Kritika 6. (1977)

1977 / 1. szám - Együtt vagyunk. Hofi Gézával beszélget Molnár Gál Péter

pukk-pukk-pukk-pukk, s­őt elment és kész, köszönöm, viszontlátásra. De amikor a ping­ponglabda leesik a vízről, az csuda! És ezt bárki lelökheti, ha tud célozni. Persze van­nak olyan emberek, akik furcsa módon úgy veszik fel a puskát, hogy a csöve hátrafelé van. Hát akkor szerintem az a helyes, hogy azért akárki ne lövöldözhessen. Rengetegen vannak, akik nem is akarnak. Ez megint egy másik típus. Van, aki úgy érzi jól magát, ha kényelmesen él, ha nem kap levelet, ha reg­gel négykor nem szidjuk az anyját telefonon, és ha elmegy a gyári kultúrházba, akkor azt mondják, hogy fellépett X. Y. kiváló művész. Ha én elmegyek, azt mondják: itt volt a Hofi. Ha ezt a fizetséget valaki egyszer is meg­kóstolta vagy megkóstolná, akkor többet nem tétovázna. M. G. P.: Mi a technikád? Van egy alap­ötleted és aköré kristályosodik a műsorszám? HOFI: Tulajdonképpen az én műfajom ab­ból áll, hogy reagálok. Ha sok esemény van, sokat, ha kevés, keveset. Elég, ha másfél mondat megvan, hogy mit akarok mondani — nem, hogy miről, mert az a könnyebb do­log —, hanem, hogy mit. Akkor aztán elindul minden, akkor jön a munka. Például ezt a kis harminc-harmincöt percet, amit most ját­szom a Mikroszkópon, ezt hét hónapig izzad­tam. Úgy, hogy nem volt Balaton körüli hak­nizás, ORI-zás, semmi. Csak gyötrés, gyo­morremegés, aztán a másik pillanatban teljes boldogság, aztán mégse... Vajúdás hét hó­napon keresztül... Később jött Komlós Já­nos és Marton Frigyes, ugye, a munkatársak, akik helyesen és többször is belesegítettek a munkámba. Mert hát ugye az is az ő re­szortjuk, hogy nem­et is mondjanak. Aztán közösen összehozzuk. Régi példa: egyszer na­gyon sok témám összegyűlt, sok kicsi. Mit csi­náljunk? Aztán egyszerre csak puff, bele­tettük az Odüsszeusz-jelmezbe. Annyit mond­tam, hogy akkor én most a politikában ván­dorlok, kalauzolok erre-arra és kész. Akkor ment éppen az Odüsszeusz. M. G. P.: Mindig kell találni egy mindenki által érthető közös nyelvet... HOFI: Az nagymértékben segít. Nem baj, ha mindenkinek el akarjuk mondani. Vala­melyik újság egyszer azt írta, hogy az én műsorom mindenfajta rétegnek szól. Nem a műsorom szól mindenkinek, hanem a lehető­ség, hogy leülünk. Én pedig csak egyetlen dolgot akarok: ha valami történik, arról el­mondani a lényeget. Ha sok politika van benne, az nem baj, de ha nincs benne poli­tika, az baj. Ezt nagymértékben a Mikrosz­kópnak köszönhetem, mert ott Komlósék rá­­kényszerítettek erre. Azt mondták, hogy csak azért, mert itten most megy a móka, kár is bemenni a színpadra. Legyen benne vala­mi áttételes! Van, amikor megértik, van, ami­kor nem. De majd megértik. Ilyen volt pél­dául a Majakovszkij-vers a Szocializmusról. Az volt a szöveg, hogy: Testem bedörzsölöm bolyhos bundájú törülközővel, vállamon, mel­lemen tiszta ing feszül és arra gondolok ,­ mintha a szocializmushoz jöttem volna ven­dégségbe. A játék az volt, hogy egy ajtón becsöngettem, mintha vendégségbe mentem volna. Nem nyitotta ki senki, de találtam egy cédulát, rajta a következő szöveg: „Rögtön jö­vök ...” Én megvárom — mondtam. Ezt az emberek nem mindig vették észre. Meg az­tán volt, aki rögtön értette, hogy a Maja­kovszkij-vers az egy ilyen lépcsőház — már a formája ugye —, de isteni dolog volt, mi­kor ezt egyszer bemutattam egy kultúrház­­ban. Így mentem szépen lépcsőzetesen lefe­lé, egy illető pedig hátul állt föl, hogy hova megyek, hogy lássa, mi van ott lenn... Na, szerintem ott ő volt a kultúrfelelős... Az nem is lett volna baj, de lehet, hogy már közművelődési felelős. M. G. P.: Milyen szerepe van nálad az imp­rovizációnak? HOFI: Ez hangulati kérdés. Meg kell le­gyenek az alapfeltételek: jó közönség, olya­nok, akik veszik a lapot. Valamelyik este például eljött a