Kritika 4. (1975)
1975 / 3. szám - Fekete Sándor: Válogatott közügyeim
13 Válogatott közügyeim Mi volt a fejében annak a 25 esztendős fiatalembernek, aki 126 évvel ezelőtt forradalomba ragadta Pest népét? Közmegegyezésre még sohasem tisztáztuk. Mindenkor igyekezett a maga uralkodó eszméihez idomítani a költőt (csaknem egy évszázadon át főleg forradalmiságát próbálták ártalmatlanná szelídíteni), amikor viszont elhárultak a politikai akadályok Petőfi forradalmi világnézetének tárgyilagos tisztázása elől, a fellendülő kutatást belső viták kavarták meg. Előbb csak a természetes kutatói elfogultságok kezdték keresztezni egymást. Azután sikerült eljutnunk odáig, hogy egy konkrét filológiai kérdés vitája bármikor tudományon kívüli felsorakozásoknak válhat terepéül... Mit tegyen ilyenkor az, akinek a Petőfi-kutatás munkaköri kötelessége? Beszéljen mellé és várja meg, amíg egy Petőfi-vitában ismét a költő lesz a lényeges? Néha már-már kedvem volna ezt a megoldást választani. De kötelezettségeket vállaltam Petőfi-ügyekben és ezeket teljesíteni kell. Abban a meggyőződésben, hogy a polémiára rakódott mellékszempontok idővel elavulnak, de a tényekkel igazolt tételek megmaradnak. Petőfi fényűzése A költő és felesége 1847 novemberében foglalta el azt a „méregdrága”, háromszobás lakást, amelyet Egressy szerzett nekik. Itt laktak 1848 augusztusáig. A nevezetes otthont Jókai, a „társbérlő”, többször is leírta, árnyalatnyi különbségekkel, de a lényegben mindig azonosan. 1882-ben például így: „Falain körül remek kőmetszetű képei a francia forradalom kiváló alakjainak, de azok közt nemcsak Madame Roland volt ott, hanem Corday Sarolta is. Ez volt az egyedüli fényűzése.” Az acélmetszetekkel díszített könyvek, a kőmetszetekkel telerakott falak tényeket mondanak el nekünk Petőfi világnézeti érdeklődésének valóságos irányairól. Egy kultuszról vallanak: Petőfi valóságos házi panteonná rendezte be lakását, ahol szemtől szembe láthatta evangéliumának, a francia forradalmak történetének hőseit, fellapozhatta emlékezéseiket, elmerenghetett a róluk szóló műveken. Jókain kívül Zilahy Károly is megemlékezik erről a sajátos házi képcsarnokról, ismét más képeket említve. Később Petőfi István három acélmetszetet hagyott a Nemzeti Múzeumra azzal, hogy azok bátyja lakását díszítették. S legvégül az ellenforradalom hatóságai által végrehajtott foglalások jegyzőkönyvei, a Szendrey Júliának (hosszú harca eredményeként) visszajuttatott könyvek és képek jegyzékei említik a legtöbb metszetet. Legutóbb, a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében, Vayerné Zibolen Ágnes érdekes cikket írt a költő lefoglalt képeinek sorsáról. Előtte Mezősi Károly végzett fontos idevágó kutatásokat. Mivel Vayerné tanulmánya elsősorban művészettörténeti jellegű, Mezősit pedig a költő utóéletével kapcsolatos nyomozás szempontjai vezették, rendszerezésre várnak még e képek eszmetörténeti tanulságai. Ezekkel foglalkozó dolgozatom előlegeként először is hadd összegezzem, hogy különböző forrásaink alapján végül is hány képet tudunk azonosítani, mert eddig egyetlen írás sem adott összefoglalást róluk. A hatósági jegyzőkönyvben nem szereplő képeket csillaggal jelölöm. Családi képek: Petőfi Sándor, Petrovits István, Hruz Mária, Szendrey Júlia; világirodalmi alakok: Andersen, Béranger, Moore; magyar pályatársak: Arany János, Garay János; szereplők a francia forradalomból: Merlin de Thionville, Roland, Madame Roland*, Desmoulins, Danton, Robespierre, Ch. Lameth, A. Lameth, Saint-Just, Théroigne de Méricourt, Charlotte Corday, Carnot, Couthon, Vergniaud, Condorcet, Tallien, Lafayette, Petion, Marat, David, Necker*, Mirabeau*, Napoleon* ; a lengyel forradalomból: Kosciuszko. Tudjuk még, hogy Tompa Mihály képe is megvolt költőnknek, de — Tompa szerint — Petőfi egy bizonyos félreeső helyen, nem méltó módon függesztette ki pályatársát, akivel összekülönbözött. Béranger-t szobor is ábrázolta a lakásban, amelyet még három tájkép díszített (egyet Vayerné nemrég fedezett fel). Vayerné számítása szerint öt portrét nem sikerült azonosítani. Ebből az öt helyből szerintem négyet lehet betölteni Madame Roland képével (Jókai ismételt tanúsága alapján), Necker, Mirabeau és Napoleon portréjával (Zilahy, illetve Petőfi István vallomása alapján). Sőt nem tartom kizártnak, hogy az ötödik hiányzó kép az illetlen helyen kifüggesztett költőtársat ábrázolta. Ezek szerint legfeljebb egy hely marad arra, hogy elfogultságaink szerint kiéljük hipotézisgyártó hajlamainkat __ Ezek a tények, illetve a kortársi vallomások Petőfi „fényűzéséről”. Ami a kortársak tanúságát illeti, azok természetesen vitathatók. A lényegen azonban ez sem változtat sokat. A képek is bizonyítják azt, amit költőnknek Mirabeau-ról írt értékelése kapcsán már megállapíthattunk: „Petőfi eljutott a forradalomnak egy olyan