Kritika 2. (1973)

1973 / 3. szám - Molnár Gál Péter: Őze Lajos, bohócmaszkban

11 KRITIKA A próbák, az azokat megelőző magányos, társas töprengések egy-egy szerep felett, az út a szerző megírta hős világába, a rendezői instrukciókon, saját egyéniesített elképzelé­sein keresztül a „minden dolgok lényegének” láttatásáig — szigorúan csak általa bejárható. Nem kell ide őt követnünk. Nem szabad. Ép­pen az a ragyogó az egészben, hogy játékát nézve soha nem lehet tudni , hol kezdődik vagy végződik a sajátja. Elénk csak a szinté­zis kerül. Kivétel, ha a darab koncepciója el­hibázott. Eljátssza az ilyen szerepet is, de ott már érezzük — ő lép közbe, hogy kimondja azt, amire a szerző nem volt képes. Hét szerep egy héten. Ha nagyon fáradt — dikciója felgyorsul, mozgása elevenedik. De érdekes — így még szűkszavúbbnak tűnik. Az ő titka — miért. Neves, világviszonylatban is kiválónak mi­nősíthető színművészeink többsége — néhány kivételtől eltekintve — a két háború között, vagy a második világháború éveiben kezdte pályafutását. Az ő emlék- és élményviláguk alapvetően különbözik a harmincadik élet­évük körül járó társaikétól. Nekem úgy tet­szik — az ő művészetükben sokkal több az ál­talánosítható jegy. Valahogy mégsem terem­tett egyikük sem iskolát vagy irányzatot. Fia­tal színészeink a maguk útját járják. Mond­hatnánk, a semmiből teremtenek mindent, i­­letve, mint Kozák András — magukkal hoz­zák társadalmunk valamely markánsan jel­lemezhető közegéből az igéző tehetséget és az­tán, kinek milyen szerencséje venn, gazdagít­ják, színesítik, mélyítik a tanulóévek alatt és után. K­ozák Andrásnak szerencséje volt és van. Kazimir Károly nem hagyja pihenni. A legváltozatosabb feladatok teljesítését követeli meg tőle — a maximum szintjén. Nem minden fiatal színész mondhatja ezt el magáról! Ismerőseim, barátaim véleménye Kozák András művészetéről igen megoszló. Többen állítják, hogy túlértékelem az ő színházmű­vészeti felfogását. De milyen felfogást értéke­lek túl? Amely minden színházművészet valós alapja, amit Sztanyiszlavszkij fogalmazott meg ismételhetetlen szépséggel? „A színházművészet természeténél fogva korszerű és ez a korszerűség sok mindenből tevődik össze: az igazság szomjából, a hazug­ság elleni tiltakozásból, abból a törekvésből, hogy az életet teljes gazdagságában, igaz szépségében lássuk, abból az óhajból, hogy megértsük napjaink nagy ügyeit. A korsze­rűség fogalmában egybefonódik a hazafiúi és az esztétikai elem.” Ennek a hitvallásnak egyik hirdetője tettei­vel Kozák András. Lehet, hogy képem róla — téves. El kell mondanom, hogy soha nem találkoztam vele. Mindazt, amit megértettem, amire ráéreztem , játékából, művészetéből szűrtem le. Jól vagy rosszul. URBAN NAGY ROZÁLIA Őze Lajos, bohóc­ maszkban ékre festett orr. Véres, pacalszerű ajkak. Századfordulós nyugszékvászonból sza­bott színes-csíkos nadrág: egyszerre olyan utcai pizsamaféleség, amit manapság divathippik hordanak és egyszerre a bohócok folt­ hátán­ folt tarkaságú ruházata. Rendetle­nül lógó fürtökkel így jelenik meg Őze Lajos mint Lucio a Nemzeti Színház Szeget szeggel­­előadásán. Pletykás. Felelőtlen. Fecsegő. Bennfenteskedő. Fél