Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
689 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 690 S magát egy gömbölyű kis formába téve. S midőn a fortélyban jó módot talála, Dorottya tányérján egy kráflivá vála. Ah ! vigyázz kisasszony, most vigyázz ám nagyon, ím a tányérodon méreg s veszély vagyon. Ne higyj minden színnek s kráflinak , mert veled Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled. Ah, kérlek, kisasszony ! kérlek ősz hajadra, Úgy sem vagy már gyermek , jól vigyázz magadra. Mit teszek! — ím íme a krátlit felveszi A gondatlan Öreg, s nagyon mohón eszi. Megeszi — Megette! — Megvan! — már hiába! Én ii kívánt célra jutott szándékába. Már látom , reszketeg fogja el tetemét, Már vasvilla-módra hányja a két szemét. Morgásra áll szája, forog benn a nyelve, Keserű aggsággal van méllyé megtelve. Bús melancholia gőzölög a fején, A harag rozsférge bántja ülőhelyén. Éris öszvejárja belől minden tagját, Szívére, májára kiönti maszlagját. Minden belső részre utat fúr magának, Kivált hol fészke van a hiszterikának. Most a mértékletlen öröm erőlteti, Hívságra, kacajra, dévajságra veti; Majd egyszerre csügged feje komor bútól, Haragtól fojtódik és irigy gyanútól ; Egy indulat erőt vesz más indulaton, Mint mikor hullámmal zajog a Balaton. Végre a fekete serepe elteli, S minden más érzésit egyszerre elnyeli. Felpattan a székről, s Érist a gyomrába Beviszi magával egy oldalszobába, Hol egyedül lévén pályát nyit magának, Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának. Szűz ráncait hideg könnyekkel áztatja, S aszú kökörcsinjét ekképen siratja : „Egek! már én tehát csak azért születtem, Hogy férfi soha se feküdjék mellettem ? Miért juttattatok hatvan esztendőre, Ha szert nem tehetek egy rosz fökötőre ? Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok; Várásom bérét hát mért meg nem adjátok? Mindég jó hiszembe ültem az adventet, Hogy tán tesz egy kérő nálam complimentet ; A fársángot mindég töltöttem vígsággal, Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánsággal : Mit ért? nem is véltem, s már itt volt húshagyó ; Húshagyó! húshagyó! engem itthon hagyó! Mivel érdemlettem? egek ! ugyan mivel? Lám lett volna mivel, csak lett volna kivel. Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna. Sem mmét, sem képét, csak férfi lett volna. Mondtam, hogy akárki legyen, hozzá megyek, Kezet csapok vele , csak leány ne legyek. Boldogabb férfiú nem lett volna, mint ő . Úrrá tette volna özét egy főkötő. Hordtam volna mindég saját tenyeremen, Csak könyörült volna pártát únt fejemen. De hiába ! mégis egy sem jött eszére : Be bolond volt, aki engem meg nem kére ! Akárkinek zárva volt szívem birtoka . Az ég, a föld tudja, én nem vagyok oka. Sokszor végig néztem ezt a világot már. A legény előttem úton-útfélen jár. A férfi megannyi, mint az asszony, látom: Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom ? Mért kell nékem ilyen bőségben szűkülni, S szomjan a kád vízben Tantulusként ülni ? Mért alkotott az ég asszonynak engemet? Vagy hát mért teremtett férfiúi nemet? Ha asszony nem volnék, vagy férfi nem volna , Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. De ime aggságban emésztem napjaim, Az idővel együtt terjednek kínjaim, Komor magányosság fonnyasztja éltemet; S még hajadon fővel eltemet engemet. Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába, Oh, majd a szenteknek paradicsomába ? Oh, szégyenletemben meg kell halnom ott is. Mikor vén lyánynak mond egy hitvány ha- Holott ime most is e kis társaságbalőtt is. Annyiszor keverik az embert csiffságba. A nélkül nem esett egy tánc, vagy egy játék. Hogy illetlen dolgot, vagy mocskot nem játok. Hát már, hát így kell-e nékem holtig élnem. Hogy szerelem helyett csúfot kell reméllnem ? Nem ! nem ! — Vagy azokon bosszút fogok állni. Akik oly vastagon mertek volt tréfálni . Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre, Erővel is ífjat kerítek kezemre. És így tányad, megállj ! csendesedjél szegény. Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény ? Mit gondolsz Dorottya ? Jobb, magad meghúzod, Vén vagy , a meghűlt bőrt már hiába nyúzod. Mit érne harcolnod ? Férjt azzal nem kapnál, De ám ha kapnál is, s véle kezet csapnál ; Mit tenne e kurta kis gyönyörűséged, Midőn a halál is candidált már téged? Mit próbálsz? mit kezdesz? belőle mi hasznod ? Úgy is leányfővel kell néked megasznod. Ám lássad — Hát mégis? — nem lehet — fussatok ! Fussatok elmémből gyáva gondolatok! Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak. Sokba csúfot tettek, azt az átkozottak Nem csak rajtam, hanem több leányokon is, Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is. Az a zálogosdi játék sokat sérte . Hát a matrikula? —s én ne szóljak érte? Á! á! — az nem lehet; betörök, berontok, Asztalt, compániát, táncot széjjelbontok, Földig legázolom őket a nyelvemmel, Másszor ne játszszanak a becsületemmel. Kivált a Fársángot — mert másként is ennek Tulajdoníthatom az okát mindennek —