Figyelő, 1873. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
FIGYELŐ, mely a művelődés magasabb fokán áll, a nő nem mond le többé egyéni jogairól, sőt szabadabb mozgást nyer,a férfi vak becsvágya pedig alábbszáll, s a közjó érdekében érvényesíti erkölcsi erejét. Az erkölcsi erők és tehetségek szabad használata ama pont, melyben a nő bizalmat nyert félénksége, s a férfi korlátolt ereje találkozik. E pont azonban mindkét fél elé határt szab, melyet átlépniök nem szabad. A nőnek előnyére válik ugyan, ha félénkségét levetkőzve, azt környezetében teljes biztossággal cseréli föl, de az uralkodási hajlam kivetkőztet őt lényegéből, s a férfi, noha föladhatja egy részét uralkodási hajlamainak, ha erkölcsileg végkép elmerülni nem akar, a szabadság után való folytonos törekvéséről le nem mondhat. A szabadság azonban nem csak abból áll, hogy mindazt tehetjük, amit kötelességünk és lelkiismeretünk parancsol, hanem abból is, hogy mindazt egész erőnkből és énünkből kifolyó akaratunk sajátságai szerint teljesítsük, a szabad jellem szolgai körülmények közt ez okból menekül a magányba, míg a szabadság levegője újra a nyilvánosság terére nem csalja az embernek a határt, melyet saját kára nélkül át nem léphet, egyfelől saját vérmérséklete szabja meg, de másfelől a szabad mozgás e vérmérsékleten belől az elmetehetség ama fokától függ, melylyel veleszületett tehetségeit és képességeit értékesíteni képes. Ez azonban még mindig csak természeti adomány, mely nem tömörülhet jellemmé. A jellem ott kezdődik, hol az ember határozott akarata s benső vagy szította törekvésének révén természeti tehetségeibe rendezőleg nyúl be, s ezáltal lelkében ugyanazt a munkát végezi, a melyet a kertész, midőn a fákat és bokrokat, melyeket legméltóbbaknak tart, minden kigondolható módon ápolja és gondozza, a többieknek pedig csak annyi tért enged, a mennyi épen tenyészésükre szükséges, s a mennyi a kiválasztottak hátránya nélkül engedhető. Hamlet meggyilkolt atyjának szellemével beszélvén, így szól : „Igen, letörlök emlékezetem Lapjáról minden léha jegyzetet, Könyvek tanácsát, képet, benyomást, Mit vizsga ifjúkor másolt reá; És csak parancsod, éljen egyedül Agyam könyvében, nem vegyülve más Alább valókkal — —Hamlet e szavakban jellemének reformján töpreng. Szilárdul el van határozva bátorságot és férfiasságot önteni abba, mert jól tudja, hogy eddig épen az hiányzott nála, s tudja azt is, mily nehézségekkel kell megküzdenie, mig ama magvat, mely e pillanatban fogamzott meg lelkének mélyében,nagyra nevelheti. Azért akar ő minden képzelgést kiirtani bensejéből, hogy lelkének új iránya, mely a szellem parancsához tapad, soha eltérést ne szenvedjen. E tragoedia joggal bámult psychologiai mélysége épen abban nyilvánul, hogy egy forrón óhajtott s mégis csak tökéletlenül teljesült jellemátalakulás látványát nyújtja, hogy Hamlet oly helyzetbe jön, melyben erejét fölülmúló dolgokra vállalkozik, s ennek eredménye visszás cselekedet, mély lelki bomlottság és végre teljes megsemmisülés. A vajúdásban levő új jellem nála puszta vágyban mállik szét, s nincs ereje azt összetömöríteni. A vágy, az elhatározás valamivé lenni, vagy valamit kivinni, még mindig nem jellem, hanem csak csira, melyből a jellemfejlődhetik. Miként szokott ez végbemenni, azt legvilágosabban két egyén szerelmi viszonya állítja elénk: míg egymásnak csak kölcsönös hűséget esküdtek, addig szövetségük a vágy és szándék stádiumában áll, s ha nem is hűtlenség, de más legyőzhetlen külső akadályok folytán meghiúsítható. Csak midőn a vágyat, e szándékot a házasság is törvényesítette, lép frigyük a kidomborodott jellem stádiumába. Valamint a homokórában egyik porszem a másik után szakadatlan egyformasággal hull alá, s a szemecskék egy bizonyos, meghatározott halmazzá sokasodnak, úgy érzelmeink, óhajaink, törekvéseink egyes szemecskéi is lassanként gyűlnek össze s nagyságuk az idő ama mértéke szerint határozódik meg, melyen belül aka