Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-09-01 / 33. szám
388 FIGYELŐ. De hogy döbbentek meg, midőn közel értek a halvány alakokhoz, kik nem szólnak, nem felelnek, kik nem ölelik vissza a szerető testvért, nőt, anyát, gyermeket, csak néztek reájuk kénytelen szemekkel, egész testök olyan hideg. Maga a vén vezér Tusa háromlábú paripáján hogy lovagol oly szótalan, hogy horkolnak tőle az élő paripák szörnyen. A nők elvivék magukkal visszatértszeretteiket, leültették tűzhelyükhöz, ételt italt adtak nekik, arcaikra csókot, ölükbe csevegő gyermeket. Mindhiába a tűz nem melegíti fel őket, sem bor nedve, sem asszonycsók, sem gyermekhizelgés. Álom le nem csukta szemeiket soha. — Menjünk innen ez elveszett helyről! — mondá Csaba népeinek. Ti, kikben még a szív dobog, menjetek el azon helyre, hol anyám sírját hagytátok, települjetek meg ottan. A mennyire azon helyről beláthatni, örökké megmarad ott a huna. (Székelyföld.) Mi többiek visszamegyünk s eltemetjük egymást ottan“............ És úgy tesznek. „Első reggel, midőn Csaba vezér fölébredt, egy fehér sasült sátora fölött, a kitűzött zászló gombján pihenve meg, hosszú fehér szárnyát alá csüggeszté kétfelöl, nagy sötét fekete szemével az alá s feljárók közé nézett, s akik felnéztek reá, mindnyájának úgy tetszett, mintha e szemeket látta volna már máskor, mintha emlékeznék e bűbájos pillantásra. A Turul aztán csakugyan elvezeti őket saját földi maradványai sírjához (Rika pataka, Réka köve). „Itt elpihent a fehér turul örökre . . .“ A „Turul“ némelyek szerint keselyűnek, másoknál sólyomnak, ölyvnek két helyütt szerepel krónikánkban : Béla király névtelen jegyzőjénél, Álmos születésénél, melyre később visszatérünk, és mint Attila hadi jelvénye, melyről Kézai ekként emlékezik: „Attila jelvénye, melyet pajzsán is viselni szokott, egy madárhoz volt hasonló, melyet magyarul Turusnak hívnak, fején koronával. Ezen jelvényt (banerium) a hunnok egész Geiza vezér idejéig, mig önmagukat közösen kormányzák, a seregben mindenkor magokkal hordozák.“ Ebből s illetőleg ezekből alakította a költő szép regéjét. A hetedik rege : g) „Asztambulig lőtt nyíl“ alkalmasint csak a költői képzeletben leli alapját. Ez Csaba harmadik nyilának szereplése. Uzindur utolsó bajnoka hírül hozza, hogy a görög császár színlelt barátsággal fogadta őket, de amint megtelepedtek, éjjel alvás közben megrohanták őket s lekoncolták az utolsóig. — Hát Uzindurral mi történt? kérdé aggó szívvel Csaba. — Bátyádat is kitették a hyppodromba, a népség bámulatára. Görög császár maga ül a trónon, mely előtt Uzindur feje áll s lábát annak homlokán nyugtatja. És Csaba elröpiti Budvár ormairól harmadik nyilát is, mely az Uzindur fejét épen fölrugó görög császár szivét találja. A császár egyszerre szivéhez kap s élettelenül bukik előre Uzindor fölrúgott koronája után. A nyolcadik rege h) A hadak útja méltó befejezése a Csabaféle regekörnek. Az az eszme, hogy a hősök csatáikat halálok után is folytatják, úgy látszik, épen úgy helyet talált a magyarok hitében, mint a skandináv, illetőleg, germán mythologiában, hol Walkyrok által felköltött örökéletű hősök naphosszant vívnak a Walhalla előcsarnokaiban, s vívásukban kifáradva, az oszlopos termek alá vonulnak, hogy a szintén örök életű vadkant víg lakoma közben elfogyaszszák. Hogy a magyar mythoszban a halottak harcáról való fogalom még a keresztyén világ korszakába is átvágott, mutatja a később említendő Sz. László-féle rege, mely a nagy halott királyt végszükség idején kiszólitja koporsójából, az ellenséget megüzeti vele s testét harmadnap izzadtan találják, de mutatja a Lehel-féle rege, melyet épen külhoni krónikás tartott fenn, s mely Lehellel Konrádnak azt mondatja, hogy a másvilági harcokban fegyverhordozója lesz. Az ilyszerü regei felfogás első forrását kétségkívül az’egyszerü mesei nagyításból (auxesis) veszi. Ilyen számtalan van a magyar népköltészetben. A huszárnak verekedő kardját például csak másnap tudják megállítani ,,a felcserek“. Itt a költői első ugrás csekély. Vívtak halálig s egy lépéssel tovább még mint halottak is. Éhező a lelkek haza járásáról való hit (az édes anya mostohára szállott gyermekeihez, az anya árváihoz (Arany, Gyulai stb.) s készen áll azon felséges rege, melyet Kaulbach teremtő ecsetje a „Hunnok harcában“ megörökített, s mely a legősibb magyar törzs, a székelyek ajkain máig fennmaradt. Legalább Lugossy József az „Uj magyar múzeum“ 1855-ik évi folyamában „Magyar csillagismei közlemény“ című cikkében, a 115. lapon ezt mondja : „Hős székely ifjú, ki e nemes regét fényes, de súlyos korban a hadak uta tiszta íve alatt, éjjeli őrtűznél lelkesedve mondogatod hű bajtársidnak s ekként lehetővé tevéd, hogy ez nekem is a távolban tudomásomra juthasson, te már magad is megdicsőülten járdalod ama fényutat, oda költözvén, honnan a szellemapák tündöklő fegyverzetben néznek alá. Legyen itt megszentelve emlékezeted, stb. Szerinte a hadak útjáról szóló ősrege így hangzik: