyszerre csügged feje komor bútól, Haragtól fojtódik és irigy gyanútól ; Egy indulat erőt vesz más indulaton, Mint mikor hullámmal zajog a Balaton. Végre a fekete serepe elteli, S minden más érzésit egyszerre elnyeli. Felpattan a székről, s Érist a gyomrába Beviszi magával egy oldalszobába, Hol egyedül lévén pályát nyit magának, Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának. Szűz ráncait hideg könnyekkel áztatja, S aszú kökörcsinjét ekképen siratja : „Egek! már én tehát csak azért születtem, Hogy férfi soha se feküdjék mellettem ? Miért juttattatok hatvan esztendőre, Ha szert nem tehetek egy rosz fökötőre ? Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok; Várásom bérét hát mért meg nem adjátok? Mindég jó hiszembe ül­­tem az adventet, Hogy tán tesz egy kérő nálam complimentet ; A fársángot mindég töltöttem vígsággal, Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánsággal : Mit ért? nem is véltem, s m­ár itt volt hús­hagyó ; Húshagyó! húshagyó! engem itthon hagyó! Mivel érdemlettem? egek ! ugyan mivel? Lám lett volna mivel, csak lett volna kivel. Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna. Sem m­mét, sem képét, csak férfi lett volna. Mondtam, hogy akárki legyen, hozzá megyek, Kezet csapok vele , csak leány ne legyek. Boldogabb férfiú nem lett volna, mint ő . Úrrá tette volna özét egy főkötő. Hordtam volna mindég saját tenyeremen, Csak könyörült volna pártát únt fejemen. De hiába ! mégis egy sem jött eszére : Be bolond volt, a­ki engem meg nem kére ! Akárkinek zárva volt szívem birtoka . Az ég, a föld tudja, én nem vagyok oka. Sokszor végig néztem ezt a világot már. A legény előttem úton-útfélen jár. A férfi megannyi, mint az asszony, látom: Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom ? Mért kell nékem ilyen bőségben szűkülni, S szomjan a kád vízben Tantulusként ülni ? Mért alkotott az ég asszonynak engemet? Vagy hát mért teremtett férfiúi nemet? Ha asszony nem volnék, vagy férfi nem volna , Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. De ime aggságban emésztem napjaim, Az idővel együtt terjednek kínjaim, Komor magányosság fonnyasztja éltemet; S még hajadon fővel eltemet engemet. Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába, Oh, majd a szenteknek paradicsomába ? Oh, szégyenletemben meg kell halnom ott is. Mikor vén lyánynak mond egy hitvány ha- Holott ime most is e kis társaságba­­lőtt is. Annyiszor keverik az embert csiffságba. A nélkül nem esett egy tánc, vagy egy játék. Hogy illetlen dolgot, vagy mocskot nem játok. Hát már, hát így kell-e nékem holtig élnem. Hogy szerelem helyett csúfot kell reméllnem ? Nem ! nem ! — Vagy azokon bosszút fogok állni. A­kik oly vastagon mertek volt tréfálni . Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre, Erővel is ífjat kerítek kezemre. És így tán­yad, megállj ! csendesedjél szegény. Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény ? Mit gondolsz Dorottya ? Jobb, magad meghú­zod, Vén vagy , a meghűlt bőrt már hiába nyúzod. Mit érne harcolnod ? Férjt azzal nem kapnál, De ám ha kapnál is, s véle kezet csapnál ; Mit tenne e kurta kis gyönyörűséged, Midőn a halál is candidált már téged? Mit próbálsz? mit kezdesz? belőle mi hasznod ? Úgy is leányfővel kell néked megasznod. Ám lássad — Hát mégis? — nem lehet — fus­satok ! Fussatok elmémből gyáva gondolatok! Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak. Sokba csúfot tettek, azt az átkozottak Nem csak rajtam, hanem több leányokon is, Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is. Az a zálogosdi játék sokat sérte . Hát a matrikula? —­s én ne szóljak érte? Á! á! — az nem lehet; betörök, berontok, Asztalt, compániát, táncot széjjelbontok, Földig legázolom őket a nyelvemmel, Másszor ne játszszanak a becsületemmel. Kivált a Fársángot — mert másként is ennek Tulajdoníthatom az okát mindennek —

Next