Kritika 6. (1977)
1977 / 1. szám - Együtt vagyunk. Hofi Gézával beszélget Molnár Gál Péter
pukk-pukk-pukk-pukk, sőt elment és kész, köszönöm, viszontlátásra. De amikor a pingponglabda leesik a vízről, az csuda! És ezt bárki lelökheti, ha tud célozni. Persze vannak olyan emberek, akik furcsa módon úgy veszik fel a puskát, hogy a csöve hátrafelé van. Hát akkor szerintem az a helyes, hogy azért akárki ne lövöldözhessen. Rengetegen vannak, akik nem is akarnak. Ez megint egy másik típus. Van, aki úgy érzi jól magát, ha kényelmesen él, ha nem kap levelet, ha reggel négykor nem szidjuk az anyját telefonon, és ha elmegy a gyári kultúrházba, akkor azt mondják, hogy fellépett X. Y. kiváló művész. Ha én elmegyek, azt mondják: itt volt a Hofi. Ha ezt a fizetséget valaki egyszer is megkóstolta vagy megkóstolná, akkor többet nem tétovázna. M. G. P.: Mi a technikád? Van egy alapötleted és aköré kristályosodik a műsorszám? HOFI: Tulajdonképpen az én műfajom abból áll, hogy reagálok. Ha sok esemény van, sokat, ha kevés, keveset. Elég, ha másfél mondat megvan, hogy mit akarok mondani — nem, hogy miről, mert az a könnyebb dolog —, hanem, hogy mit. Akkor aztán elindul minden, akkor jön a munka. Például ezt a kis harminc-harmincöt percet, amit most játszom a Mikroszkópon, ezt hét hónapig izzadtam. Úgy, hogy nem volt Balaton körüli haknizás, ORI-zás, semmi. Csak gyötrés, gyomorremegés, aztán a másik pillanatban teljes boldogság, aztán mégse... Vajúdás hét hónapon keresztül... Később jött Komlós János és Marton Frigyes, ugye, a munkatársak, akik helyesen és többször is belesegítettek a munkámba. Mert hát ugye az is az ő reszortjuk, hogy nemet is mondjanak. Aztán közösen összehozzuk. Régi példa: egyszer nagyon sok témám összegyűlt, sok kicsi. Mit csináljunk? Aztán egyszerre csak puff, beletettük az Odüsszeusz-jelmezbe. Annyit mondtam, hogy akkor én most a politikában vándorlok, kalauzolok erre-arra és kész. Akkor ment éppen az Odüsszeusz. M. G. P.: Mindig kell találni egy mindenki által érthető közös nyelvet... HOFI: Az nagymértékben segít. Nem baj, ha mindenkinek el akarjuk mondani. Valamelyik újság egyszer azt írta, hogy az én műsorom mindenfajta rétegnek szól. Nem a műsorom szól mindenkinek, hanem a lehetőség, hogy leülünk. Én pedig csak egyetlen dolgot akarok: ha valami történik, arról elmondani a lényeget. Ha sok politika van benne, az nem baj, de ha nincs benne politika, az baj. Ezt nagymértékben a Mikroszkópnak köszönhetem, mert ott Komlósék rákényszerítettek erre. Azt mondták, hogy csak azért, mert itten most megy a móka, kár is bemenni a színpadra. Legyen benne valami áttételes! Van, amikor megértik, van, amikor nem. De majd megértik. Ilyen volt például a Majakovszkij-vers a Szocializmusról. Az volt a szöveg, hogy: Testem bedörzsölöm bolyhos bundájú törülközővel, vállamon, mellemen tiszta ing feszül és arra gondolok , mintha a szocializmushoz jöttem volna vendégségbe. A játék az volt, hogy egy ajtón becsöngettem, mintha vendégségbe mentem volna. Nem nyitotta ki senki, de találtam egy cédulát, rajta a következő szöveg: „Rögtön jövök ...” Én megvárom — mondtam. Ezt az emberek nem mindig vették észre. Meg aztán volt, aki rögtön értette, hogy a Majakovszkij-vers az egy ilyen lépcsőház — már a formája ugye —, de isteni dolog volt, mikor ezt egyszer bemutattam egy kultúrházban. Így mentem szépen lépcsőzetesen lefelé, egy illető pedig hátul állt föl, hogy hova megyek, hogy lássa, mi van ott lenn... Na, szerintem ott ő volt a kultúrfelelős... Az nem is lett volna baj, de lehet, hogy már közművelődési felelős. M. G. P.: Milyen szerepe van nálad az improvizációnak? HOFI: Ez hangulati kérdés. Meg kell legyenek az alapfeltételek: jó közönség, olyanok, akik veszik a lapot. Valamelyik este például eljött a Mikroszkópba a Volán. Fiatal, dörzsölt taxisofőrgyerekek. Felrobbant