Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Tóth Dezső: Ismerjük-e Petőfit?
KRITIKA Ismerjük-e Petőfit? (Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai. Akadémiai Kiadó. — Mezítláb a szentegyházban. Magvető Kiadó.) Mennél adottabb, mennél megszokottabb valami, annál nehezebb azt elfogulatlan frisseséggel szemügyre venni. Fekete Sándor könyveinek az olvasóra tett legáltalánosabb s talán leglényegesebb hatása, hogy lelkiismeret-furdalást ébreszt: lám, hát én — „még én is” — beleestem abba a hibába, hogy késznek vettem-tudtam a magam Petőfijét — a mi Petőfi-képünket általában —, anynyira adottnak, hogy az már a megszokás terméketlen öntudatlansága volt. S ez a hatás annál jelentősebb, mert mindannyian jól tudjuk, hogy a „természetes magától érthetőség” hiedelmének nagyon sok az ilyen jóhiszemű áldozata, hogy ez az „ismerem Petőfit, ismerjük Petőfit”-állapot az egyik legnagyobb tehetetlenségi erővel ellenálló közeg Petőfi igazi hatásával, a mában is élő Petőfivel szemben. Fekete Sándor pedig azt mondja: ugye tudjuk mindannyian, hogy Petőfi életét 1841 nyarától 1844 nyaráig, három éven át lényegében színészvágyai, vándorszínészi kalandozásai határozták meg. De mégsem vizsgáltuk eddig konkrétan, hogy ez alatt az idő alatt — és éppen a korabeli színikultúra részéről — milyen eszmei, esztétikai befolyások érték a fiatal költőt. S a maga szolid eszközeivel kimutatja, hogy Petőfi legkevesebb 80 szerző több mint 150 drámáját ismerte. Fejlődési rendbe foglalja és körültekintően hitelesíti ebből a túlnyomórészt német és francia romantikus drámairodalomból származó hatásokat. Nemcsak számos Petőfi-mű közvetlen forráselemét hámozza így ki meggyőzően, hanem feltárja a „lázadó hős”, a „szeretetreméltóság és egyszerűség”, „a győztes gazság — eltiport erény”, az „ítélkező” költői magatartás, a „művészsors”-ideál romantikus eredeti vidékeit is, olyan motívumokét, amelyek jóformán teljesen átérezik a Petőfi-életművet. A többnyire másod-harmadvonalbeli szerzők, a romantikus kommersz drámairodalom hatásainak értelmezésénél azonban mindig látja és bizonyítja, hogy ezek nemcsak indítást, hanem önkifejezési alkalmat is (esetenként elsősorban azt) adtak a költő számára, s hogy ezért a „követés” egyszersmind meghaladást is jelentett. A biográfia egy fehér foltjának filológiai felderítése így válik végül is elvi érdekű hozzászólássá a Petőfi romantikus voltáról, mi több, a romantika esztétikai, irodalomtörténeti érvényéről folyó vitához. Nagyjából azzal a konzekvenciával: „Petőfi életművét nem szoríthatjuk teljes egészében a romantika keretei közé, de figyelmen kívül sem hagyhatjuk életének és művének romantikus vonásait. Petőfi nemcsak romantikus, de romantikus is! S ez a sajátossága nem takargatni vagy lemosolyogni való gyengéje, hanem világirodalmi nagyságának egyik összetevője, amelyet még több oldalról is elemeznünk kell.” A megszokás — akár a tisztelet és szeretet megszokása is, ha valami protokolláris elem vegyül hozzá — vakká tehet. Csak akinek bensőséges köze van Petőfihez, az képes nem csupán nézni, de látni is, az tudja kérdésével nyilvánvalóvá tenni, ami eddig is a szemünk előtt volt: „A megtorlás, s ennek kapcsán az erőszakos halál motívuma, a deres, a bot, a bárd, a börtön, a lánc, a méreg, a kereszt, a golyó s mindenekelőtt a bitó és a kötél miért tűnik fel oly gyakran Petőfi verseiben? — Ki ne tudna ma az országban tisztes tartalmas közhelyeket mondani Petőfi tájlírájáról? Annál inkább meghökkentő a bőven indokolt figyelmeztetés: „Az ő magyar tája nemcsak a róna, a gulya, a délibáb idilli vidéke, hanem az akasztófákkal, börtönökkel telerakott sötét és ijesztő ország is.” — A csatatéri hősi halált festő Petőfi-sorok szállóigék — de elgondolkoztunk-e azon: „Ha statisztikát készítenénk arról, hányféleképp látta és várta Petőfi a maga halálát, kiderülne, hogy a hősi csaták perspektívájában