Kritika 1. (1972)
1972 / 8. szám - Szigethy Gábor: Shakespeare: Rómeó és Júlia - Földes Anna: Ibsen, a munkások és a fesztivál
KRITIKA SZÍNHÁZ Shakespeare: Romeo és Julia Alig egy éve, hogy kritikai életünkben szokatlan élességű vihart kavart Major Tamás Romeo és Julia rendezése a Nemzeti Színházban. Szokatlan élességűt, mert a kemény és egyértelmű elutasítástól (Ungvári Tamás, Rajk András) az apró részleteket is tüzetesen elemző védelemig (Molnár Gál Péter) a kritikusi vélemények minden árnyalata felfedezhető volt. A szegedi Dóm téren most bemutatott Romeo és Júlia szempontjából, igaz, látszólag tökéletesen érdektelen, hogy az egy év előtti vitában melyik félnek volt igaza, s érdektelen az is, hogy e sorok írója, igen kevesed magával, Major Tamás rendezését színháztörténetünk fontos állomásának tartja. A lényeg az, hogy azok, akik az előadást művészi ballépésnek, félresikerült vállalkozásnak, részleteiben vagy egészében megoldatlannak vagy éppen kísérletezgetésnek tekintették, egyben azok is egyetértettek az előadást izgalmasan időszerűnek, gondolatilag újszerűnek ítélőkkel. Major Tamás eleven tragikus látomást próbált meg a Romeo és Júlia tragikumában újrafogalmazni. S épp azért, mert Major nem tisztelte a romantikus polgári Romeo-emlékeket, mert szembeszegült a közízléssel, mert vállalta a pőre igazságok kellemetlen kimondásának ódiumát is (mindezeknek természetesen művészi túlzásaival együtt, persze) — az előadás híveket és ellenfeleket toborzott, lelkesen vállalókat és hidegen elutasítókat. Zeffirelli színpadon és filmen is megfogalmazott érzelmes-indulatos Romeo-értelmezésével szemben puritán és kemény tragédiát állított színpadra, amelyben a halott Romeo és Julia példája arra figyelmeztetett, hogy a megoldatlan és feloldatlan, ellentétes és ellenséges indulatok könnyes megbékélése csak percnyi nyugalom lehet, hamis látszat, mert a társadalmi feszültségek tovább munkálnak a mélyben és szembeállítják — tragikusan értelmetlenül — az embereket. Vámos László rendezésében ezzel ellentétben egy szép és megkönnyeztető Romeo és Júliát élvezhetünk. Sem Zeffirellit, sem Majort nem követi, s ha némely jelenetben halványabban idézi is azok előadásainak egy-egy motívumát (a halott Julia siratásának beállítását Majortól, az erkélyjelenet száguldásait Zeffirellitől, például), egészében nem e két szélsőséges, ám öntörvényű tragikus látomást előadásba álmodó rendezői koncepció szintézisét teremti meg. Az előadás csak látszólag szintézis, valójában visszalépés, ezért is van vitánk vele. Az előadás, mégha némely részletében vitathatatlanul újat hoz is, valójában visszalépés Castellani húsz évvel ezelőtti, muzsikáló és finom Romeo és Júliájának harmonikus világába. Mondtuk már, hogy a szegedi előadás szép és megkönnyeztető. Castellanié is az volt. De a szép és megkönnyeztető óhatatlanul azt is jelenti: nem felkavaró, nem megrázó, nem indulatokat kicsikaró , nem tragikus mélységekbe sodró és nem a tragikum magasára emelő. Csupán szolid szorongást és szánakozást ébreszt bennünk az előadás és megsirattatja velünk e két szép fiatalt, akik értelmetlenül pusztulnak el. Vámos értelmezésének középpontjában a két fiatal áll s általában a fiatalok, akik szerelemre vágynak s felszabadult indulatokkal vetik bele magukat az életbe. Jókedvűek és