Kritika 2. (1973)
1973 / 3. szám - Molnár Gál Péter: Őze Lajos, bohócmaszkban
11 KRITIKA A próbák, az azokat megelőző magányos, társas töprengések egy-egy szerep felett, az út a szerző megírta hős világába, a rendezői instrukciókon, saját egyéniesített elképzelésein keresztül a „minden dolgok lényegének” láttatásáig — szigorúan csak általa bejárható. Nem kell ide őt követnünk. Nem szabad. Éppen az a ragyogó az egészben, hogy játékát nézve soha nem lehet tudni , hol kezdődik vagy végződik a sajátja. Elénk csak a szintézis kerül. Kivétel, ha a darab koncepciója elhibázott. Eljátssza az ilyen szerepet is, de ott már érezzük — ő lép közbe, hogy kimondja azt, amire a szerző nem volt képes. Hét szerep egy héten. Ha nagyon fáradt — dikciója felgyorsul, mozgása elevenedik. De érdekes — így még szűkszavúbbnak tűnik. Az ő titka — miért. Neves, világviszonylatban is kiválónak minősíthető színművészeink többsége — néhány kivételtől eltekintve — a két háború között, vagy a második világháború éveiben kezdte pályafutását. Az ő emlék- és élményviláguk alapvetően különbözik a harmincadik életévük körül járó társaikétól. Nekem úgy tetszik — az ő művészetükben sokkal több az általánosítható jegy. Valahogy mégsem teremtett egyikük sem iskolát vagy irányzatot. Fiatal színészeink a maguk útját járják. Mondhatnánk, a semmiből teremtenek mindent, iletve, mint Kozák András — magukkal hozzák társadalmunk valamely markánsan jellemezhető közegéből az igéző tehetséget és aztán, kinek milyen szerencséje venn, gazdagítják, színesítik, mélyítik a tanulóévek alatt és után. Kozák Andrásnak szerencséje volt és van. Kazimir Károly nem hagyja pihenni. A legváltozatosabb feladatok teljesítését követeli meg tőle — a maximum szintjén. Nem minden fiatal színész mondhatja ezt el magáról! Ismerőseim, barátaim véleménye Kozák András művészetéről igen megoszló. Többen állítják, hogy túlértékelem az ő színházművészeti felfogását. De milyen felfogást értékelek túl? Amely minden színházművészet valós alapja, amit Sztanyiszlavszkij fogalmazott meg ismételhetetlen szépséggel? „A színházművészet természeténél fogva korszerű és ez a korszerűség sok mindenből tevődik össze: az igazság szomjából, a hazugság elleni tiltakozásból, abból a törekvésből, hogy az életet teljes gazdagságában, igaz szépségében lássuk, abból az óhajból, hogy megértsük napjaink nagy ügyeit. A korszerűség fogalmában egybefonódik a hazafiúi és az esztétikai elem.” Ennek a hitvallásnak egyik hirdetője tetteivel Kozák András. Lehet, hogy képem róla — téves. El kell mondanom, hogy soha nem találkoztam vele. Mindazt, amit megértettem, amire ráéreztem , játékából, művészetéből szűrtem le. Jól vagy rosszul. URBAN NAGY ROZÁLIA Őze Lajos, bohóc maszkban ékre festett orr. Véres, pacalszerű ajkak. Századfordulós nyugszékvászonból szabott színes-csíkos nadrág: egyszerre olyan utcai pizsamaféleség, amit manapság divathippik hordanak és egyszerre a bohócok folt hátán folt tarkaságú ruházata. Rendetlenül lógó fürtökkel így jelenik meg Őze Lajos mint Lucio a Nemzeti Színház Szeget szeggelelőadásán. Pletykás. Felelőtlen. Fecsegő. Bennfenteskedő. Fél füllel figyel az eseményekre, de három szájjal beszéli el azokat. Mozgékony. Eltúlzott. Kikiáltóhangú. Bohóci. Hasmánt kúszva menekül lelepleztetésekor. Erkélyre mászik. Hol itt, hol ott tűnik föl és kotyog bele a hercegi protokollba. Öze Luciója külvárosi strici, bordélybeli hentergő, haszonleső kurafi, akinek mindenről és mindenkiről csípősen rossz véleménye van, mintha az Athéni Timon Apemantusa Bécsbe vándorolt volna át vagy a Troilus Thersitese fölcsapott volna kocsmatöltelék kerítőnek. Visszataszítóan szennyes figura volna, ha nem egy nagy költő és zseniális emberismerő mintázta volna rokonszenvesre. A Falstaffok, a Parolles-ok, Keszeg Andrások, Böffen Tóbiások, a nyárközépi ünnepségek mesterembereinek bordájában szőtték, ahol a visszatetsző-jellemtelen vonások is bájt és megértést nyernek. Lucio taszító vonásai is vonzóak életszeretetétől és őszinteségétől. Hazugságai is őszintébbek (miként a gyermeki hazugságok) a többiek igazmondásánál. Lucio élni szeretné pondróéletét. Nem ilyen akart lenni. De ilyenre sikeredett. Ilyenné tették a körülmények. Legvonzóbb vonása őszintesége. Egy őszintétlen kor őszintétlen környezetében — amikor még az igazságnak is olyan hazugságszíne van — a megoldott nadrágszíjat, a kigombolt hasítékot, a fröcskölésre nyitott szájat képviseli azokkal szemben, akik semmivel sem jobbak nála, csak jobb a modoruk és iskolázottan bújnak üresen kongó szavak mögé szennyes magatartásukkal. Lucio nem magyarázgatja, nem elméletesíti mocskos viselkedését. Éli azt. A