Kritika 2. (1973)
1973 / 11. szám - Révai József megjegyzései a Petőfi-filmhez - Galambos Lajos: Találkozásom a szovjet irodalommal
* Révai József megjegyzései a Petőfi filmhez Az itt közölt szöveget egy 1951-ben tartott munkamegbeszélés jegyzőkönyvéből emeltük ki. Az Illyés Gyula könyve alapján készült Föltámadott a tenger című film vázlatának a vitájáról van szó, amelyben aktívan részt vett Illyés Gyula, Nádasdy Kálmán, Pudovkin és Révai József. A Kossuth Kiadó most jelentette meg egy kis kötetkében Révai írásait Petőfiről. E gyűjteményhez is tanulságos kiegészítésként társulhat ez a fésületlen, csak a jegyzőkönyv vezetője által rögzített szöveg, amelyet Lukács Antal filmesztéta juttatott el hozzánk. Hol a költő a filmből? — volt a kérdés — és Nádasdy szerint akkor ennek ábrázolása nehéz, mert félő, hogy melodráma lesz és a nézőknek nem ad illúziót. A könyv mostani helyzete megmutatja, hogy ez nem igaz, meg lehet mutatni anélkül, hogy a kard és a lant összeütközne. Anélkül, hogy eltakarná a költő a harcos forradalmi politikust. Az új variáns tehát pluszt jelent. A költőt látni egységben a forradalmárral. Először Petőfi statiszta volt. A harmadik variáns tehát ezért történt. Visszamentünk a szeptemberi napokra, kiéleztük, hogy Petőfi hős legyen, baloldali vezető politikus, ez így feltétlenül helyes. Kételyeim a következőkre vonatkoznak: 1. A szökött jobbágy komplexum. 2. Kossuth alakja. Schwechat kidolgozása olyan legyen, hogy érezni lehessen minden későbbit. A könyv helyes dramaturgiai jelleget kap így azért, hogy Kossuth nagyságát aláhúzzuk. Azzal kerülhetjük el, hogy egy filmben, amely 1848-cal foglalkozik , nem süllyed Kossuth statisztává. Ő 1848 történelmének fő figurája. Ez az a megoldás, amely kiemeli ezt anélkül, hogy a film főhőse legyen Kossuth. Ez történelmileg is helyes. Mégis Kossuth szociálisan a levegőben lóg. A film azt mondja, hogy a nép szemben állt a földesurakkal, az életben is, a hadseregben is. A tisztek Görgey pártján voltak, néhány tiszt rendes ugyan, de szcenikailag ez nincs aláhúzva. Ez azt jelenti, hogy ahogy a nemesség teljesen a forradalom ellen volt, úgy a tisztek is és a nép, élén Petőfivel és egy idegen tábornokkal viszi a forradalmat, a nemesek és tisztek ellen. Ez így nem lehetséges. Szárazberki háttérbetolása érthető, de túlságosan sikerült. Nincs nagy ellentét itt. A hős Petőfi és Bem. Ez nem véletlen és nem Kossuth a hős, önmagában ez már azt jelenti, hogy mai szemmel nézzük 1848-at, a mai forradalmár marxista szemével. Ez magyarázat és nem egyszerű visszaadás. Persze ez nem 1848-as krónika, hanem film, amely népünket ma neveli, mégis van ellentét. 1848-ban ami nagy volt, magában hordta azt, ami 1848 gyengéje volt. A nemesség egy része, akiket Kossuth képviselt, a nép nyomására bizonyos plebejus tömegek nyomására éspedig a március 15-i események, a reformkormány és a kapitalista fejlődés nyomására elsősorban, hajlandó volt fegyverrel harcolni a nemzeti függetlenségért. Kossuth nagysága éppen az volt, hogy a parasztságot buzdította erre már Schwechat előtt. Kossuth már ekkor toborzó volt, ha ez nem lenne, nem lenne Kossuth a mi hősünk. Ugyanaz a nemesség a másik nagy kérdésben, a parasztság, a föld kérdésében nem volt radikális. Sőt reakciós volt. Itt Petőfi képviselte a forradalmat. Ezt kell megrajzolni, anélkül hogy kimondanánk, a függetlenségi harc akkor győz, ha a nép szociális felszabadulásával összehangolt. Mi tiszteljük őket, bárhogy hibáztak. Ez benne van a