Kritika 1. (1972)
1972 / 9. szám - Nagy Péter: Horthyt olvasva - Szigethy Gábor: George Tabori: Pinkville
Horthyt olvasva Nem aktuális olvasmány — mindig aktuális olvasmány. Nem aktuális, mert hiszen Horthy Miklós titkos iratainak kezembe került példánya már a negyedik kiadásé — szinte egy évtizede olvashattam volna, ha akkor el nem kerül. De mindig aktuális, mert önmagunk, múltunk megismerésének igénye nem veszíthet aktualitásából. És sajnos, az ellenforradalmi korszak nem mosódott ki még annyira a nemzeti tudatból és öntudatból, hogy annak jobb és plasztikusabb megismerése ne lenne és maradna szélesebb köröket érintő és aktuális politikai töltésű, hogysem a két háború közötti korszakot kutató történészek magánügyévé lehetne degradálni. Az iratok a Horthyhoz intézett, bizalmas jellegű és ezért a kabinetirodán nem vagy ritkán iktatott feljegyzések, beadványok, meg Horthynak magának levél- és beszédtervezetei, önmaga számára készített feljegyzései, összefoglalói neki fontosnak tetsző kérdésekben — hosszú ideig lappangtak. Ezért Horthy, amikor megírta vagy megíratta emlékezéseit, ezektől „nem zavartatva” állíthatta be múltját és szerepét. De az iratok előkerültek: egy, a háború után Németországban kallódó iratvagonból a Szovjetunióba s onnan az Országos Levéltárba vették útjukat. Kiadásuk elsőrendű történeti forrás az ellenforradalmi rezsim belső életére, az abban működő és azt feszítő politikai erőkre vonatkozóan, de elsőrendű olvasmány is annak, aki e kor vezető embereit s nem utolsósorban magát Horthyt kívánja megismerni. Tulajdonképpen elég szimpla lélektani képlet volt a véreskezű lovastengerész, bár sokszor ezek a szimpla lelkek is váratlan cselekedetekre képesek, így bizony ma már nehéz lenne megállapítani, hogy Ferencz József hajdani ifjú szárnysegédje meddig gondolta komolyan azt, hogy az ő szerepe a Habsburgok visszasegítése a trónra, amelyről az összeomlás vihara lesodorta őket, mikortól kezdve hangoztatta rosszhiszeműen királyhűségét, azért, hogy kijátssza az emigrációban levő (nála valószínűleg még szimplább képletű) IV. Károlyt és a hazai legitimistákat egyaránt saját hatalma és uralma megerősítésére, de a manőver szinte hibátlanul sikerült. Azt viszont könnyű megállapítani ezeknek az iratoknak a birtokában és olvastán, hogy egész életén keresztül egyetlen igazán mindenen uralkodó szenvedélye volt: a nép, a demokrácia, a dolgozó osztályok és mindenekelőtt a kommunizmus feneketlen gyűlölete. Ez szinte az első irattól az utolsóig kitetszik. S mert 1920 és 1944 között végső fokon Horthy kezébe volt letéve a legfőbb hatalom — mert Horthy éberen vigyázott arra, hogy bármi történjék is, az ő hatalma és az ügyekben döntő szava ne csökkenhessen, hanem mindvégig növekedjék —, a volt kormányzónak ez az — enyhén szólva — „elfogultsága” vezetett az ő általa védett nemzet (vagyis az „úriemberek”) megsemmisüléséhez, s az igazi nemzet történelmünkben példátlan katasztrófájához, anyagi és életbeni pusztulásához. De az, ami a magyar nép szemszögéből nézve kezdetben szomorújáték, később mind komorabb tragédia, az akkori rezsim főszereplőit tekintve vaskos komédia: a „kényes kaszinói morál” és a politikai böllér szerepének harmóniája, mely oly magyar és oly úri változatát adta a fasizmusnak még a szó felfedezése előtt, látszólag akadálytalanul halad előre hatalomban, dicsőségben és nemzetközi elismertségben. De a tengerészjelmezes Arturo Uit kijátssza, sarokba szorítja, hatalmából és dicsőségéből is kiforgatja az igazi nagy vagány, aki már nyíltan fütyül minden morálra, még a kaszinóira is, s aki a saját hálói mellett még a magyar pók által szövött szálakat is úgy tudja húzogatni, hogy eredeti gazdáját megbénítsa és prédájává tegye. ármerről kezdjük nézni ezt az iratcsomót, rengeteg tanulságot rejt: a feudális hetvenkedés és csúszás-mászás „lélekemelő” stiláris példái éppúgy elmulattathatják az olvasót, mint