füllel figyel az esemé­nyekre, de három szájjal beszéli el azokat. Mozgékony. Eltúlzott. Kikiáltóhangú. Bo­­hóci. Hasmánt kúszva menekül lelepleztetésekor. Erkélyre mászik. Hol itt, hol ott tűnik föl és kotyog bele a hercegi protokollba. Öze Luciója külvárosi strici, bordélybeli hentergő, haszonleső kurafi, akinek minden­ről és mindenkiről csípősen rossz véleménye van, mintha az Athéni Timon Apemantusa Bécsbe vándorolt volna át vagy a Troilus Thersitese fölcsapott volna kocsmatöltelék kerítőnek. Visszataszítóan szennyes figura volna, ha nem egy nagy költő és zseniális em­berismerő mintázta volna rokonszenvesre. A Falstaffok, a Parolles-ok, Keszeg Andrások, Böffen Tóbiások, a nyárközépi ünnepségek mesterembereinek bordájában szőtték, ahol a visszatetsző-jellemtelen vonások is bájt és megértést nyernek. Lucio taszító vonásai is vonzóak életszeretetétől és őszinteségétől. Ha­zugságai is őszintébbek (miként a gyermeki hazugságok) a többiek igazmondásánál. Lucio élni szeretné pondróéletét. Nem ilyen akart lenni. De ilyenre sikeredett. Ilyenné tet­ték a körülmények. Legvonzóbb vonása őszin­tesége. Egy őszintétlen kor őszintétlen kör­nyezetében — amikor még az igazságnak is olyan hazugságszíne van — a megoldott nad­rágszíjat, a kigombolt hasítékot, a fröcskö­­lésre nyitott szájat képviseli azokkal szem­ben, akik semmivel sem jobbak nála, csak jobb a modoruk és iskolázottan bújnak üre­sen kongó szavak mögé szennyes magatartá­sukkal. Lucio nem magyarázgatja, nem elméletesíti mocskos viselkedését. Éli azt. A saját életét éli. Amivé lehetett. Amennyi jutott neki.­ A többiek, a többiek a mások életét élik. Ide­gen, magukra szedett maszkokat szerepeltet­nek önmaguk helyett. Szerepeket töltenek be. Alakoskodnak. Amikor vastag vörös festék fedi a szí­nész ajkát és világoskék gumó az orra, ami­kor szemtelen locsogását nem a herceg lába elé térdepelve mondja el, hanem hol a jobb oldalon bukkan elő a statisztatömeg­ből, hol az erkélyről kiabálja a nézősereg kö­zül, hol pedig az emelet mellvédjére könyö­kölve szól a népből, akkor panaszos hangon bohócságot meg túlzást emlegetnek azok, akik Shakespeare-tanulmányaikat a Nemzeti Szín­ház diákelőadásain végezték utoljára Aggódva óvják Shakespeare-t Shakespeare­­től. M­inden kézikönyvben benne áll ugyanis, hogy a középkori vásári színjátszás és a vallási színjátékok bohócai mint ne­mesednek meg Shakespeare darabjaiban. Persze nem finomkodóan irodalmi , hanem faragatlanul köznapi durvaságú nyelvet hasz­nálnak s rendszerint ilyenkor vált át a szín­padi vers költői prózára. Megfinomítottságuk jellemgazdagságukban jelentkezik. Lucio bizony bohóc. Leánykafüleknek nem való vaskosságokat mond. Mint ahogy a darab során tanítónéni­füleket pirító vaskosságok hangzanak el poli­tikailag is. Itt nyugalomcibálás és értékborzo­­lás folyik Shakespeare-nél, mert egy nyugtalan és befelhőzött eszméjű Jakab-kor változé­konyságáról beszél nem sima szavakkal és nem sima udvari gondolatokkal. Ez nem az udvar füleinek tetsző játék: ez a nép hangja. Shakespeare-nél gondolkodni kell — nem azon: mit is tanultunk róla az iskolában, ha­nem azon: