Kritika 1. (1972)
1972 / 4. szám - Gyergyai Albert - Barta János - Vidor Pálné - Lázár István írásai: Diófát ültetni
DIÓFÁT ÜLTETNI Illés Endre köszöntése Születésének hetvenedik évfordulóján köszörjük Illés Endrét, a magyar széppróza kiváló képviselőjét, a sokoldalú írót és irodalomszervezőt. Novellái, regényei, krétarajzai, kritikái, drámái, fordításai és sok évtizedes munkája a magyar könyvkiadás irányítópontjain szerves és megbecsült részét jelentik korunk irodalmának, szellemi életének. Az elemző, pontosan fogalmazó, világos ítéletet hozó, élesen látó és láttató írói munka etikus erejű képviselője Illés Endre. Tisztelettel és szeretettel köszöntjük őt életének ezen az állomásán, de köszönti őt a saját munkája is: ez az ankét is, a magyar klasszikusok új kiadásáról. Szívből kívánjuk, hogy Illés Endre kezdje el és fejezze be ennek a sorozatnak a gondozását, kiadását , s aztán álljon oda ismét a magyar olvasóközönség elé, s terjessze elő a magyar klasszikusok harmadik sorozatának tervét... Magyar klasszikusok Ilés Endre tervezete a magyar klasszikusok új sorozatáról igen súlyos követ dobott irodalmi életünk állóvizébe — kísérő megjegyzései viszont annál megnyugtatóbbak. Tervezetét ugyanis tizenöt-húsz év munkájával véli megvalósítani, ami, ha jól értem, azt jelenti, hogy a nála megszokott nagylelkűséggel és udvariassággal minden ajtót nyitva hagy a másképpen vélekedőknek, sőt kellő időt is enged az irodalmi közvélemény, a consensus omnium kiérlelődésének. Amellett százhatvan kötettel, százhatvan érvvel bizonyítja nemzeti irodalmunk folytonosságát, diófákat kíván ültetni a mai és jövendő nemzedékeknek, irodalmunk „nagy hegyvonulatát” szeretné e gyűjteménnyel megrajzolni, nem csupán a gerinccel, hanem az esetleges völgyekkel is, három hatalmas egységben, a „klasszikusokkal”, valamint a félmúlt és a jelenkor nagy íróival. Az egész tervezet így éppoly vonzó, mint amily értelmes és szükségszerű , s a tervező hol láthatólag, hol inkább a sorok között bízik egyrészt „egy leírt terv kristályosító erejében”, másrészt — amit joggal sejtet — tizenöt-húsz év szüntelenül egyeztető és tisztító munkájában. Erre a szűrő munkára nem csupán századunk valóban nagy íróinak kiválasztásához lesz szükség, hanem — mint mindjárt meglátjuk — a múlt, a közelmúlt vagy a régmúlt értékeléséhez is, mert hisz ízlésünk s elfogultságunk — tegyük hozzá: kikerülhetetlen s legyőzhetetlen elfogultságunk — a múlt nagy írói s művei közt is állandóan válogat, elutasít vagy felfedez, leértékel vagy túlértékel, és talán nem kell hangsúlyozni, mennyi szeszélyen, véletlenen, külső s nemcsak irodalmi körülményen múlik a múló hírnév, s hány remekmű vár jóvátételre az utána következő nemzedéktől. Még egy nehézség: melyik írót, melyik művet tarthatjuk időálló remekírónak vagy remekműnek, másképpen valóban „klasszikusnak”? A régiség nem elég, a történelmi szerep vagy jelentőség még nem minden, s egy klasszikust éppoly kevéssé határoz meg a művészi tökéletesség, mint az a bizonyos Lessingepigramma a németek nagy Klopstockjáról, hogy mindenki dicséri, de senki sem olvassa — márpedig Illés Endre is mondja s joggal, hogy egy ily sorozat feladata nemcsak egyszerűen irodalmi, hanem, legalább éppannyira, művelődéstörténeti, vagyis minden egyes kötet olvasója kezében válik elevenné, s az olvasó e művek révén válik valóban művelt magyarrá. Tudjuk, hogy a mi irodalmunk igen keservesen fejlődött, hogy az újkor küszöbéig remekművekről, folytonosságról csak elvétve beszélhetünk, hogy magának az irodalomnak fogalma hol szűkült, hol tágult, hogy például nem mondhatunk le nemcsak Janus Pannoniusról, hanem akár egy egész sor latinul író magyar történészről, hogy némelyik írónknak inkább nyelve, mint