saját életét éli. Amivé lehetett. Amennyi jutott neki. A többiek, a többiek a mások életét élik. Idegen, magukra szedett maszkokat szerepeltetnek önmaguk helyett. Szerepeket töltenek be. Alakoskodnak. Amikor vastag vörös festék fedi a színész ajkát és világoskék gumó az orra, amikor szemtelen locsogását nem a herceg lába elé térdepelve mondja el, hanem hol a jobb oldalon bukkan elő a statisztatömegből, hol az erkélyről kiabálja a nézősereg közül, hol pedig az emelet mellvédjére könyökölve szól a népből, akkor panaszos hangon bohócságot meg túlzást emlegetnek azok, akik Shakespeare-tanulmányaikat a Nemzeti Színház diákelőadásain végezték utoljára Aggódva óvják Shakespeare-t Shakespearetől. Minden kézikönyvben benne áll ugyanis, hogy a középkori vásári színjátszás és a vallási színjátékok bohócai mint nemesednek meg Shakespeare darabjaiban. Persze nem finomkodóan irodalmi , hanem faragatlanul köznapi durvaságú nyelvet használnak s rendszerint ilyenkor vált át a színpadi vers költői prózára. Megfinomítottságuk jellemgazdagságukban jelentkezik. Lucio bizony bohóc. Leánykafüleknek nem való vaskosságokat mond. Mint ahogy a darab során tanítónénifüleket pirító vaskosságok hangzanak el politikailag is. Itt nyugalomcibálás és értékborzolás folyik Shakespeare-nél, mert egy nyugtalan és befelhőzött eszméjű Jakab-kor változékonyságáról beszél nem sima szavakkal és nem sima udvari gondolatokkal. Ez nem az udvar füleinek tetsző játék: ez a nép hangja. Shakespeare-nél gondolkodni kell — nem azon: mit is tanultunk róla az iskolában, hanem azon: mit is mond nekünk a színház nagy iskolájában a napi leckénkről. Ezért azután Shakespeare-t csakis a mű felől szabad megközelíteni, mert ha valami örök shakespeare-it kérünk számon rajta, jócskán pórul járhatunk. Nincs hagyományos és brechtizált Shakespeare. Csak mai Shakespeare és ódivatú Shakespeare van. Amit hagyományosként szokás emlegetni, azt az akadémikus színjátszás, a romantika szuszogása, a szecesszió negédessége és a naturalizmus lapossága hamisította, nyeste, torzította, gyömöszölte olyanra. Meghökkenünk a bohóctól? Hiszen meghökkenünk mindennapi életünkben is a szókimondó bohóctól, aki gügyeség mögé rejti szabadságvágyát és igazságérvényesítő szenvedélyét. Elborzadunk a bohóctól és durvaságról panaszkodunk? Vizsgáljuk csak meg, honnan fakad ez az esztétikai panasz? Vajon nem a naturalizmus színháza szoktatott bennünket olyan alakokhoz, akikkel akár vonatok fapados osztályain is összetalálkozhatunk vagy távolsági autóbuszok várótermeiben? Aki Shakespeare-t mutat be, nem vállalkozhat az életnek ilyen fotográfikus-magnetofonos utánzására, mert Shakespeare és színháza nem naturalista színház. Az életben agg uralkodók ritkán osztják szét birodalmukat három leányuk között; dán királyfiak nem tétováznak, hogy egy kísértet szavára megboszszulják-e a családjukat ért bűnsorozatot; hercegek nem mondanak le önként az uralkodásról és szerzetesruhában nem mennek a nép közé azt vizslatni, miként fogadja a közvélemény a politikai változást. Nem, Shakespeare és a shakespeare-i színház nem alkalmas arra, hogy apró megfigyelésekből valósághű árnyalásokból, miniatűrtechnikából szereljék össze az előadásokat olyanná, ami a képzeletnélkülien lusta nézőket is megnyugtatva elégíti ki ismerősségével. Shakespeare színházában minden felnagyított, eltúlzott. Nem a részletek rajza a lényeges, hanem az egész igazsága, ami persze itt is a részletekből bontakozik ki. Nem azt tudhatjuk meg Shakespeare-nél, hogy miként élnek és öltözködnek egyes korok emberei, hanem azt, hogy miként kellene élniök, viselkedniök, ha nem akarnak szenvedni az áthatolhatatlannak érzett valóság végzetszerűen fájlalt titokzatosságától. Meg kell tisztítani Shakespeare-szemléletünket a romantikus és naturalista beidegződésektől, az ábrándoktól és a sablonoktól, a szokástól és a rátelepedett hagyományrétegtől, hogy elfogulatlanul azt láthassuk benne, amit valójában tartalmaz. Nem könnyű feladat mindezt végbevinni. Előbb is meg kell tisztítani gondolkodásunkat a gépies beidegződésektől, az ábrándoktól és a sablonoktól, a szokástól és a rátelepedett hagyományrétegtől, hogy azt láthassuk a valóságban amit tartalmaz. Ezt csak Shakespeare folytonos tanulmányozásával lehet elérni. Ezt csak a valóság folytonos tanulmányozásával lehet elérni. Állandó elégedetlenséggel és azzal a szakadatlan gyanakvással, hogy az elért eredmény egyben már túlhaladott is, hogy ha meghódítottuk a megismerés egy szeletét, menten tovább kell indulnunk, újabb igazságok felderítésére. Engem erre biztat a shakespeare-i bohóc. MOLNÁR GÁL PÉTER K öze Lajos mint Lucio (MTI Fotó : Keleti Éva)