kötözködőek. Hebehurgyák. Siránkoznak és gügyögnek, ha reménytelenül szerelmesek, de vadul és erőszakosan ragadják meg egymást az ébredő szerelem első pillanatában. Nem értik a felnőttek társadalmát, de nem is akarják érteni. Csak önmagukkal vannak elfoglalva és ebben az állapotban nagyon is jól érzik magukat. A felnőttek pedig Vámos színpadán bölcsek, sokat tapasztaltak és mindent megértenek. Ezt a rendező még azzal a kiemelő művészi eszközzel is hangsúlyozza, nyomatékosítja, hogy Escalus kis szerepét nehéz fegyverzetű színészegyéniségre bízza, Darvas Ivánra, aki a megértő hatalmat testesíti meg, szigorú, de igazságos. (Ez is Castellani-motívum: nála a herceg a gyalogosan vívók közé lóháton érkező, szálfaszép középkori hős volt, jelenlétében csitultak a bajok s döntésébe mindenki belenyugodott.) Mindebből azonban épp a tragikus összeütközés, a drámai összecsapás lehetősége hiányzik: itt mindenkinek igaza van! A szigorú és bölcs öregeknek éppen úgy, mint az élni és szeretni akaró fiataloknak. Vámos László rendezői értelmezése a tragikus összeütközéseket — azt hihetjük, szándékkal — letompítja, kerekre csiszolja, az ellentmondásos indulatokat egysíkúvá szelídíti, könnyen megfejthetővé csupaszítja, és a pontosan s művészi erővel megformált részletek füzéréből építi fel Rómeó és Júliáját. Ebből persze érdekes új dolgok is megszületnek, mindenekelőtt az első részben Romeo csetlő-botló, sírós hangú kamaszhumorának felfedezése. Csakhogy (a bevezető képek vontatottságát leszámítva) az előadás első részét Tybalt haláláig általában is jellemzi ez a felhőtlen és öntudatlan, olykor már bájolgó kamaszhumor, míg a második részben végeláthatatlan szomorúságtenger uralkodik a színpadon. S ez az élesen elkülönülő hangulati részekre szakadozottság már nem egységesítheti a drámai sodrást. Jellemző például, hogy a halott Julia siratásának színpadi beállítása lehetővé tette volna, az eredeti szövegnek megfelelően — s itt ihlető forrásként nem némely korunkbeli előadásra hivatkozom, hanem az eredeti, Shakespeare-korabeli színpad térbeosztására, melyen az előszínpad mögött függönnyel eltakarható fülke volt s fölötte zárt kis színpadrész, lehetőséget teremtve így az egyidőben játszódó cselekménysorok megjelenítésére —, hogy a zenészek ügyetlenkedése is Julia halottas ágyának közelében bonyolódjon. Vámos László azonban Lőrinc barát erkölcsös intelmével („Hajtsunk fejet, mert jaj a lázadóknak!”) befejezi a jelenetet, a nehézkes díszletek elfordulnak s már csak az új díszletben lépnek elénk a muzsikusok. Jelenetük esetlen humora így nem lesz a tragédia percnyi feloldása, humánus ellensúlya, csupán egy bumfordiságában is szomorú pillanat, amelynek azonban semmi köze Romeo és Julia sorsához. Vámos László természetesen nagy művészi biztonsággal irányítja az előadást, ahol a szöveg lehetővé teszi, pompás tömegjeleneteket, látványos ki- és bevonulásokat teremt, sejtelmes fáklyafények remegnek egy-egy maga Romeo és Júlia — Kalocsai Miklós és Kútvölgyi Erzsébet (MTI fotó — Keleti Éva) nyos kézben, felbúgó zenék örvénylenek, sötét falak forognak titokzatosan, lélegzetállítóan légtomaszkodik Bevolio és Mercutio a kerítésen felkapaszkodóban s kacagtatóan bukfenceznek le róla Rómeót kereső eredménytelen kajátozásuk után, de mindez nem feledteti, hogy