emelkedettebb felfogásáig, amelyben a jakobinus beállítottság megfért a forradalom többi irányzatát megtestesítő hősök szerepének elismerésével” (Kritika, 1974. november). A Petőfi által így megtisztelt 23 forradalmi szereplő között akadnak különböző alkotmányos polgári monarchisták (5), továbbá girondiak szép számban (7) és persze hegypártiak (10). (A 23. Napóleon.) Zilahy szerint Petőfi — mire a forradalomtörténet olvasásának végére ért — lehányta a mérsékeltebbek portréit s „Robespierre-t és Saint-Just-öt rakta fel”. Okoskodásával, amelyből kiderül, hogy Zilahynak nagyon kevés sejtelme lehetett a francia forradalomról, itt nem is érdemes foglalkozni. Elég azt a tényt megállapítani, hogy abban az időszakban, amelyben Petőfi berendezte lakását a francia forradalmárok képeivel, már túl volt alapvető forradalomtörténeti stúdiumain. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy amennyiben Petőfire Cabet forradalomtörténete már 1846 tavaszán állítólag az egész életművet meghatározó módon hatott, s ez a Cabet valóságos vádiratokat írt a girondiak ellen, akkor másfél-két évvel később miért díszítette költőnk egyebek közt girondiak képeivel is a lakását? Még tanulságosabb lehet annak firtatása, hogy kik hiányoztak — adataink szerint — ebből a képcsarnokból? Első pillantásra látszik, hogy a Mocsár egyetlen képviselőjével sem szerepel, mint ahogy az elveiket cserélgető Fouché és Talleyrand sem, noha mondjuk Siéyes és e két köpönyegforgató objektív történelmi tettei lényegesen jelentősebbek például Roland minisztereinél. Nyilvánvaló, hogy a költő, aki a Ha férfi vagy morálját megfogalmazta, irtózott a helyezkedőktől, a kaméleonoktól, s a véleményéért a halált is vállaló girondi Vergniaud-t többre becsülhette, mint azt a Siéyest, aki látszatra tovább kitartott a forradalom mellett — de a „túlélés” moráljával. Rögzítendő tény továbbá, hogy a képcsarnokról ránk maradt adatok és vallomások nem említik a forradalomban jelentkező kommunisztikus irányzatok képviselőit, Babeuföt, Buonarrotit vagy társaikat. Nem szerepel nevük a költő által készített forradalomtörténeti kronológiában, sőt abban a jegyzetben sem, amely a forradalom 28 kiemelkedő szereplőjének életrajzi adatait tartalmazza, nem találhatunk érdemben velük foglalkozó könyvet azon a listán sem, amelyet valószínűleg vásárlási szándékból állított össze a költő, főleg forradalmi vonatkozású művekről... Petőfi jegyzetei és képeinek adatai alapján több mint félszáz forradalmi szereplő nevét számolhatjuk össze — ezek között hiába keressük Babeufékat. Sőt különböző ilyen listáinkon a Robespierre-éktől balra álló „veszetteknek” még a nevüket sem találjuk, a héberisták is alárendelt szerepet játszanak — csak a kronológiában fordulnak elő, egyszer. A kronológiának pedig igen sajátos vonása, hogy rögzíti a feudalizmus elleni harc néhány főbb dátumát, de egyáltalán nem vesz tudomást azokról az intézkedésekről, amelyek a forradalmi önvédelem érdekében a polgári magántulajdon korlátozását rendelték el! Tény továbbá, hogy a képcsarnok egyéb szereplői között egyetlen olyan politikust, ideológust nem találunk, akit a forradalom után kibontakozott különböző kommunisztikus vagy akár szocialisztikus tanokhoz kapcsolhatnánk! Egyik sem volt olyan kedves Petőfinek, mint Kosciuszko, a lengyel nemzeti szabadsághős? Ha Petőfi forradalmi világnézetének valóban Babeuf az „inspirálója”, ha Cabet vezette ilyen irányban, ha egy meghatározott kommunista tan és Petőfi világnézete között tipológiai azonosság áll fenn, mi a magyarázata annak, hogy a biográfia e tételt egyetlen parányi adattal nem tudja megtámogatni? Az életrajzi adatok önmagukban természetesen nem cáfolhatják a szövegekből nyerhető hipotéziseket. De ha a hipotézisek nem is tesznek kísérleteket a velük ellenkező biográfiai tények megmagyarázására, akkor ez a nagyvonalúság sem erősíti a fikciós teóriákat. Ellenkezőleg. A szövegek néhány — igen kevés, de igen nyomatékos — utalásából egyébként minden tárgyilagos kutató levonhatja azt, hogy Petőfi igenis eljutott a kommunizmus eszméjének egy nagyon általános tartalmú befogadásáig. Ferenczi Zoltán, Riedl Frigyes hiába akarta ezt cáfolni, csak saját elfogultságukat tudták leleplezni érvelésükkel. Nyilvánvaló igazság ez számomra, épp negyedszázaddal ezelőtt megjelent, ifjúkori munkámban. A márciusi fiatalokban lelkesen és büszkén hitet is tettem mellette. Azóta ki cikkekben, ki nagy monográfiában, mások sokkal felkészültebben és tudományosabban bizonyították ezt. De ezt a „befogadást” Petőfi világnézetének fő meghatározójává tenni s az általános befogadás helyett egy konkrét tannal való azonosulásról beszélni csak önkényes szövegmagyarázatok alapján lehet. A biográfia nem vonultatható fel egy ilyen fikció mellett. FEKETE SÁNDOR Egy portré Petőfi képgyűjteményéből: Kosciuszko KRITIKA