elképzelt pusztulásnál sokkal többször festette maga elé a vérpad, a bitó és a börtön fenyegetéseit”. — Hogyan illik vajon az „általános” Petőfi-képbe az a tényekkel nagyon is valószínűsített feltevés, hogy konspirációs légkörben élt, hogy üldözött forradalmár is volt, akinek „összeférhetetlensége” — pontosabban annak nem igazolható hányadai mögött „az űzött vad szüntelenül védekező-támadó reagálásai” húzódtak? — Azt minden iskolás tudja, hogy a Felhők a költő emberi-szemléleti válságának tükre volt, de azzal már a közvélemény jóval kisebb része számol, hogy a történelemfilozófiai kételyek, vívódások, szorongások és pesszimista gesztusok — művekben és életben — meg nem szűnő kísérői, feloldatlan („»■csak-“ etikailag feloldott”) belső ellentmondásai voltak plebejus forradalmiságának. (A vívódó költő.) S hogy „kisebb dologról” is szó essék: a kérdésre, milyen színész is volt-lehetett Petőfi, ezer magyar közül 999 nyilván megbocsátó derűvel nyugtázná a téves pályaválasztás kudarcát. Fekete Sándor ezzel szemben elfogulatlanul utánanéz olyan „apróságoknak”, hogy Petőfi végül is milyen minőségben, milyen szerepeket, milyen közönség előtt, s főleg milyen ízlésviszonyok között játszott. Így deríti ki a kézenfekvőbbet, hogy Petőfi színésztehetségét a színfalhasogató „régi iskolához” szokott közönség, kritika és ízlés marasztalták el, de a maguk terén korszakos újítók — Jókai, Egressy s az új iránt fogékony pápai, kecskeméti diákok — elismerték. Azaz Petőfi e téren is az elvek embere, az egyszerűbb, puritánabb stílusú „új iskola” híve, színészként is reális önismerettel bíró művész volt. Nem Fekete Sándor konkrét eredményeit véltem mindezzel ismertetni, sokkal inkább Petőfi-kutatói karakterének újragondoló, elölről kezdő, elfogulatlan eredetiségét kívántam méltatni. Azt a magatartást, amelyet a Petőfivel való kapcsolattartás jellemez, s amely konkrét eredményeivel is elsősorban erre ad időszerű példát. Könyveinek mindettől elválaszthatatlanul van egy közérdekű módszertani tanulsága is. A szerző megközelítése — a romantikus forrásokat illetően teljesen, nagyrészt az esszékötetben is — filológiai. Tényekkel, adatokkal operál, nyomoz, felderít, összevet, összeszed — tipikus „filoszmunkát” végez. Éspedig kitűnően. De aligha pusztán azért, mert alapos és szorgalmas. Eredményei ugyanakkor elvi érdekűek. De aligha pusztán azért, mert a feldolgozás módja vérbeli publicistára vall. Mindez inkább csak következmény. A tulajdonképpeni ok, hogy módszerében az elvek és tények helyes — marxista — viszonyát, viszonyítását valósítja meg. Manapság a társadalomtudományok valóságfeltáró és ideológiai szerepének kapcsolatát vitatva divatos olyan következtetéseket levonni, hogy a valóságfeltárásnak „primátusa” van mindenfajta ideológiai meggondolással szemben. Ez a kimondott vagy kimondatlan hiedelem mindenesetre egyik téves alapja a formalisztikus, neopozitivista módszerek nálunk is, az irodalomtudományban is érezhető konjunktúrájának. Fekete Sándor írásai ezzel szemben bőven dokumentálják, hogy a szemlélet, a mögötte — végső soron — meghúzódó érdek, az elkötelezettség iránya, ideológiai minősége elsőrendű meghatározója nemcsak az ismert tények összekapcsolásának, de egyáltalán: a tények tudomásulvételének, még inkább feltárásának. Fekete Sándor se nem alaposabb, se nem szorgalmasabb az általa is nagyrabecsült Horváth Jánosnál. Annak Petőfimonográfiájához illesztett hatáslistáját mégis meggyőzően egészíti ki vagy helyesbíti majd mindig olyan alkalommal, mikor a nagy irodalomtörténész precizitásán konzervatív szemléleti beállítottsága kerekedett felül, s érdeke-érdektelensége a lehetséges tényfelismerések egy-egy körét kivonta látómezejéből. (Pl. Schiller közvetlen hatásának kérdésében, a Kutyák és farkasok dalában a Heine-hatás kimutatásakor stb.) Mint ahogyan a Petőfi színésztehetségéről valló adalékok közt eligazodni, eligazítani