Kritika 3. (1974)
1974 / 4. szám - Veszely Péter: Magyar emigráns a magyar emigrációról
„A veszett egyenetlenség csak közöttünk marad ..(27. 1.) — olvasható egy helyütt, vagy máshol ez a citátum szerepel: „Adja isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen és irtózva halljon beszélni a mi hosszú bujdosásunkról..(75. 1.) Nagy Kázmér tehát valamiféle Mikes-helyzetben érzi magát. Ennek a helyzetérzékelésnek a pozitív oldalára már rámutattunk: sohasem akar elszakadni Magyarországtól, sohasem hiszi azt, hogy a magyar nép igazi képviselői az emigránsok lennének, valamiképpen mindig hazafelé tájékozódik. De illúziókat is takar ez: Nagy Kázmér hajlamos olykor „kurucos” nekibúsulásokra, hajlamos valamiféle „örök magyar átok” feltételezésére, a magyar történelem változásait is nemegyszer a „két pogány közt egy hazáért” romantikus képletéből vezeti le. Lássuk ezeknek az illúzióknak a gyökerét. „Az emigráció története — írja — elválaszthatatlan a nemzetétől. 1944-ben és később nem múlt és hagyományok, beidegzettségek és ideológiák nélküli »ártatlan« magyarság, hanem olyan magyar nemzet találta magát szemben a változással, amelyet évszázadokra viszszanyúló gazdasági, társadalmi és kulturális hatások értek, befolyásoltak és alakítottak. Anélkül, hogy akár csak vázlatosan is megkísérelném összehasonlítani mindazt, ami 1945 előtt és 1945 óta a magyar állam és nemzet életének számtalan részletére jellemző volt, illetve jellemző ma, elég, ha néhány alapvető fordulatra emlékezünk. Az 1840-es, 1880-as, az 1910-es és 1930-as Magyarország között lényeges eltérés már csak a külső formák (királyság) és a nemzet belső életének szabályai szerint sem volt. A társadalmi rétegek megoszlása, szerepe és egymáshoz való viszonya, az ország dolgaiban döntő szóval bíró csoportok, sőt családok folyamatossága szintén alig változott valamit 1945-ig. De 1945-ben a szó szoros értelmében eltűnt, megsemmisült, ami volt. Maradt a feldúlt és javarészben megműveletlen terület. Rajta az el nem menekült nép. Valóban, olyan volt a helyzet 1945 áprilisában, mintha a magyar nép soha nem is jutott volna el az államalkotás koráig. A magyar történelem István király óta tartó századainak fejezetei ekkor zárultak le és — miután az élet nem áll meg — egy egészen új korszak kezdődött 1945 tavaszán. Miben áll és miből tevődik össze ez az új korszak? Két lényeges tényezőből. Az első: a területében és lakosságában jelentéktelen méretűvé zsugorodott Magyarország. A másik lényeges változás: az 1945-ig fennálló államhatalom szervezete összeomlott és személyi képviselői elhagyták az országot. A légüres térben fokozatos reformok helyett forradalmi természetű és sebességű változás kezdődött. Kialakult egy olyan magyar állam, melynek az 1945 előttivel kevesebb rokonsága van, mint a múlt század végi liberális magyar államnak a korai középkor rendi államával volt. Ezen belül gyökeresen megváltozott az állam világnézeti, kulturális beállítottsága, az évszázadok óta szinte változatlan nemzetgazdasági berendezkedés és végül az 1945-ig szándékosan alig háborított társadalmi tagozódás is. 1945—49 között elméletileg még volt lehetőség, hogy minden régen esedékes reform megvalósuljon, ugyanakkor az a szellemilelki-történelmi kapcsolat, mely a magyar történelem évszázadait az emberek és a magyar művelődés tudatában összefűzi, meg ne szakadjon ..(30—31. 1.) Mielőtt még néhány megjegyzést fűznénk ehhez a történetfilozófiai eszmefuttatáshoz, még egy idézet: „Szálasi fellépése és németek által történt szerepeltetése nélkül valóban nem alakult volna ki a politikai emigráció, s nemcsak a 44-es, hanem talán a 45 utáni sem.” (40. 