az a — emberileg talán legjellemzőbb — levéltervezet, amelyben Horthy Masaryk csehszlovák elnököt, illetve Benest, a miniszterét, kardpárbajra akarta kihívni, mert véleménye szerint a cseh sajtó személyében megsértette őt. És ha mulatságosnak talán nehéz is nevezni, de van abban valami groteszk, ahogy az alig hatalomra került magyar ellenforradalmár-vezér azonnal megtalálja a nemzetközi szálakat és kezeket, s még a legnagyobb magyar nyomor idején is talál milliókat, amelyekkel Ludendorffot és német összeesküvő társait, orosz nagyhercegeket és fehérgárdista hetmanokat támogasson a kommunizmus — de egyszerűen csak a demokrácia ellen is. Groteszk, de az életpálya és az akkori Európában betöltött szerepének logikája szerint való, ha Horthy 1932-ben a világ reakciós államfői megszervezője szerepében szeretne fellépni, hogy segítségükkel — félre ne értsük: fegyveres segítségükkel — megpróbálja a nagy gazdasági válságot a Szovjetunióba „exportálni”. De ugyanez a logika parancsolja, hogy nem tud a német hatalom és Hitler bűvköréből szabadulni — a bűvkörből, melybe boldogan rohant bele — még akkor sem, amikor már látja: kifosztják és pojácát csinálnak belőle. Mint ahogy az 1919—21-es évek zsidóüldöző gyakorlata és az 1933-ban Gömbös számára kifejtett fajvédelmi elvei logikája szerint való, ha Horthy soha nem lép fel a zsidók kiirtásának gondolata ellen, csak — milyen félénken és félszegen! — megkérdőjelezi időnként a német intézkedések célszerűségét és hatékonyságát a háború viszonyai között. S a fenség nélküli, a groteszk tragikum jellemzi nemcsak a főalakot, hanem a nemzet akkori színpadán ágáló többi figurát is: a gazdaságpolitikai „elveit” kifejtő Gömböst, aki egyszerűen egy német közgazdasági munkát másol át rossz magyarra; a saját múltja hálójába bonyolódott Teleki Pált, aki már látja a bajokat, látja a Werth vezette vezérkar második minisztériumként való működését és a katonai ostobaságnak igazán monumentális példáit sorolja fel, de ezeknek eredetig és igazi következményeiig éppen saját múltja miatt nem tud eljutni; vagy Szmrecsányi érseket, aki korlátolt felekezeti elfogultságait csak akkor tudja félretenni, ha egy haladó papot kell üldözőbe venni. S nem utolsósorban a hangos statisztériát, az ostoba beadványokat szerkesztő és ostoba összeesküvéseket szövő nyilasokat, akikről maguk a németek is megmondják, hogy a hatalom megszerzésére és megtartására saját erejükből egyaránt képtelenek. Hivatalos cikornyái, alázatoskodásai és aljaskodásai ellenére — vagy tán ezért is? —, mindvégig izgalmas olvasmány ez a könyv, s olyanfajta izgalmas olvasmány, amelynek aktualitása nem múlik el a megjelenés félévével. Egy szót még arról, hogy a kötet sajtó alá rendezői (Szinai Miklós és Szűcs László) példás munkát végeztek: nemcsak a neveket és eseményeket, az összefüggéseket és utalásokat tisztázták, de ha erre szükség volt, összevetették ezeket az iratokat Horthy emlékirataival, a nürnbergi per aktáival, más emlékezésekkel és dokumentumokkal. Nem pusztán levéltári iratközlés ez, hanem már-már kritikai kiadása az iratoknak, jelentős tudományos és politikai munka s eredmény. De nemcsak Homérosz szundikált néha, mindenkivel megeshetik. Így a 10. sz. irat egyik magyarázatában a szerkesztőkkel is. 1921 februárjában a Társadalmi Egyesületek Szövetsége Horthyhoz fordult, a sajtó megrendszabályozását követelve, s eközben azt írta, „hogy a sajtószabadság templomában százszor ocsmányabb megfertőzés történt, mint a debreceni nagytemplomban”. (48. 1.) Ez, a sajtó alá rendezők jegyzete szerint: „A Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztására utal”. (52. 