Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Sorok Petőfiről - Garai Gábor: Kalandom Bolond Istókkal - Gyurkó László: Petőfi, a lobogó
5 PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Ferenczy Béni: Petőfi Sándor. Gipsz, 1948. Petőfi Irodalmi Múzeum KRITIKA Kalandom Bolond Istókkal TŰNŐDŐ S KÉTKEDŐ SÓHAJJAL mondom: bárcsak a most érlelődő fiatal nemzedék már az iskolából természetes és jóízű útravalóként vinné tovább magával Petőfi igaz ismeretét és szeretetét — s ne csak utólag (és esetlegesen) kelljen fölfedeznie benne a ma is korszerű, mindig új meg új meglepetéseket szerző nagy költőt. Mert én még úgy voltam vele, hogy iskoláim végeztével kezdtem csak megszeretni őt. Pedig hajdani magyartanáraimra semmiképp sem panaszkodhatom; csupán azért eshetett ez így, mert Petőfi — különböző módon és formában — tizenkét éven át szüntelenül kötelező tananyagunk volt. (Az akkor még épp csak ajánlott József Attilával annál mohóbb érdeklődéssel foglalkoztunk üres óráinkban is, s a tantervben nem is szereplő Radnóti, Illyés, Szabó Lőrinc költészetéről kidolgozott vázlatokkal — bár távol állt tőlünk a túlbuzgalom — önként növeltük a magyar irodalmi érettségi tételek számát.) Kései rácsodálkozásom Petőfire így sem törvényszerűen történt — inkább a véletlen műve volt. Egyszer meghallgattam Füst Milán egyetemi előadását A négyökrös szekérről, s úgy éreztem, semmit sem tudok vagy mindent rosszul tudok. Aztán elolvastam Illyés Petőfi-könyvét , s az untig ismert versek és verssorok friss fényben kezdtek ragyogni, az újdonság cseppet sem kápráztató, inkább láttatóan tiszta tündöklésében. Talán ez a kissé megkésett találkozás magyarázza, hogy Petőfi „fölfedezésének” izgalma máig sem csillapult bennem. Legutóbb — épp egy esztendővel ezelőtt — a Bolond Istók élesztette újjá. Gondolatban a Rádió — a Petőfi-évforduló tiszteletére szervezett — hangjátékpályázatára készülődtem. A pályázati feltételek nem határozták meg a témát, s én mégis, újra meg újra visszakanyarodtam Petőfihez. Amikor már-már nekiláttam egy róla szóló hangjáték megírásához, szinte elébem állva kiáltott rám egy mondat a Bolond Istókból: „Míg az ember boldog nem volt, / Addig meg nem halhat.” Azonfelül, hogy az egész elbeszélő költemény önként kínálta magát a párbeszédes formában való újjáélesztésre, el kellett tűnődnöm: micsoda hit lakik ebben a Bolond Istók-Petőfiben, micsoda — az élet igazságosságába vetett — páratlan hit! Mert hiszen, mi más is diktálhatna egy ilyen kategorikus, a költeményben többször visszatérő, az egész mű gondolati lényegét magába sűrítő mondatot? És kicsoda egyáltalán ez a tréfás, kósza, garabonciás Istók — és üzen-e valamit a mának? Akkor láttam munkához, amikor — a magam számára legalábbis — megfejtettem, mit üzen. Úgy érzem, azt ami a főhős különös egyéniségében szervesen összeszövődik: a hűség és a szabadságszeretet egységének tiszta erejét és varázsát. Istók az a boldogságkereső ember, aki mások boldogságának szolgálatára önként szegődött el, s aki e szolgálatát korántsem aszketikus szigorral vagy gondterhelt nagyképűséggel, hanem könnyedén és vidáman — az élet örömeit önmagától sem megtagadva — teljesíti. Ezért mindig ott a helye, ahol vigaszra van szükség, ahol valakinek vissza kell adnia az élet szépségébe, a boldogság lehetőségébe — sőt elkerülhetetlen szükségszerűségébe — vetett hitet. Csak az volt a bökkenő, hogy a költemény végén Istók „konszolidálódik”, megnősülvén végleg otthonra talál, s többé el sem akar mozdulni a háztól, mondván, akkor volna igazán bolond, ha még egyszer nyakába venné PETŐFI A LOBOGÓ AKKOR IS, ha évszázada lobogtatják hamis eszmék, tévképzetek, bűnös elvek, csacska hitek, parlagi életek, szörnyű tévedések, alpári gondolatok nevében. Mert Petőfi nem lobogója a világot Mucsának képzelő szánalmasoknak — de lobogója a szegény népet a világ homlokára író Bartók Bélának. Nem