1.) Annyiban készségesen egyetértünk Nagy Kázmérral, hogy a magyar történelem 1945- ben gyökeresen megváltozott és radikálisan elszakíttattak azok a szálak, melyek a volt uralkodó osztályokhoz fűzték. A kérdés azonban, ami ezek után is felteendő , nem lényegtelen: feltételezhetünk-e egy olyan „örök magyar” fejlődést, amely István királytól 1944-ig állandó? És ha — feltételezve, de el nem fogadva a szerző hipotézisét — ez a magyar történelem oly állandó és nemzeti tényezőkkel rendelkezett, akkor ki a felelős a területében és népességében csökkent országért, ki a felelős az elmaradt reformokért (amelyek — ugyancsak Nagy Kázmér koncepciója szerint — a forradalomnál jobban szolgálták volna a nemzetet) és végül, de nem utolsósorban: ki a felelős Szálasiért? Mert valaki és valakik nyilván felelősek azért, hogy Magyarország messze elmaradt az európai fejlődéstől, a levert forradalmakért, a konzervált feudalizmusért és végül a fasizmusért, melyet — ellentétben Nagy Kázmér elméletével — 1919-től Horthyék szisztematikusan készítettek elő. Ne vitatkozzunk most, hogy a magyar történelem folytonosságát az uralkodó osztályok jogfolytonossága vagy a dolgozó nép históriájának folytonossága képviseli. Ez a disputa fölösleges, éppen a történelem döntött ebben a kérdésben. Izgalmasabb annak a vizsgálata, hogy ez az illúziós történetszemlélet hogyan vezeti el szerzőnket egy reális politikai következtetéshez. Paradox módon hangzik, de újra az illúzióknál kell kezdeni. „Az 1956 utáni események fényében sokan gondolták végig, hol is tévesztettek utat?" — írja Nagy Kázmér. — „Megállapíthatták, hogy nem az osztrák—magyar határon. A szélsőjobboldali emigrációt leszámítva, a 47-es és az 56-os politikai emigránsoknak szembe kellett nézniük a tényekkel: távozásukig (melynek nem ők voltak a kizárólagos okai) vállalták mindazt, ami 1945 után bekövetkezett, de emigrálásuk után egyszerre úgy viselkedtek, mintha nem ismernék a térképet.” (45. 1.) Ebben a gondolatmenetben is föllelhető a logika megbicsaklása: hogyan is történt minden? Mindaz, ami 1945 után következett, „mindössze” földrajzi kényszerűség lett volna? És ha — újra feltéve, de el nem fogadva a hipotézist — valóban az volt, akkor az emigránsok miért fogadták el 1947—48-ig, és miért nem fogadták el utána? fatlak* ? Nagy Kázmér így folytatja gondolatmenetét: „A lelkiismeret-vizsgálat során voltak, akik elővették a régen — vagy talán soha nem olvasott »magyar próféták« írásait: Eötvös, Deák és Széchenyi munkáit, és kevesekben, de lezajlott az összeütközés a valóság és az illúziók között.” (45. 1.) Már a „próféták” megnevezése is jellemző egy ideológiai magatartásra: igazán csak Kemény Zsigmond hiányzik a reformista, majd 1849- ellenes ideológia képviselői közül. Eötvös is. Deák is a németek és az orosz cári birodalom közötti erőviszonyok alakulásából igyekezett a Habsburgokkal való kiegyezés optimális lehetőségeit levezetni. Nagy Kázmér szerint ez újabb bizonyíték a „két pogány közt egy hazáért” magatartás igazolására. Világosan kimondja a negyvenhetes emigráció helyzetét elemezve, hogy „A határ elhagyása után, szinte kivétel nélkül, a tegnap még értelmesen, megfontolva, Magyarország helyzetének ismeretére valló nyilatkozatokat tett politikusok egyszerre nemcsak antikommunisták, de szovjetellenesek is lettek. (47. 1.) Azt is leszögezi: „A három fő csoport (az 1944-es, az 1947-es és az 1956-os emigráció — A szerk.) mindenesetre megegyezett abban, hogy ami a távozása óta Magyarországon végbement, ideiglenes és a hatalom megszerzése érdekében »az ördöggel is szövetkezni lehet. Az ördöggel ugyan nem kötöttek szövetséget, de abból a meggondolásból kiindulva, hogy ami jó az Egyesült Államoknak, az jó Magyarországnak is — feladták a politikai emigráció egyetlen jogalapját: a független bírálat szabadságát s beálltak egy nagyhatalom érdekeinek szolgálatába. A történteket csak súlyosbította, hogy hosszú évekig nem ismerték fel ennek a nagyhatalomnak az igazi érdekeit sem és összetévesztették a kívánságokkal a realitásokat... S ez volt a magyar politikai emigráció tragédiája.” (30. 