könyvben, hiszen a hős Petőfi és Bem. Az elkészült rendezői kulcsban a nemesség szőröstülbőröstül reakciós. Nálunk ez a nemesség ellentmondásos. Meg kell mutatni, hogyan harcolt a Habsburgok ellen és nem elégítette ki a parasztságot. [...] Nem teszek javaslatot művészileg, ez a maguk dolga. Az 1848-as forradalom értékelése körül volt egy baloldali áramlat, amelyet marxisták is képviseltek és a narodnyik vonal. Ők lebecsülték Kossuthot, egy fazékba dobták a békepárttal és az ellenforradalommal. Szerintük az egész függetlenségi harc nem ért semmit, azoknak a parasztoknak volt igazuk, akik parasztháborút akartak a nemesség hátában. Szerintük Kossuth nem törődött a parasztokkal. Ha ez benne marad a könyvben és a filmben, nem neveljük helyesen a népet. Rákóczi 150 évvel ezelőtt kövér nagybirtokos volt, aki nem látta a parasztkérdést. Ha filmet csinálnánk róla, nem így ábrázolnánk, mint politikust kell ábrázolnunk, nem mint historikust. A nézőknek azt kell érezni: ezek derék emberek voltak, de mi még jobbak vagyunk, mert mi a nemzeti függetlenséget összekötjük a szociális felszabadítással. [...] Ne csak a jellembeli érdekességet értessük meg a színészekkel. Ez csak akkor lehet hatásos, ha már értik a történelmi igazságot, ha tudják, Bem forradalmár, hadvezér, ha tudják, hogy Petőfi forradalmi költő. (Pudovkin közbeszól: Révai elvtárs Sztaniszlavszkij védője.) Itt kell elkezdeni a Sztaniszlavszkij-módszerrel Magyarországon. Ez vagy remekmű lesz, vagy semmi. Fontos a zeneszerző kérdése. Azt hiszem, Kodálynak ez nem való. Bús zenét csinál. Népdal itt kevés kell. Ide szimfónia kell, mert szimfonikus a felépítés. Ez is szintetikus művészet. Szirtes jó Petőfi lehetne. Találkozásom a szovjet irodalommal 1973 májusában az a megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam az „Irodalmi Napok a Szovjetunióban” elnevezésű eseménysorozatra. A meghívást boldogan fogadtam, tudván, hogy testvérek közé, jó barátokhoz megyek. Ezekre az ünnepnapokra most először hívták meg a szocialista országok képviselőit. A színhely Üzbegisztán volt. Több indok magyarázta, miért épp ez a köztársaság kapta meg a rendezés jogát. Üzbegisztán most ötven esztendeje csatlakozott a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéhez. Szamarkand, az ország második nagyvárosa most ünnepelte fennállása kétezerötszáz éves jubileumát. Taskent, a főváros az 1966. évi földrengés iszonyú katasztrófájából mára teljesen talpra állt. Immár nem először, felejthetetlen két hetet töltöttem újra a Szovjetunióban. Tíz esztendő alatt tucatnyi novellám és három regényem jelent meg oroszul: a Gonoszkátyu (Tyerpkaja loza), az Isten őszi csillaga (Oszennyaja zvezda), és most legutóbb a Görög történet (Grecseszkaja isztorija). Mindezeket figyelembe véve úgy tűnik föl számomra, hogy a „Találkozásom a szovjet irodalommal”-gondolatot múlt időbe kell helyeznem, a jelenlegivel érzésem szerint együtt élek. Nagy családú szegény ember szegény gyermeke voltam hazánk egyik legelmaradottabb vidékén, a Nyírségben, amikor jó szándékú tanítóim gimnáziumba juttattak. Épp a második világháború kezdetén volt ez, amikor a szerencsétlen magyar katonákat is kiparancsolták az akkori hatalom urai a Donhoz. Mint köztudott, ott egyetlen csatában kétszázezer magyar baka vesztette életét. Hogy a szegény magyar parasztfiúkat, a cselédgyermekeket, a nyomorgó zselléreket miért, mi célból küldték oda? Bármilyen szemszögből nézve mindenfajta magyarázat értelmetlen, agyrém. Szűkebb rokonságunkból hat