Kritika 9. (1971)
1971 / 11-12. szám - KRITIKA
látott. Sokáig azt hittük, az idősebb nemzedékhez tartozó Faulkner csak az amerikai Dél válságáról beszél. Aztán észrevettük, hogy Styron hasonló történetei egy életforma, életszemlélet csődjét általánosabb távlatba helyezik. A mai olvasó számára pedig az Egyesült Államok társadalmi válságának elmélyülése nyilvánvalóvá teszi, hogy mindkét író sajátos emberi helyzetekre vonatkozó kérdéseket vet föl. A felszínes, tartalmi hasonlóságnál fontosabbnak érezzük Styron első regényében a Faulkner-féle regénymodell átvételét. Azt, hogy az író mondanivalójának lényegét nem az eseményekre és személyekre vonatkozó közlések hordozzák, hanem a rendkívül erős hangulati környezetben megidézett ismétlődő motívumok. A Feküdj le sötétben alapmotívuma a bizonytalanság. A hősök isznak — népiesen szólva, mint a kefekötők —, mert mindenben bizonytalanok. Nem tudják megvalósítani vágyaikat, sőt azt sem tudják, mit akarjanak. Miután leitták magukat, még bizonytalanabbá válnak, így megy ez mindvégig, míg csak le nem feküsznek — különféle értelemben — a sötétben. (A sötét metaforája foglalja össze a fénytelenség, értelmetlenség, céltalanság és nem létezés állapotát.) A bizonytalanságérzet akadályozza meg az emberi kapcsolatok kialakulását, s teszi — ezen keresztül — lehetetlenné a magányos, széteső, személyiség mélyén rejlő értékekhez, igényekhez méltó „szerep” megtalálását és vállalását. A bizonytalanság ellen Helen Lofu is a vallásban, a társadalmi szokásokban és nyomorék gyermeke kényeztetésében keresi a menedéket, mivel pedig nem találja, tönkreteszi családtagjai életét. Férjét, Miltont, az teszi bizonytalanná, hogy nincs ereje saját társadalmi szerepének kialakításához; ahelyett, hogy sikeres ügyvéd és politikus lenne, tétlenül élvezi a felesége pénzén teremtett jólétet. Lányuk, Peyton örökli szülei bizonytalanságát, s végül öngyilkosságba sodródik, mert nem talált az életben semmit, amiben megkapaszkodhatna. Itt lép túl Styron regénye Faulkner világán. Peyton New Yorkba „menekül”, s ott férjhez megy egy zsidó származású festőhöz, aki Hemingway hőseire emlékeztet a múltjával. Harry a Spanyol Köztársaság önkénteseinek sorában harcolt, de a második világháború kitörésekor már mindenből kiábrándult, s az antifasiszta küzdelemtől tudatosan távoltartotta magát. Baráti köre ugyanazt a bizonytalan, erkölcs nélküli, alkoholtól, szexuális és perverz élvezetektől, valamint narkotikumoktól elkábított életet éli, mint a „déliek”. Maga Harry pedig ugyanúgy képtelen harmonikus emberi kapcsolatok kialakítására és megtartására, ahogy Peyton, Milton és a többiek. Végső soron arról szól a regény, hogy a legegyszerűbb emberi kapcsolat sem alakulhat ki kölcsönös megértés, lemondás, önzetlenség nélkül. Styron a szeretet és szerelem ősi fogalmának modern tartalmát keresi. Hősei céltalanul élnek a világban, nincs tudatosan vállalt és elfogadott társadalmi szerepük, így aztán szükségszerűen fordítják minden figyelmüket önmagukra, ami lélektanilag logikusan vezet teljes elszigetelődésükhöz, magányukhoz. Harry barátsága (az egyik mellékszereplővel) valóban tartalmas emberi kapcsolat, de abból az időből származik, amikor egy közösségi küzdelem részeseként kész volt az önfeláldozásra is. Házasságában még mindig ő az erősebb fél, ám ekkor már csak individuális célja van: művészi alkotásra vágyik. Befelé fordulva nem tudja megmenteni Peytont — noha szeretné —, sőt végül ő indítja el az utolsó lejtőn azzal, hogy nem fékezi meg pillanatnyi vágyát, s környezetének erkölcsi fölfogásához alkalmazkodva kinyilvánítja szexuális vonzalmát egy érdektelen „harmadik” iránt. A házasság, a közösségi élet alapvető formája csak a nyárspolgár prédikátor életében sikerül, aki megtalálja — igaz, anakronisztikus (és lényegében hamis) — társadalmi szerepét. Rajta kívül — noha a házastársi hűséget nem ismerik — csak a néger házicselédek élete harmonikus, mert ők közösségben, a faj, a kitaszítottság és szegénység testvériességében élnek. Styron alapvető írói fogása az ismétlés. Persze sohasem elbeszélés-elemeket, hanem mindig motívumokat, érzéki és lélektani hangulatokat, társadalmi és lélektani helyzeteket ismétel. Az asszociatív ismétlések teremtik meg a kapcsolatot az egymást váltó regénysíkok között, s az így kialakított feszültség adja a regény belső sodrását. Az elbeszélés idő- és térsíkja, központi figurája, írói módszere látszólag önkényesen váltakozik. A gyors ütemű váltakozások szigorú belső logikáját azonban mindig az szabja meg, hogyan tud az író mind mélyebbre hatolni hősei jellemébe, emberi személyiségébe. Egyaránt ezt szolgálja a Hemingwaytől tanult, éles kontúrokkal dolgozó külsőleges megközelítés és a faulkneri belső megjelenítés a szélesen áradó esemény-elbeszéléstől a — regény legfeszültebb fejezetében — első személyesre átváltó „vallomásig”, amelyben a megbillent belső egyensúly következtében az érzékekkel fölfogható úgy tükröződik a