a színház. Mert ők, kis túlzással, még azt is beleértették, ami nem volt benne a szövegemben. Volt ott valaki, aki rendszeresen mindig rosszkor nevetett. Olyan furcsán kilógott. Megkérdeztem a taxisoktól: „Magukkal jött az utas is?” — Na most ezek olyan dolgok, hogy íróasztalnál ilyen nem születik, mert születne, nekem ez nem megy. Csak ha megvan a kellő hőfok. M. G. P.: De azért ezek nagyon keményen megcsinált műsorszámok, nem? HOFI: Persze. A szám maga nem lehet improvizáció ... Olyan van, hogy amikor már úgy kezdek lubickolni, akkor közbeugrik valami, és ha jön rá reagálás, akkor azt nem is felejtem el többet. Nem is kell leírni. De a csönd, az azonnal töröl. — Aztán van, amikor nem a műsoron adódik valami, hanem, mondjuk, már délelőtt — és este jön a nagy, robbanásos poén. Például most legutóbb. Az Esti Hírlap szövege. Azt írta ugyebár egy jótollú újságíró — nagyon jó volt a tolla —, hogy a Mikroszkóp Színpad a Rátkay-klub mellékhelyisége. „Akkor a Komlós az micsoda? Vécés néni!” Bamm! Szétrobbant a ház. M. G. P.: Az utóbbi számaidból úgy látszik, hogy színész lettél. Most túl azon, hogy parodista, bohóc, néptribun meg egyebek. Finom, jellemábrázoló színész. A legutóbbi műsorodban egy kelléket, azt a vasalópárnát a legkülönbözőbb módokon tudod használni, mint gyereket, mint kenyeret... Valóban, valami egészen másfajta technikád kezd kialakulni. HOFI: Én a kellékekhez most menekülés közben nyúltam, és teljesen elájultam azon a lehetőségen, hogy a kellékes bármilyen tárgyat betehet a színpadra, és nekem játszanom kell vele. Először féltem. De egyszer csak a kellékek elkezdenek élni, végszót adnak. Hát én nem tudtam, hogy például az a párna olyan, hogy el akarja játszani a gyereket. Meg el akarja játszani a fácánt — mert rajta volt még a pihe is. Képzeld el! Nyilvánvaló, hogy rajta van! Meg aztán. Ha a párna lyukas, az a gyerek szája. Hogyha a lyuk alul van, akkor a gyerek hason fekszik. Namost, ha nincs alul a lyuk, akkor nincs megfordulás. Hát ő akart megfordulni, mert az arca alul volt. Mint mondtam, én csak reagálni tudok. Én semmit nem tudok kitalálni. M. G. P.: És mi a helyzet a partnerekkel? HOFI: Hát szóval... én partnerekkel nem tudok... M. G. P.: És Koós Jánossal? HOFI: Persze. Hát ő olyan partner. Koóssal például a kettősökben bárhová lehet ugrani. Nem kell megbeszélni, hogy te itt ezt most hagyjuk ki, meg itt egy kicsivel hoszszabban játsszunk, mert itten én most improvizálni fogok. Semmit nem kell megbeszélni. Olyan dolog ez, hogy: „Jössz sétálni?” Azt mondja: „Na gyerünk!” — és kész. Komlóssal is igen-igen lehet játszani. Gondold el, rádiófelvétel közben — kezünkben volt a papír — úgy elmentünk, de úgy... senki nem vette észre. Mi sem. Egyszerűen Komlós megkapta tőlem a végszót, ami a papíron volt, és neki akkor valami eszébe jutott. Az ilyesmit nem szabad kihagyni, az halálos vétek. M. G. P.: Mit szólsz a kritikákhoz? HOFI: Nincsenek. Ez nekem nagyon fájó pontom. Az nem kritika, ha azt írják valakiről, hogy ma nem volt olyan. Milyen? Meg aztán. Például az Operában ugye, vannak gálaestek. Bemutatnak egy operát, nagy felhajtás, mindenki odafigyel, írnak róla. A kabaré mintha nem is tartozna a színházszakmába. Igaz, ha jön egy politikai fejes Magyarországra, nem a Mikroszkópon tartják a gálaestet. Na de a kritikust ez ne zavarja! Ugyanarról van szó! Be kell vásárolni a piacon, össze kell állítani a menüt, a műsort ugye, meg kell főzni, föl kell tálalni, és utána el kell mosogatni. Kész. A cél az, hogy a vendég azt mondja: Ejha! Van, aki az Intercontinentalban eszik, van, aki valamelyik kiskocsmában. Különbség van, de mind a kettő étkezés! — Hangsúlyozni szeretném, nem arról van szó, hogy keveset szerepelek a címlapon, mert hála a jó istennek, ilyen problémám nincsen. Aztán a szövegek... Ha már