1.) Dehogy is arra utal! Pusztán csak arra — s az sem csekélység —, hogy 1921. január végén személy szerint sosem azonosított különítményesek ürülékkel kenték be a liberális hírben álló debreceni református püspök, Baltazár Dezső székét a Nagytemplomban. (Vö. Virradat és Nemzeti Ujság, 1921. január 28.) Ezt az ügyet akkor — ha szabad így mondanom — sietve elkenték, de jellemző, hogy Bethlen István egy hónap múlva, mint a TESZ elnöke, ezt használja fel a sajtóban megbújó, igen halvány liberális maradványok elleni támadásra. A korra, szereplőire és mentalitásukra ez így tán jellemzőbb, mint ha a Habsburgdetronizáción háborodnának fel egy századdal később. (Kossuth) NAGY PÉTER 33 I SZÍNHÁZ George Tábori: Pinkville Vietnamban háború van. Emberek embereket ölnek. Franciák, amerikaiak, délkoreai és tajvani zsoldosok után most vietnamiak irtanak vietnamiakat. Bombazáport zúdító amerikai légiparádé kíséretében. Különleges háborúban, helyi háborúban, totális háborúban, korlátozott háborúban: az elmúlt negyedszázadban sokféle névvel illették a vietnami népirtást. Mert Vietnamban a kapitalizmus és a szocializmus helyi korlátok közé szorított háborúja zajlik. A nemzeti felszabadító háború szemérmes álarcában. Vietnamban tehát háború van. Világokat egyesítő és világokat megosztó háború. Tiltakozásra késztető háború. Hogy kikkel értünk egyet, hogy kiket sajnálunk, hogy kinek a fájdalmát érezzük magunkhoz tartozónak, hogy kiért aggódunk s miért szorongunk — minket minősít. A mi érzéseinket, a mi emberségünket, a mi gondolati tisztaságunkat Vietnamról beszélni — az nyíltan és kockázatvállalóan szembenézni a kemény és kegyetlen kérdéssel. Ma nyöszörgő álhumanizmus, fellengzős széplelkűség, önmagába bonyolódott művészkedés nélkül kell világos választ adni — ki melyik oldalon áll! George Tábori drámája sajnos nem szembesít az igazi kérdéssel: nyöszörgő álhumanizmussal, fellengzős széplelkűséggel, önmagába bonyolódott művészkedéssel éppenhogy lebeszél a határozott állásfoglalásról. Mert George Tábori nagyon rossz drámaíró. Shakespeare-től, Brechttől s más szerzőktől nemcsak mondatokat, de egész drámai sorokat vesz át, műve egészének története is Brecht Egy fő az egy fő című művének gyenge másodpéldánya: közhelyek füzére, drámai gondolat és drámai cselekmény, esztétikai értelemben megfogalmazott művészi gondolat és tartalom nélkül. Gyenge művek esztétikai elemzésére viszont kár szót vesztegetni, mert az elemzés — szándéka ellenére — értékes irodalomnak tünteti fel azt, ami csupán innen-onnan öszszehordott látszatirodalom. A Pinkville ugyanis nem mérhető irodalmi mércével. Vitatkozni is csak politikai mondandójáról érdemes. Arról, hogy a vietnami harcosok mellett vagy ellen perel-e az igazságért, s hogy itt, Európában, távol a harcok bombazáporos közelségétől, művészi szóval kikért s miért csatázik? A dráma mélylélektani zavarosságoktól agyonbonyolított (tudniillik: a lelke mélyén — mondja az író — mindenki gyilkos szeretne lenni, s kellő erőszakkal mindenkiben felszabadíthatók a gyilkolási ösztönök) cselekménye egyértelmű választ ad erre a kérdésre. Feltűnően egyértelműt. Kik e dráma főszereplői? Egy katonai tábor zsoldoskatona-jelöltjei. A drámaíró szemérmesen elhallgatja, hogy a zöldsapkás tengerészgyalogság az amerikai hadsereg elitalakulata, s ide nem véletlenszerűen kerülnek a besorozott újoncok, hanem valamiféle zsoldoskiképzésben részesülnek, s hivatásos gyilkosok nevelik őket hivatásos gyilkosokká. Erről a lélektipró, emberségpusztító folyamatról azonban Reichenbach filmje dokumentálásán sokkal megrázóbb képet festett, s Mihail Romm is ezeket a képsorokat idézte Hétköznapi fasizmus című filmjében Mert ezeket a zsoldoskatonákat tagadhatatlanul brutális kiképzési módszerekkel vadítják állatokká, érzelem nélkül gyilkolni képes gépezetekké. A dráma első részében az író e folyamatot mutatja be, naturálisan aprólékos részletezéssel, majd a második részben láthatjuk, amint ezek a katonák vietnamiakat gyilkolnak. És közben időnként szomorúak. És az édesanyjuk is jön és sír, hisz ő jó és szép gyereket akart felnevelni, s lám, értelmetlenül kellett elpusztulnia egyszem sincs- KRITIKA