1.) Rengeteg helyes gondolat található ezekben az idézetekben: valóban a nekivadult szovjetellenesség lökte ezt az emigrációt az Egyesült Államok feltétlen kiszolgálói közé valóban, ábrándok között éltek A magyar politikai emigráció bukásának valóságos oka az volt, hogy a valóságban lezajlott forradalom helyett egy illúziókban létező mérsékelt reformok, vagy egy még inkább csak illúziókban élő konzervativizmus alapjáról képzelték el Magyarország 1945 utáni útját. „A rendkívüli helyzetben csak azoknak sikerült átmenteni magukat, akiknek személyisége több volt, mint az osztályhelyzetükkel összekapcsolódott közéleti szerep...” — írja Nagy Kázmér (15. 1.). Egyetértünk. Csakhogy — és közvetve és közvetlenül éppen az Elveszett alkotmány bizonyítja ezt — a magyar politikai emigrációban 1945 után nem volt ilyen személyiség, sőt magára az emigrációra is azért került sor, mert az osztályhelyzetből következő gátakat képtelenek voltak lerombolni. Hogyan élnek ? Mielőtt a politikai emigráció belső harcairól beszámolnánk, néhány szót azokról, akik — és láttuk már, hogy ez a számszerű döntő többség — nem vesznek részt politikai harcokban, hanem egyéni érvényesülésüket keresik. „Általában 5—10 évig eltartó gyógyulási folyamat után — írja Nagy Kázmér — legtöbb emigráns — ha sebnyomokkal is — megtalálta a helyét abban az országban, ahol letelepedett. A helyi valósághoz alkalmazkodva a maga egyéni sorsát egyenesbe hozta. Mint mondták, elért valamit, sikeres lett. Nemcsak anyagiakban, hanem új életcélt kínáló foglalkozás megtalálásával. Szerencsés esetben régi, magyarországi hivatása folytatásával." (22. 1.) Ez a kategória mind a három, 1945 utáni emigrációs rétegben megtalálható, de szerzőnk szerint a legerősebben az 1956 utáni disszidensek között. „A több ezer főre becsült főiskolai hallgatóból — állapítja meg — sokan azonnal folytatták tanulmányaikat valamelyik külföldi egyetemen. Ez a csoport tehát »más elfoglaltsága« miatt nem került a politikai emigráció uszályába, hanem néhány év múlva diplomával, valóban elsajátított új nyelvvel, magánmagyarként, vagy egy új társadalomba beilleszkedett emberként a bontakozó diaszpóra legértékesebb rétegét alakította ki.” (Kiemelés tőlünk — A szerk.) Ezeknek az embereknek a többsége, ha magyarnak érzi magát és érzi nyelvét — abban az esetben Magyarországgal és nem az emigrációval tart kapcsolatot. Nem mintha mindennel egyetértene, ami a Magyar Népköztársaságban történik, hanem részint ragaszkodik a hagyományok által meghatározott nemzettudathoz, másrészt pedig elkötelezettséget érez a progresszió valamely formája irányában. Röviden említjük ezt a réteget, amelypedig a legjelentősebb száma szerint is, a szellemi értékek szempontjából is, mert Nagy Kázmér könyvének igazi témája nem ennek a rétegnek a sorsa: „Nem »az« emigrációról, hanem kizárólag a politikai emigránsok és szervezeteik történetéről írok” — szögezi le könyvének előszavában (6. 1.). KRITIKA Az emigráció rétegeződése Nagy Kázmér három réteget különböztet meg a felszabadulás utáni emigrációban: a „negyvennégyeseket”, a „negyvenheteseket” és az „ötvenhatosokat”. „A legújabbkori politikai emigrációt... egymástól élesen elkülöníthető folyamatok hozták létre. A politikai emigráció első, úgynevezett »Negyvennégyes» rétegének aktív csoportjai és képviselői főleg a vesztett háborúban végig kitartó, németbarát elemekből álltak. A »Negyvennégyesek« sem az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása, sem a kormányzó sikertelen kiugrási kísérletei után nem látták be, hogy az országnak egy választása lett volna: a mielőbbi fegyverszünet. Nemhogy nem látták be, hanem a megszálló németeknek felajánlkozva meghosszabbították a háborút és az ország szenvedését. Mint látni fogjuk, ezek a csoportok az emigrációban mégis makacszl 10