végül is azért tudott, mert felismerte azt a XIX. századon — s rejtve még tovább — húzódó előítéletet a „komédiásokkal” szemben, amelynek jegyében az irodalomtörténészek sora a „botlást” azzal akarta öntudatlanul is menteni, hogy Petőfinek „szerencsére nem volt a színészi pályához tehetsége”. És példát ad arra, hogy a formális, az áltények leleplezésére is csak az elvi gondolkodásmód alkalmas. Hogy A királyok ellen című vers alatt az 1844-es keltezés sajtóhiba, az csak a Petőfi egész életművét figyelembe vevő „előfeltételezés” alapján bizonyítható, tehető legalábbis igen valószínűvé. (Az ő evangéliuma.) Fekete Sándor ugyanakkor az „annál roszszabb a tényeknek” zsákutcájába sem fordul. Marxista elkötelezettségének, azon alapuló Petőfi-képének nem velejárója a tények figyelmen kívül hagyása. Sőt vitás ténykérdéseket sem hajlandó a „prekoncepció” szempontjából pillanatnyilag kedvezőbb oldalról megítélni. Inkább — ha kell, vitát is vállalva— a végére jár, mint a Nyesy Demeter álnévnek, azzal a konzekvenciával, hogy ha az eperjesi tudósítást 1845-ben Petőfi írta, akkor „Petőfi szemléleti fejlődésének menete szorul további tüzetesebb elemzésre”. S mindehhez hadd tegyük hozzá: végül is elvek és tények ilyen viszonyban tartása lehet csak termékeny a legáltalánosabb, sokban legnehezebb kérdések vitatása kapcsán is. Ma, hogy a realizmus esztétikai és történeti értelmezésének túlnyomórészt elméleti szembesítése lezajlott, éspedig a visszatükröződés elvének győzelmével — csakis a „megmozgatott” tényanyagra támaszkodó érvelésnek lehet a további vitában hitele. Petőfit teljesebben és pontosabban látni — ehhez végső soron a mai magyar szocialista társadalom ad pozíciót. Petőfi teljesebb megismerésének azonban nemcsak előfeltétele, de következménye is: tisztábban érteni a forradalmár és a forradalom természetrajzát. Ezt a lényegi kapcsolatot szem előtt tartva időszerű szenvedéllyel utasítja el Fekete azt a divatos tettcsömört, eszménytelenséget, amely a „modernség” jegyében nyilvánítja holttá vagy tekinti merő ábrándozásnak Petőfi forradalmi eszméit. Mint ahogyan joggal bírálja azt a magatartást, amely túl korán Kánaánt kiáltva, öntudatlanul is érvénytelenítette az örökség dinamikus erejét. Az igazi polgári forradalmárok szubjektíve mindig többre törtek a megvalósíthatónak eszméik egy hányada ezért ma is önvizsgálatra, elégedetlenségre, küzdelemre intő üzenet. De a messzetekintő forradalmiság nem kishitűséget leplező vakhit, nem doktrinér ámokfutás vagy felelőtlen „önmegvalósítás”. Hanem — s ez a politikus Petőfi példája — a harc kényszerével számot vető önkorlátozás is, amely mindig különbséget tesz a gyáva alkalmazkodás és az elvek érvényesítésének taktikája közt. S elgondolkoztató írásainak egy másik sugallata is. Petőfi, Kossuth, Széchenyi: a történelmi karakterek mindig társadalmi erők, érdekek kifejezői; ellentéteik társadalmi tartalmúak voltak, s persze személyesek is. De hogy ezek — főleg ez utóbbiak — milyen formát kaptak, azon is múlt, mennyire voltak képesek sorsukban felismerni azt a közöset, ami a történelem előtt össze is kapcsolja őket. Petőfi és Széchenyi: összebékíthetetlen tűz és víz, de lobogó láng is voltak mind a ketten; Petőfi és Kossuth: „nem szerették egymást — de nekünk mindkettejükre szükségünk van”. A két portrépár (Petőfi és Széchenyi, Petőfi és Kossuth) egyikük történelmi jellemét sem hamisítja meg, ellentéteiket nem tompítja, csak a túlélő Széchenyi és Kossuth személyes nagyságát méri a Petőfivel „közös” felismerésén. Az elégikus reflexió ezért is tűnik hitelesnek: „A viták, civakodások, sőt gyűlölködések el nem háríthatók. De figyeljük jobban egymást, hátha felismerjük a közös sors jegyét a másikon is. Nem feltétlenül szükséges, hogy az utánunk következők állapítsák meg sajnálkozva, elmélázóan: amíg éltek, észre sem vették, hogy egy sereghez tartoznak.” TÓTH DEZSŐ 18 KRITIKA