tragédia helyett szomorújátékot szemlélünk. A tragédiát melodráma helyettesíti. A nyers valóságot egy megható és szomorú történet, Shakespeare tragikus életérzését egy szép és megkönnyeztető Lamb-mese. Rómeót és Júliát két fiatal játssza, Kútvölgyi Erzsébet és Kalocsai Miklós. Tehetségesen, de súlytalanul. Kútvölgyi Erzsébet légies-megszeppent Júliája egységesebb, de szürkébb, míg Kalocsai Miklós Romeo öntetszelgő kamaszszenvedését, sután félbeszakadó száguldásait belső feszültséggel hitelesíti, ám a dráma második részében már érzelmileg (és sajnos beszédtechnikailag is) kifullad. Harsányi Gábor Mercutio-alakítása a többi szereplő fölé magasodik. Jóllehet Harsányi adósunk marad Mercutio intellektusának mélységével, elméjének szikrázó fényeivel, de kirobbanóan s robbantóan őszinte, ha kell nyers, ha kell kedves kamasz, aki nagy párbaj jelenetében e hetvenkedő és gátlástalankodó életérzés tragikumát is megérezteti — azt, ami az egész előadást kellene hogy jellemezze. Mensáros László bölcs Lőrinc barát, tudja, hogy nem értheti meg a lázadó fiatalok indulatait, de fanyar mosollyal melléjük áll. Szemes Mari keserűségén jókedvvel úrrá lenni akaró dadáját kell még elismeréssel említeni. Háromszor játszották Szegeden idén nyáron a Romeo és Júliát s mire e sorok megjelennek, már a következő, az ideinél izgalmasabb évad előkészítésén gondolkoznak a szervezők. A Nemzeti Színház vihart kavargó Romeo és Julia-előadása után itt most egy indulatokat altató, szép és látványos előadást láttunk, egy szépen felépített szomorú színpadi históriát. Major rendezése nyers volt, illúziórepesztő, erőszakot tett nyugalomra áhítozó lelkünkön, a művészi eszközöket olykor nem kellő gonddal válogatta meg. Vámos rendezése egységesebb (leszámítva némely epizodista minősíthetetlen színvonalát), művészi eszközeiben kicsiszoltabb, simulékonyabb. Szebb. A Nemzeti Színház előadásától ellenérzésekkel vagy értékeit körömszakadtáig védve, jelentőségét hangsúlyozva vagy jelentőségét tagadva, de még nagyon sokáig vitatkozni fogunk. A szegedi előadásra még egy kis ideig mint egy szép és megkönnyeztető nyári estére emlékezhetünk. SZIGETHY GÁBOR Ibsen, a munkások és a fesztivál Ha szerepel is a világ fesztiválnaptárában a Ruhr-vidéki Ünnepi Játékok ciklusa, jelentősége mégis inkább helyi, mint nemzetközi érvényű. Recklinghausen az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány 130 ezer lakosú, nagyvárosi központtal hivalkodó kisvárosa huszonhatodik éve színhelye e fesztiválnak, amelynek létjogosultságát — a hagyományon túl — évről évre új produkcióknak, sikereknek kell alátámasztaniuk. A fesztiválpalota 1100 személyes nézőterét megtöltő, tisztes polgári eleganciával hivalkodó közönség valószínűleg maga lepődne meg legjobban, ha az ünnepi játékok negyedszázados filmjét visszapergetve, szembesítenék egykori önmagával. Azon a szokottnál is hidegebb télen, a háború sújtotta, porig égett Hamburg csontig fagyott művészei azért zarándokoltak el a Ruhr-vidékre, hogy maguk és színházuk nevében szenet kérjenek a bányászoktól. A munkások, a bánya termelésére szerződés szerint igényt tartó szövetségesek háta mögött, műszakon túl termelték ki a szenet, hogy megmentsék a háborút átvészelt operaházi berendezéseket a végleges befagyástól, hogy segítsenek elindítani a meg- 28