Kritika 2. (1973)
1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Juhász Előd: Petőfi a zenében
elrendelt ismétléseknek. Ha mégis úgy érezzük, hogy fiatalos, hamvas, jóízű iskolafilmdrámát láttunk, akkor ez azt bizonyítja: Kardosék nemcsak kitaláltak egy műfajt, de nem véletlen, hogy ők találták ki. Van hozzá erejük, képességük, pedagógiai érzékük, hogyan lehet ezt több száz diákkal megvalósítani. Másfelől bizonyítja azt is, hogy a sokszor ócsárolt mai fiatalokkal lehet lelkesen, komolyan, fegyelmezetten együtt dolgozni, lehet velük hasznos és értelmes dolgokat együtt alkotni. Van persze a filmnek egy jelenete, ahol nem lehet kétség az iránt, hogy ez kizárólag a rendezőtől és az íróktól származik. A film eszmeileg legfontosabb jelenetéről, pontosabban víziójáról van szó: Kardos Ferenc Petőfi szabadszállási kudarcát úgy alkotja újjá, hogy ott a forradalmár Petőfivel szemben valójában egy másik „Petőfi” lép fel. A konkrét, történelmileg determinált, plebejus és internacionalista forradalmiságától megfosztott, nemzetiszín-kokárdás, üresen kongó, „hazafiias” frázisokat pufogtató Petőfi. Az a hamis és hazug nacionalista képzet, amelyet a reakció agyajt ki, amellyel a reakció próbálja napjainkig Petőfit pótolni, Petőfit kijátszani és igazi önmagával szembeállítani. Jó, hogy ez a jelenet belekerült a filmbe. Kár, hogy ez a jelenet egy-két mozaikszerű utalástól, felvillanástól eltekintve szinte társtalanul szerepel a filmben. S ezért maga ez a jelenet is nehezen érthető a laikus néző oldaláról. A Petőfi ’73-nak ugyanis a fentebb dicsért — és joggal dicsért — erényei ellenére van egy kirívó, lényegi hibája: Nem világos, miért Petőfi ’73 a címe. Azért, mert ma játszatnak el, mai helyszínen, mai fiatalokkal egy történelmi eseménysorozatot?"Ez kevés. A Petőfi ’73 címtől azt várnám, hogy mit jelent ma: 73-ban a mai fiataloknak Petőfi és 48. Ez azonban nem derül ki. Megtudom, hogyan jelenítenek meg történelmi figurákat és szituációkat mai fiatalok, hogyan képzelnek el és oldanak meg a rendezővel és az operatőrrel együtt múltbéli dolgokat mai fiatalok, gyanítom, hogy milyen friss, mai, fiatalos ötletekkel járulnak hozzá a játékhoz, és jóleső érzéssel nyugtázom, hogy a mai fiatalok is kedvvel, lelkesedéssel játszanak, dolgoznak, ha Petőfiről és 48-ról van szó. De hogy milyen eszméket, milyen elveket, milyen ideológiát ismernek vagy nem ismernek Petőfivel és 48-cal kapcsolatban, mit értenek ők Petőfi forradalmiságán, 48 eszmei és politikai harcaiból, nemzetközi összefüggéseiből, és mit értenek félre, ez a filmből nem derül ki. (S ez nagyobb hiány, mint a biográfiai tévedések, tárgyi lapszusok sora.) Márpedig ez volna a lényeg: felmutatni és — esetleg — korrigálni, vitatkozva, oktatva korrigálni a mai fiatalok eszmei képét Petőfi, a márciusi fiatalok, az egész 48-as nemzetközi és belső szituáció eszmei céljairól, törekvéseiről, konfliktusairól. Így derült volna ki, hogy mit tudnak Petőfi konkrét, történelmileg meghatározott, korba ágyazott plebejus és internacionalista — tehát igazán nemzeti, tehát máig szóló — forradalmiságáról. Így derült volna ki a mai asszociációkból — helyes és téves bevérzésekből —, hogy mit értenek ők mai forradalmiságon. Márpedig ez nem nagyon derült ki. Ezt a lényegi kérdést ugyanis nem lehet egy-két — egyébként jól megrendezett — utalással vagy jelenettel (a bécsi diákok megérkezése, az országgyűlés „konventvitája”, a Bemről szóló néhány mondat, vagy a Marseillaise énekeltetése) pótolni. És enélkül a Petőfi ’73 nem igazán 73. Ahhoz, hogy 73 legyen, mindenekelőtt Kardoséinak kellett volna a film eszmei célját, tartalmát világosabban tisztázni. És ennek alapján vagy hagyni a fiatalokat előbb a maguk elképzelése szerint játszani, aztán megmegállítva őket, vitatkozni, majd a rendező koncepciója szerint újrajátszatni, vagy pedig eleve eljátszatni velük a rendező eszmeileg határozott mondandóját és eközben meg-megállva, véleményüket kérdezni, az ő képzeteiket is eljátszatni, vitatkozni. Minthogy azonban ez a rendezői prekoncepció eszmeileg nem volt teljesen tisztázott, a címben meghirdetett film helyett — némi túlzással — egy fiatalokkal eljátszatott történelmi revüt kaptunk. Egy olyan revüt, amelyben a fenti néhány jó és hasznos eszmei utalástól eltekintve többnyire valamiféle „általános” forradalmiságról, sok mozgással, sok rohanással kifejezett, az ifjúság mindenkori „forradalmiságára” apelláló forradalomról van szó. Olyan általánosságról, amelyben kitűnően