Kritika 2. (1964)
1964 / 6. szám - KRITIKA - SZÉPIRODALOM - Nagy Miklós: Krlezsa: A horvát hadisten
Gyarmati sors ez, keleteurópai kisnépek közös fátuma a legutóbbi évtizedekig, ám gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. Erlea szenvedélyes érdeklődése már ekkor visszarepít a középkor végére: a zagorjei földmíves sorsa keveset változott a XVI. századi nagy parasztháborúk, Dózsa és Gubec Máté fölkelései óta. A háború magától értetődő lett a végvidékeken, azt is megszokták, hogy idegen zsoldosok kezében a hatalom. A horvát falu nem Európa, a falusi életben valami archaikusság lüktet, korábbi civilizációkra emlékeztetve. A paraszttól idegen a nacionalizmus is, az uralkodó rétegek modern mételye, életmódjának, terheinek azonossága annál inkább összefűzi Kelet többi parasztjával. Súlyos gondolatok ezek, teljes megérlelődésükhöz sok idő kell még: 1936- látnak majd napvilágot a kötő versei, Petrica Kerempuk balladái címen. Ez a kötet a horvát-szlovén századok tükre, a história buktatóinak, útvesztőinek olykor fájdalmas iróniájának ódon atmoszférájú felmutatása. S ami még fontosabb: az elbeszélésekbe szőtt felismerések ott munkálnak a többi keleteurópai nép szellemi életében is, rokon mondanivalójú muzsikát és költészetet ihletnek. Gondoljunk Reymontra, Jeszenyinre, Sadoveanura, Móriczra, a mi népieseink meg Bartók és Kodály alkotásaira. A Horvát hadisten művészi eszközeit elemezve, különösen kettőt kell hangsúlyoznunk: az elemi erejű enciklopédikus, ismertető szándékot, s a groteszkszatirikus vénát. Valóban, a pályakezdő művész mindent el akar mondani a háború s a katonaélet egyéni és társaslélektanáról, szociológiájáról, trükkjeiről. A megvadított altisztek jellemtana éppúgy érdekli, mint az aktív és tartalékos tisztek viszonya, az alaki kiképzés és a szolgálati szabályzat eredete, „pedagógiai” rendszere. Észrevételei többnyire találóak, sőt általánosíthatók, mégis az olvasó nemegyszer elfárad e nagy ismeretközlés közepette: a Magyar kir. honvéd novella pl. díjával van a cselekménynek. Végeláthatatlan rendgyakorlatoztatás az egész, vagy 150 oldalon keresztül. Benne - s másutt hasonlóképpen - a jellemábrázolás sem kárpótol, mivel inkább intézményekről, kollektív folyamatokról hallunk, mint egyénekről. Különös elgondolni: a részleteknek, a tárgyi valóságnak ez a szerelmese nem kis művésze a drámának, annak a műfajnak, amely nem kedvez az árnyalatoknak, ellenséges a környezetrajzzal szemben. Valóban, Krk.a tehetségének sokrétűségét, egymással harcoló, majd közös célra szövetkező képességeit ritka világossággal szemlélhetjük drámaciklusának (A Glembayak) tükrében. Merőben epikusnak látszó témát választ, egy nagypolgári család hanyatlását viszi színre, anélkül, hogy lemondana a klasszikus szerkesztési hagyományokról. Nem hágja át a hármas egység szabályait, a cselekményt sem bonyolítja túlzottan, de a környezet érzékeltetésére elég sok szereplőt vonultat fel, akik frázisaikkal, lapos vagy udvariaskodó közhelyeikkel egy egész társadalmi réteg életfelfogását, műveltségét, ízlését érzékeltetik pár percre. A dialógusok szókészlete sokszor már idegesítően tarka: a németbe való átcsapás, a latin meg francia fordulatok kedvelése szeszélyes tervű nyelvi mozaikot teremt. De miért sopánkodjunk az olykor esetleg túlfeszített soknyelvűségen, amikor mindez hatalmas atmoszférateremtő erő? Az író ezzel is belénk kalapálja a tételt: a horvát nagypolgárság a Habsburgimpérium állampolgára, a nemzetközi pénzpiac függvénye, népéhez, szülőföldjéhez tán egyetlen szál sem fűzi! A főalakok párbeszédei bőven adagolnak másfajta miliőrajzoló elemeket is: még a múltra való visszaemlékezés sem marad csupán hangulatok felidézése. Leone memóriája pl. a Glembay LTD-ben egészen filmszerűen működik: elibénk hozza az egykori ruhákat, gesztusokat, a szobaberendezések fő vonásait. Krlejca ebben is követi Ibsen példáját, akinek hatását egyébként is sok minden mutatja dramaturgiai megoldásaiban. Bár a szatíra jelenlétét gyakorta érezhetjük a novellákban, az író nem fitogtatja e törekvéseit, majdhogy nem rejti őket. Írói alkatának egyes tulajdonságai — az árnyalásra, a jellemek „beleérző” rajzára való hajlam — nem egyeznek a szatíra megkívánta harsányabb, sommázó stílussal, racionalista alaptermészete, nevelő, társadalombíráló szándékai mégis a célzatos gúny fegyvereit adják kezébe. Megvető kacagással beszél Axelrode gróf máltai lovagról, aki özönvíz előtti elveket vall, s a polgári rend szatócskorszakából visszavágyik a keresztes hadjáratok magasztos idejébe. A tisztikar, a felső tízezer világa mindig céltáblája lesz iróniájának, ám a támadás többnyire nem indul ilyen nyílt sisakkal, reflektorfényben. Jól megmutatja ezt a Három honvéd zárójelenete. Egy pacifista közhonvéd meg akarja győzni századosát a háború értelmetlenségéről és a humanista szelídség szükségességéről. A korlátolt hadfi egyetlen pillanatra elfogadja mindezt, de Kilán szerint csak azért, mert a barátnője felszarvazta, s most a békülés jelszava a vele való, áhított kibékülést is jelenti számára. A gúny nyila ezúttal nemcsak őt találja, hanem a békeapostol naiv álmodozását is, s a történetből nem annyira a szatirikus felsőbbséges állásfoglalása csendül ki, inkább lemondás, rezignáció, noha az utolsó bekezdések jó értelmű hangulatváltozást sejtetnek. A megdönthetetlennek tűnő militarista hivatalnoki ostobaság látványa másutt is rekedtté teszi az ostorozó hangot. A Bistrica Lesna-i csata holtszegény parasztembere eredménytelenül kilincsel a minisztériumokban, s végül az unott előadó láttán rádöbben: ,, . . . voltaképpen semmiféle királyi országos kormány nincs is, sem semmiféle fenséges bűn . . . csupán egy rövidlátó kis emberke van, aki a hüszniket töltögeti, s egymás mellé rakosgatja őket a kis skatulyában.” Nem Trdak Vid az egyetlen, akinek ilyen groteszk képzetei támadnak. Az elkallódott novellahősök életérzése, hirtelen, intuitív bepillantása a tótágast álló világ mélyébe, gyakran öltözik félelmetesen komikus képekbe. Trdak Vid szerencsétlen bajtársa, Rutzner írnok a zágrábi szennyvízlevezető csatorna láttán rögeszmés pesszimista alaptételt fogalmaz meg: „az emberek öldösik egymást és szenvednek . . . könyveket írnak . . . , s mindezt