művészete vagy mondanivalója vonzó, míg másoknál, megfordítva (gondoljunk Széchenyi naplójára), a személyiség s a tartalom feledteti a nyelvi tökéletlenséget, egyszóval, hogy a mi „klasszikusaink” — ha csak a régiekről van szó — egészen más meghatározást, másféle szemléletet követelnek, mint például a franciák XVII. századi remekírói, nemcsak és nem is elsősorban tisztán művészi elismerést, hanem a nyelvi és történeti egybetartozás kegyeletét Nem egy kényes ízlésű s világirodalmi távlatú műitészünk kissé lenézőleg szól irodalmunk „apologetikus” jellegéről, s ezzel okolja íróink nehezebb elismerését külföldön, holott lehet-e írónak szebb és lényegesebb feladata, mint hogy védje népének létét, amely egyben az övét és alkotásáét is meghatározza, s akármilyen jóleső is a külföld spontán elismerése s a külföld nagy áramaiban vagy akár divatjaiban való megmerülésünk, a magyar író magyar nyelven magyar olvasónak szól elsősorban. Ha már most tekintetbe vesszük mindezt, a sorozat első nagy egysége, amely a XVIII. századig ér, minden rokonszenvünket megérdemli: minden kötete, beosztása, megválogatása hibátlan, viszont maga Illés Endre, a szépíró, a kritikus, a Szépirodalmi vezetője, mindnyájunknál jobban tudja, mennyire a „tálalástól”, a külső-belső bemutatástól, a magvas és megnyerő magyarázattól függ, majdnem mindig, főképp régi íróinknak az olvasótól remélhető fogadtatása. Hadd szóljak mégis, már itt is, néhány hiányról vagy feledségről: Pázmány és Magyari sehol sem szerepel e sorozatban, hacsak a Hitviták kötetében nem. Bornemisza Elektrája szintén helyet érdemelne a Bornemiszának szánt kötetben, s ugyanígy Károli és Káldi nyelvileg és tartalmilag legszebb bibliafordításai, nemcsak azért, mivel ezek szerves és százados részei — akár az angol biblia az angol prózának és költészetnek — a magyar nyelv, a magyar poézis nemegyszer legjobb s minden értelemben legklasszikusabb műveinek, hanem mivel magukban is a magyar műveltség alapjai. A múlt század íróinak s műveinek megválogatásában már több hézag és talán még több aránytalanság mutatkozik. Hol van a két Kisfaludy? Hiányuk csak a véletlen műve lehet, hisz értékük, szerepük, hatásuk mindenképp nyilvánvaló. S hol marad Tompa, nemcsak mert Arany és Petőfi költőtársa, hanem mert költészetének legjava egy egész korszak, egy egész nemzedék meghatón hű, nemes és tiszta tükre, legalább annyira, mint a külön kötetre érdemesített Arany Lászlóé, vagy mint a két kötetre kiterjesztett Vajdáé. Széchenyi és Kossuth mellől mért hiányzik Deák Ferenc? Gyulai Pál miért szerepelne kizárólag csak tanulmányaival, mikor vérbeli költő is volt, s a Régi Udvarház alkotója, amellett Vörösmarty-életrajza akárhány regénynél is elragadóbb? Miért kapna Kemény Zsigmond mindössze két kötetet, ugyanannyit, mint Tolnai? A múlt század kritikai antológiája miért korlátozódna Toldyra, Bajzára és Zilahyra, mikor Greguss, Salamon Ferenc, Grünwald Béla vagy Riedl Frigyes helye is ugyanott volna? Miért kapna Justh Zsigmond, ez az igen rokonszenves és érdemes műkedvelő, ugyanannyi helyet az elbeszélők közt, mint Ambrus, mint Bródy, mint Gárdonyi? Holott csak finom literary gentleman volt, érdekes társadalmi jelenség, s elég hogy ha százada egyik antológiájában szerepelhet. S félve kérdem, mert ismerem Illés Endre szigorúan elutasító magatartását, nem volna-e itt az ideje Herczeg Ferenc legjobb munkáinak a sorozatba való beiktatására, értem: a mind művészileg, mind erkölcsileg legjobbakéra, novellái, színművei, emlékiratai bő választékából? S tizenöt-húsz év távlatában előbb-utóbb megenyhülnek a nem tisztán irodalmi fenntartások, s talán majd Szabó Dezsőnél is megtaláljuk, ami maradandó. Századunkban és még inkább a jelenkorhoz