érvényesül Kende János Jancsónál kigyakorolt operatőri munkája. Csak éppen az eszmei konkrétság hiányzik, és az az eszmei plusz vagy mínusz (?), amelyet a fiatalok tehettek volna hozzá. A fiatalok eszmei vallomását ugyanis az a néhány mondat, amelyet magukról, magukról elmondanak, nem helyettesítheti. Ezek a megnyilatkozások ugyanis jórészt arról szólnak, hogy milyen technikai gondjaik voltak a film készítése közben, elégedettek-e vagy sem a saját produkciójukkal. Egyetlen lényegi vallomás hangzik csak el a film vége felé arról, hogy mit is jelent a mai fiatalnak Petőfire emlékezve ma forradalmárnak lenni. Ez a nosztalgikus vallomás érzékelteti, miről is kellett volna szólnia a Petőfi ’73-nak, milyen nosztalgiákat, hiányérzeteket kellett volna helyreigazítani, milyen jó sóvárgásokat és igaz törekvéseket kellett volna konkrétan és világosan megfogalmazni, a mának használva útbaigazítani, továbblendíteni. Ha ez megtörtént volna, akkor másképpen, egyértelműbben hangzana Szörényi Levente — egyébként nagyszerű — Petőfi-dala is. Ha ez megtörtént volna, akkor kevesebb félreértésre és belemagyarázásra adna lehetőséget a film egyik-másik képsora is. Kardosék tehát új műfaj megteremtésére tettek izgalmas kísérletet. Az iskoladráma filmszerű újjáteremtésére. Ez a kísérlet formailag bravúrosan sikerült. És folytatást kíván. Mindössze az maradt ki belőle — vagy legyünk igazságosak —, azt nem sikerült még teljesen visszaidézniük, ami nélkül iskoladráma nehezen képzelhető el: az iskoladráma tartalmát, célját, lényegét. Az eszmei konkrétság, az eszmei viták, az eszmei harc igényét. KOMLÓS JÁNOS Petőfi a zenében Illyés Gyula írja egy Petőfi-album előszavában: „Rendkívüli érzéke volt az előadáshoz. Verseinek szerkezete azért oly kiváló, mert mondhatni: nem papirosra, hanem pódiumra készültek. »Rossz színész volt« — mondta róla a kor, amely a kárpithasogatást, a rossz előadást tapsolta. »Orrhangja volt!« De az volt Moliére-nak is. »Rekedt volt, hebegett!« Mint ugyancsak Moliére. S még anynyian! A pályáról csak azért szorult le — jobb híján költőnek — mert a hallása az valóban rossz volt. Márpedig a vándorszínésznek akkor főleg énekelnie kellett, a karban is. De szeretett volna mindig énekelni, zongorázni is. Imádott zenét, éneklést hallgatni. Elképzelhetjük a nemes elégtételt, amikor a saját dalait hallgathatta...” (Dalok Petőfi Sándor verseire — a költő születésének 150. évfordulójára. Előszó. Editio Musica, Budapest, 1972.) A mai napig sem tudjuk pontosan, mikor született az első Petőfi-dal. Az viszont ismeretes, hogy nyomtatásban először 1846 legelején jelent meg Petőfi-megzenésítés Szénfy Gusztáv Parlagi nótáiban. Ugyanez év őszén már egy Petőfinek ajánlott zenemű is napvilágot látott: Kirch János Isten hozott csárdása. (A két adatot Isor Kálmán említi 1930 márciusában, a Muzsikában megjelent „Petőfi műveinek zenei bibliográfiájá”-ban. Ezt a jegyzéket bővítette Sonkoly István: „Petőfi-megzenésítések bibliográfiája”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárának közleménye, Debrecen, 1970.) Ez a két példa egyúttal a Petőfi-kompozíciók két nagy csoportját jelzi: a versek zenés feldolgozását, illetőleg a Petőfi személye ihlette műveket. Óriási többségben az előbbiek vannak, s számuk egyre gyarapodik. Haraszti Emil már 1923-ban úgy tudta, hogy „a Petőfi-dalok száma jóval meghaladja az ötszázat”. Ugyanebben az évben Wagner József ezt még többre becsüli: „Ma a Petőfi-kompozíciók száma (csak a kinyomtatottak vagy nyilvánosan előadottakról lehet szó, mert a kéziratban levőké légió) ezer felé jár.” Ha pontos összegezést nem is állapíthatunk meg, az kétségkívül bizonyított, hogy komponistáink az elmúlt 125 évben Petőfi verseit zenésítették meg a legtöbbször. Különösen az 1843—48 között keletkezett költemények inspirálták a szerzőket. Például az 1843-as „termésből” 114, az 1844-esből 117 dal és kórusmű született. Még látványosabb statisztikai adatokat is segítségül hívhatunk: a kutatók összesítve több mint 250 Petőfi-vers csaknem 800 megzenésítését tartják számon! (Ehhez jönnek még a különböző szimfonikus és színpadi feldolgozások.) Más jellegű adatok: a Nemzeti dal 32 különböző feldolgozása ismeretes; ugyanez a szám a Honfidal esetében 22, a Te vagy, te vagy barna kislánynál pedig 17. Itt aligha lehet feladatunk, hogy felsoroljuk mindazokat, akik valamiképpen gazdagították a Petőfi-zeneirodalmat. Sokkal több támpontot ad, s érdekesebb is a különböző jelenet a Petőfi ’73 című filmből 21