mit is mond nekünk a színház nagy iskolájában a napi leckénkről. Ezért azután Shakespeare-t csakis a mű fe­lől szabad megközelíteni, mert ha valami örök shakespeare-it kérünk számon rajta, jócská­n pórul járhatunk. Nincs hagyományos és brechtizált Shakes­peare. Csak mai Shakespeare és ódivatú Shakes­peare van. Amit hagyományosként szokás emlegetni, azt az akadémikus színjátszás, a romantika szuszogása, a szecesszió negédessége és a na­turalizmus lapossága hamisította, nyeste, tor­zította, gyömöszölte olyanra. Meghökkenünk a bohóctól? Hiszen meghökkenünk mindennapi életünk­ben is a szókimondó bohóctól, aki gügyeség mögé rejti szabadságvágyát és igazságérvé­nyesítő szenvedélyét. Elborzadunk a bohóc­tól és durvaságról panaszkodunk? Vizsgáljuk csak meg, honnan fakad ez az esztétikai panasz? Vajon nem a naturalizmus színháza szoktatott bennünket olyan alakok­hoz, akikkel akár vonatok fapados osztályain is összetalálkozhatunk vagy távolsági autóbu­szok várótermeiben? Aki Shakespeare-t mutat be, nem vállalkoz­hat az életnek ilyen fotográfikus-magnetofo­­nos utánzására, mert Shakespeare és színháza nem naturalista színház. Az életben agg ural­kodók ritkán osztják szét birodalmukat há­rom leányuk között; dán királyfiak nem této­váznak, hogy egy kísértet szavára megbosz­­szulják-e a családjukat ért bűnsorozatot; her­cegek nem mondanak le önként az uralko­dásról és szerzetesruhában nem mennek a nép közé azt vizslatni, miként fogadja a közvéle­mény a politikai változást. Nem, Shakespeare és a shakespeare-i színház nem alkalmas arra, hogy apró megfigyelésekből valósághű árnya­lásokból, miniatűrtechnikából szereljék össze az előadásokat olyanná, ami a képzeletnél­külien lusta nézőket is megnyugtatva elégíti ki ismerősségével. Shakespeare színházában minden felnagyított, eltúlzott. Nem a részle­tek rajza a lényeges, hanem az egész igazsá­ga, ami persze itt is a részletekből bontako­zik ki. Nem azt tudhatjuk meg Shakespeare-nél, hogy miként élnek és öltözködnek egyes ko­rok emberei, hanem azt, hogy miként kelle­ne élniök, viselkedniök, ha nem akarnak szenvedni az áthatolhatatlannak érzett való­ság végzetszerűen fájlalt titokzatosságától. M­eg kell tisztítani Shakespeare-szemléle­­tünket a romantikus és naturalista be­idegződésektől, az ábrándoktól és a sablonoktól, a szokástól és a rátelepedett ha­gyományrétegtől, hogy elfogulatlanul azt lát­hassuk benne, amit valójában tartalmaz. Nem könnyű feladat mindezt végbevinni. Előbb is meg kell tisztítani gondolkodásunkat a gépies beidegződésektől, az ábrándoktól és a sablo­noktól, a szokástól és a rátelepedett hagyo­mányrétegtől, hogy azt láthassuk a valóság­ban amit tartalmaz. Ezt csak Shakespeare folytonos tanulmá­nyozásával lehet elérni. Ezt csak a valóság folytonos tanulmányozá­sával lehet elérni. Állandó elégedetlenséggel és azzal a szaka­datlan gyanakvással, hogy az elért eredmény egyben már túlhaladott is, hogy ha meghódí­tottuk a megismerés egy szeletét, menten to­vább kell indulnunk, újabb igazságok felde­rítésére. Engem erre biztat a shakespeare-i bohóc. MOLNÁR GÁL PÉTER K­ öze Lajos mint Lucio (MTI Fotó : Keleti Éva)

Next