közeledve, bevallom, csak habozva és remegő kézzel mernék nyúlni az élő vagy csak nemrégiben elhunyt kiválasztottak nevéhez, éspedig nem is egy okból. Először is, nem merem hinni, hogy mai értékeléseink máris megfellebbezhetetlenek, s épp ezért kapaszkodom abba a tizenöt-húsz esztendőbe, amíg ez a nagy sorozat eljutna a mi élő nagyjainkig. Másodszor, az utolsó félszázad nagy alkotóit, még akkor is, ha már nem élnének, utódaik, híveik, hozzátartozóik, biográfusaik foggal és körömmel védenék legtöbbször sokkal erélyesebben, mint maguk a bálványok tették volna , s ki merne velük szembeszállni, ha másért nem, mert adott esetben mi sem cselekednénk másképp. Harmadszor, bármily fájdalmas ennek a ténynek a megállapítása, mi magunk sem vagyunk csalhatatlanok, s főképp kortársainkat, pláne ha ismertük is őket, ezer elfogultságon át látjuk, olvassuk és értékeljük. Mindamellett nem volna-e, egyelőre, korai néhány mégoly érdemes és rokonszenves kortársunkat talán kissé elhamarkodva klasszikusaink körébe illeszteni, mégpedig mind a klasszikusok, mind a kortársak érdekében? Az előbbiek éppanynyira zavarban volnának, mint az utóbbiak, míg bizonyos idő múlva mindenki megtalálná a maga helyét Gondolok itt oly mindenképp tiszteletre méltó írókra, mint például Kuncz Aladár, Gábor Andor vagy Bálint György, akik rosszul éreznék magukat a klasszikusok társaságában, főképp hogyha meggondoljuk, hogy Kuncz Aladár, amíg élt, csak árnyéka volt a sorozatból hiányzó Laczkó Gézának,, hogy Gábor Andor biztosan nem értené mesterei és elődei, Heltai és Molnár Ferenc távollétét s hogy a nagyeszű Bálint György döbbenten kérdené Bölönitől vagy Hatvany Lajostól, mert nem hívták meg ebbe a körbe Lukács Györgyöt, Fülep Lajost, Szép Ernőt vagy Déry Tibort? A nálunk is járt Hans Mayer mondta Kafkával és Max Broddal kapcsolatban, hogy míg kezdetben Kafkát csak mint Max Brod barátját tartották számon, Max Brod legfőbb érdemét ma Kafkával való barátságában látják, s ugyanez nemcsak Laczkó és Kuncz Aladár viszonyára, pontosabban pillanatnyi értékelésére jellemző, hanem például Tömörkényre, aki hiába keresné Peteleit, vagy Krúdyra, három kötettel, aki e háromból szívesen adna egy kötetet Loviknak, vagy pedig Juhász Gyulára, aki szintén megfelezné a maga két kötetét Szép Ernővel, mert ne felejtsük, hogy az alkotók mindig hamarabb meglátják egyenrangú társaikat, mint a kritikusok, még akkor is, ha ezt hangosan inkább csak elvétve hangsúlyozzák. Folytathatnám, de, ismétlem, félek a vigyázó rokonoktól, a szenvedélyes szurkolóktól s főképp az éber monográfusoktól, akiknek, miután legjobb éveiket szentelték egy írónak s mintegy vele indították tudományos pályájukat, egyszerre azt kell látniuk, hogy bálványukat le akarják rángatni arról a talapzatról, amelynek felépítésén ők is annyit fáradoztak. A mind gyorsabban múló és feltarthatatlan évek és évtizedek sajnos nemcsak a kétes, hanem a szilárdnak tartott érc- és márványnagyságokat is kikezdik, viszont az is megtörténhet, hogy szerény és életükben alig-alig méltányolt s még csak nem is céhbeli szerzők nemegyszer oly művet hoznak létre, amely mintegy magát az alkotót is felülmúlja, s amely magától kínálkozik egy ilyen igényű sorozatba: gondoljunk Mikes leveleskönyvére vagy Déryné naplójára, Kriza János Vadrózsáira, Eötvös Károly útirajzaira (Utazás a Balaton körül), vagy például kortársaink közül Bernáth Aurél Pannóniájára... De talán máris visszaélek Illés Endre nyitottkapus módszerével — mindamellett hadd hívjam fel a figyelmet Illés Endrére, annyi szép novella, színmű és krétarajz nagy alkotójára, mivelhogy egyetlen kötettel sem szerepel, legalább egyelőre, ebben a szerencsére csak vázlatos és mindenképp ideiglenes tervezetben ... GYERGYAI ALBERT 14