fiatal esett el a Don-kanyarban, Voronyezs körzetében. Én ekkor, azokban a tragikus napokban kezdtem olvasni Puskint Tolsztojt és Gogolt. Az élet különös, összetetten furcsa játéka, hogy sok évvel később megkérdeztem egyik fordítómat, M. D. Popovot: Mitya, te miért tanultál meg magyarul? Voronyezsben — válaszolta — magyar tábori csendőrök végezték ki több rokonomat. Meg akartam ismerni ennek a népnek a lelkét. Gogol Vij című kisregényét szerettem meg legelőbb, főleg azért, mert központi hőse üldözői elől a Kárpát bérceire menekül, mivel onnan túl „a magyarok nagyszámú népe él, amely éppúgy szereti az asszonyt, éppúgy issza a bort, éppúgy üli meg a lovat, s éppúgy ragaszkodik a szabadsághoz, miként a kozák”. Gogol egy másik képe is előttem van abból az időből, hiszen kamaszfejjel nyilván nem a mondanivalóra figyeltem előbb, inkább a meghökkentően pontos látásra. A Holt lelkek egyik színhelyén, egy tanyán a kan disznók a vályúik szélére merészkedő csirkéket félpofára kapják, s röfögve, egyetlen nyeléssel eltüntetik tollastul, mindenestül. Én egy napon pontosan így láttam ezt. Ugyan a mi két malacunk csak két csirkét falt fel a vályú széléről, de mennyi aprójószágunk volt akkor? Tán két kotlóaljnyi baromfink. S anyámat sírni láttam azon az órán. A szovjet irodalommal való konkrét találkozást Gorkij Az áruló című kisregénye jelentette 1947-ben. Úgy tűnik, ekkor már nemcsak a részleteket, az egészet is értettem. Megértettem, hogy a forradalmi mozgalmak elárulói rosszabbak az emberiség számára, mint a tífuszt terjesztő tervek. A népi kollégiumban a tanulás mellett engem bíztak meg a könyvtár kezelésével. Havi háromszáz forint keretünk volt új könyvek vásárlására. Abban az időben hihetetlenül nagy pénz. A Horváth Árpád kollégium könyvtára ekkor gazdagodott meg a szovjet irodalom nagy alkotásaival, Gorkij, Szerafimovics, Siskov, Panfjorov, Majakovszkij, Jeszenyin, Katajev, Ilf.Petrov, Ehrenburg, Fagyejev és ki tudná hirtelenjében sorolni tovább a neveket, műveket. Solohov Csendes Donja, amíg könyvtáros voltam, önző módon csakis az én könyvem volt, nem adtam ki senkinek, bárki kérte, már elvitték, csak ez volt a válaszom. Még szerencse, hogy csupán egy esztendeig töltöttem be a könyvtárosi tisztet. Szimonovval Varsóban találkoztam egyszer, 1963-ban. Egy teljes éjszakán át beszélgettünk súlyos, nagy gondokról, az irodalom felelősségéről a mindennapokban, s a már történelminek nevezhető erkölcsi-politikai problémákról. Rozsgyesztvenszkijjel Helsinkiben barátkoztunk össze. Vlagyimir Rjmlinszkijjal Tallinnban. Jelena Tumarkina fordítónővel Budapesten. Rimma Kazakova és Larissza Tarakanova költőnővel Taskentben. Vaszilij Roszljakovval Ferganában. E vallomásos sorok írása közben kaptam dedikált könyvet a nagy üzbég írótól, Sarat Rasidovics Rasidovtól, aki írói hivatása mellett betölti Üzbegisztán Kommunista Pártja KB első titkára tisztét s póttagja az SZKP KB Politikai Bizottságának is. Sajnos csak néhány nevet ragadhattam ki, de talán érzékelhető, mennyi íróbarátom van a jelenlegi szovjet irodalomban. Büszke vagyok rá. Mint említettem, a magyar irodalom klasszikusai, élő nagy mesterei mellett már kamaszkoromban a szovjet irodalom segített ahhoz, hogy helyesen, a dolgozó néphez elkötelezetten láthassam a világot. E boldog kötelességben élek, s fogok is élni dolgozni, míg csak erőm lesz hozzá. Taskent, 1973. május 14. GALAMBOS LAJOS • Galambos Lajos egy szovjet folyóirat készülő magyar számába írta ezt a vallomást. 14 KRITIKA