lobogója a Párizs emlőit szívó csecsemőknek — de lobogója a magyar ugart Párizzsal megtermékenyítő Ady Endrének. Nem lobogója a közhelyeket követelő kiaszottaknak — de lobogója a „közhelyekből” világformáló eszméket teremtő József Attilának. Nem lobogója Petőfi a szavait imamalomként mormoló, elvein ásítozóknak. Nem lobogója a titokban Szabolcska Mihályt, nyilvánosan a Szent Világszabadságot szavalóknak. Nem lobogója a Petőfi-emlékbeszédeket papirosról elhadaró, de Petőfi emlékét magán- és közéletben meggyalázóknak. Nem lobogója Petőfi azoknak, akiknek a lelke vitézsujtás, lobogó gatya, keménygallér, mű-topi, hivatalnok-egyenruha. Akik Petőfi verslábait tanulják és tanítják, nem Petőfi szellemét. Akik a kihajtott nyakú ing ellen védelmezik a Rendet. Akiknek az agyát és a szívét zsírpárna védelmezi minden gondolattól, indulattól, érzelemtől. Akik Petőfi agyát és szívét aktába írják, iktatják, lebélyegzik, nyilvántartásba veszik és rovatolják. Nem lobogója Petőfi azoknak, akik az egyenlőséget, szabadságot, testvériséget mellükre írják, de a kezüket nem veszik ki a zsebükből, nehogy bepiszkítsák az egyenlőségért, szabadságért és testvériségért folyó mindennapos harcban. Nem lobogója Petőfi az ő lobogóját lengetőknek, akik, ha egy nap alatt nem jön el a Kánaán, horkantva árulást kiabálnak. A lobogót, aki Petőfi, nem lehet félreérteni, csak félremagyarázni. Ez a lobogó félreérthetetlen, mert egyszínű. Egyszínű, mely minden színt magába foglal: a nemzetek lobogóit, a földrészek lakóinak testszínét, valamennyi nép nyelvét, sajátosságait, minden ember gondolatát, érzelmeit." Petőfi lobogója egyszínű vörös, mint a gondolat forradalma, mint a szakadatlanul jobbra törekvők forradalma, mint a cselekvés forradalma, a szenvedők forradalma, a barikádok forradalma, a megalázottak és megszomorítottak forradalma, az eszmék forradalma, a férfiak és a nők forradalma, az ünnepnapok forradalma, a mindennapok forradalma, az elnyomott nemzetek forradalma, a kizsákmányolt osztályok forradalma, a tavasz forradalma, a vihar forradalma, az éhezők forradalma, az emberi életre éhezők forradalma. Petőfi lobogója vörös, mint az örök tűz, mint a világ forradalma. MI ATYÁNK, PETŐFI SÁNDOR, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD. GYURKÓ LÁSZLÓ a világot. Igen ám, csakhogy Petőfi ezt a költeményt abban az időben írta, amikor az öreg Szendreyt ajánlatos volt arról meggyőznie, hogy megkapván Júlia kezét, a hajdani vándorszínészből, az országot keresztülkasul becsavargó békétlen poétából jámbor, rendes, otthonülő férj válik. (S ki vehetné rossz néven a költőtől, ha szerelme szolgálatában — kivált egy ilyen furfangos hősről szóló — meséjét úgy szövi, hogy a meggyőzés sikerüljön.) Ezért, úgy véltem (talán túl merészen, de ezt majd bírálóim döntik el), hívebb maradok Petőfi mondandójának lényegéhez, ha a történet befejezését megváltoztatom. Így történt, hogy a hangjátékbeli Bolond Istók a lakodalom után elszaladt előlem meg az egész násznép elől. Utánaeredt az őszi kopár mezőn egy ördögszekérnek s — a szél kapta szárnyára vagy a föld nyelte el? — egyszerűen nyoma veszett. Nem örökre, persze. Hiszen szerelmes fiatal felesége is tudja, hogy visszatér. Mindig elmegy — ha útra szólítja valami benső parancs — és mindig visszatér. Mert egyszerre hűséges és szabadságszerető. Aki sem boldogsághozó — a csüggedés, a magány rabságából szabadító — küldetéséről nem mondhat le hűségéért, de legközelebbi szeretteiről, szőkébb családjáról, közösségéről sem tud s nem is akar lemondani — úgy általában, az emberiség szolgálatáért. Akinek tiszta emberségében megvalósul, megtestesül a kettőzött csoda: harmóniában egyesül a látszólag öszszeférhetetlen kétféle magatartás. Olyan gyönyörű harmóniában, amilyen Petőfi — személyiségétől elhódíthatatlan — költészetéből sugárzik, úgy tetszik, elfogyhatatlanul. GARAI GÁBOR Petőfi a lobogó