megírták! Koncertekről, drámákról úgy újnak a kritikusok, hogy huuu... Egyszerűen szótárak kellenek. Ha a Hungária körúttól kifelé — azért mondom így, mert ott kezdődik az or,_ szág nagyobb fele — tehát, ha onnan kifelé egy ilyen kritikát egyetlen ember is követni tud... Akkor meg minek? Állandóan azt mondják, hogy az embereket be kell vinni a színházba. Hát akkor ne így, ilyen dolgozatokkal ... Tudom én, hogy igen okos emberek vannak. Szerencsére! És én olyan hálás lennék, ha mondanának is valamit. Nem a dicséret hiányzik, hanem az, hogy vegyenek észre dolgokat. Figyeljenek fel, hogy most például erre mentem és nem arra. Valami újat próbáltam. Ez most akkor jó? Észrevette, amit akartam? Vagy nem jött össze? Miért? Hát a közönség között ül! Hallja a reagálásokat is ... Persze! Igenis, akarom, hogy szeressenek is. Akarom. Világos. Egyszerűen azért, mert elfáradtam a konfliktusokban. És most játszani szeretnék. M. G. P.: Nincs itt valami visszakozz? Nem jár ez majd politikai pozíciód feladásával? HOFI: Szerintem nem. Nem! Mert ha mondjuk például az a gyűszű, amivel én ottan elbohóckodok, az közben, mit tudom én, egy egyiptomi olajkút, amit most átteszünk a másik oldalra — akkor nem adtam fel semmit. M. G. P.: Igen, de a te figurád régebben támadóbb volt, haragosabb. Most is meredek dolgokról beszélsz a Mikroszkópban, de mintha egy kicsit meglágyítottad volna a figurádat — szemben a mérges kőbányaival. HOFI: Ez nem úgy történt, hogy kitűztem magamnak, mától fogva lágy leszek. — Elkészült a szöveg. Ez az egész szabószám eredetileg fodrásznak készült. A hét hónapból öt hónapig fodrász volt, az utolsó kettőben lett szabó. Mert mindig ellenállt. Egyszerűen ellenállt. Voltak benne mindenféle szurkapiszkák. Például, hogy: „Mi a különbség az öttusázó Onyiscsenko és énközöttem? — Én bízom a szovjet fegyverekben!” — Szóval ilyen szövegeim voltak. Akkor azt mondta Marton Frigyes, hogy ez a fodrász puhány. „Ez nekem ne mondjon el súlyos dolgokat, ennek nem hiszem el” — mondta. Hát akkor mit csináljak? Hát, mondom, nem tudom, hagyjuk, mindegy. Hazamentem. Otthon az asztalon egymás mellett volt feltéve az Ez a divat — tudod, az újság— és a Népszabadság. Ez a divat: Népszabadság. Ahá! Majd elmondom, hogy ez a divat. És akkor egyszerre minden elindult, és szabó lett. Na most ugye, a szabó eszköze az olló. Már jött is a szöveg, nehogy aztán elszabd! Hoppá! Akkor beugrott a refrén. Meg az, hogy kéne a végére egy kis zene. Akkor ugye, kéne nyitány is... Legyen musical az egész! Nagyon jó! Akkor legyen benne tánc. Kivel? Hát a bábuval táncolok. Így alakult ki az egész. Visszatérve a lágyságra. Mondják, hogy a zene is lágyít. De gondold el, amikor velem énekli — a Mikroszkópon mondjuk nem is érdekes, mert az csak száznyolcvan ember — például háromezer ember a Papírgyárban torkaszakadtából énekelte, hogy „Elszabtuk!” Abban a pillanatban már nincs lágyulás. Én nem gondoltam volna, hogy ezt velem fogják énekelni. De mindent kipróbálok előbb, hogy robban-e vagy nem? Azért, mert nekem tetszik, még nem biztos, hogy jó. Ezt a Csepeli Papírgyárban próbáltam ki, különböző szintű emberekkel. Zene és minden nélkül. Álltam a dobogón, és mondtam: „Kérem szépen, segítsenek!” — Komolyan vették, pedig ez egyórás műsor után volt már. Mondom: „Kérem, van olyan poén, amikor nem tudom, hogy ez most ül, vagy nem ül? Próbáljuk ki!” Rendben van, eljátszottuk. Meghallgatták szépen, jött a refrén. Az első reagálás nagy nevetés volt. Jó! Erről van szó! Na mondom: „Akkor ezt most énekeljük közösen.” És háromezer ember, komolyan mondom, torkaszakadtából énekelte. Ez félelmetes! A Mikroszkópon is minden este éneklik, boldogan, torkuk szakadtából. És ebben együtt vagyunk, ebben benne van, hogy az embereket is az dühíti, ami engem dühít. 11 (Magnetofoninterjú alapján szerkesztette Takács Márta) KRITIKA