Mikroszkópba a Volán. Fia­tal, dörzsölt taxisofőrgyerekek. Felrobbant a színház. Mert ők, kis túlzással, még azt is beleértették, ami nem volt benne a szöve­gemben. Volt ott valaki, aki rendszeresen mindig rosszkor nevetett. Olyan furcsán kiló­gott. Megkérdeztem a taxisoktól: „Magukkal jött az utas is?” — Na most ezek olyan dol­gok, hogy íróasztalnál ilyen nem születik, mert születne, nekem ez nem megy. Csak ha megvan a kellő hőfok. M. G. P.: De azért ezek nagyon keményen megcsinált műsorszámok, nem? HOFI: Persze. A szám maga nem lehet improvizáció ... Olyan van, hogy amikor már úgy kezdek lubickolni, akkor közbeugrik va­lami, és ha jön rá reagálás, a­kkor azt nem is felejtem el többet. Nem is kell leírni. De a csönd, az azonnal töröl. — Aztán van, ami­kor nem a műsoron adódik valami, hanem, mondjuk, már délelőtt — és este jön a nagy, robbanásos poén. Például most legutóbb. Az Esti Hírlap szövege. Azt írta ugyebár egy jó­­tollú újságíró — nagyon jó volt a tolla —, hogy a Mikroszkóp Színpad a Rátkay-klub mellékhelyisége. „Akkor a Komlós az mi­csoda? Vécés néni!” Bamm! Szétrobbant a ház. M. G. P.: Az utóbbi számaidból úgy lát­szik, hogy színész lettél. Most túl azon, hogy parodista, bohóc, néptribun meg egyebek. Fi­nom, jellemábrázoló színész. A legutóbbi mű­sorodban egy kelléket, azt a vasalópárnát a legkülönbözőbb módokon tudod használni, mint gyereket, mint kenyeret... Valóban, va­lami egészen másfajta technikád kezd kiala­kulni. HOFI: Én a kellékekhez most menekülés közben nyúltam, és teljesen elájultam azon a lehetőségen, hogy a kellékes bármilyen tár­gyat betehet a színpadra, és nekem játsza­nom kell vele. Először féltem. De egyszer csak a kellékek elkezdenek élni, végszót ad­nak. Hát én nem tudtam, hogy például az a párna olyan, hogy el akarja játszani a gye­reket. Meg el akarja játszani a fácánt — mert rajta volt még a pihe is. Képzeld el! Nyilvánvaló, hogy rajta van! Meg aztán. Ha a párna lyukas, az a gyerek szája. Hogyha a lyuk alul van, akkor a gyerek hason fek­szik. Namost, ha nincs alul a lyuk, akkor nincs megfordulás. Hát ő akart megfordulni, mert az arca alul volt. Mint mondtam, én csak reagálni tudok. Én semmit nem tudok kitalálni. M. G. P.: És mi a helyzet a partnerekkel? HOFI: Hát szóval... én partnerekkel nem tudok... M. G. P.: És Koós Jánossal? HOFI: Persze. Hát ő olyan partner. Koós­­sal például a kettősökben bárhová lehet ug­rani. Nem kell megbeszélni, hogy te itt ezt most hagyjuk ki, meg itt egy kicsivel hosz­­szabban játsszunk, mert itten én most imp­rovizálni fogok. Semmit nem kell megbeszél­ni. Olyan dolog ez, hogy: „Jössz sétálni?” Azt mondja: „Na gyerünk!” — és kész. Komlóssal is igen-igen lehet játszani. Gon­dold el, rádiófelvétel közben — kezünkben volt a papír — úgy elmentünk, de úgy... senki nem vette észre. Mi sem. Egyszerűen Komlós megkapta tőlem a végszót, ami a papíron volt, és neki akkor valami eszébe jutott. Az ilyesmit nem szabad kihagyni, az halálos vétek. M. G. P.: Mit szólsz a kritikákhoz? HOFI: Nincsenek. Ez nekem nagyon fájó pontom. Az nem kritika, ha azt írják vala­kiről, hogy ma nem volt olyan. Milyen? Meg aztán. Például az Operában ugye, vannak gálaestek. Bemutatnak egy operát, nagy fel­hajtás, mindenki odafigyel, írnak róla. A ka­baré­ mintha nem is tartozna a színházszak­mába. Igaz, ha jön egy politikai fejes Ma­gyarországra, nem a Mikroszkópon tartják a gálaestet. Na de a kritikust ez ne zavarja! Ugyanarról van szó! Be kell vásárolni a pia­con, össze kell állítani a menüt, a műsort ugye, meg kell főzni, föl kell tálalni, és utá­na el kell mosogatni. Kész. A cél az, hogy a vendég azt mondja: Ejha! Van, aki az Inter­continentalban eszik, van, aki valamelyik kis­kocsmában. Különbség van, de mind a kettő étkezés! — Hangsúlyozni szeretném, nem ar­ról van szó, hogy keveset szerepelek a cím­lapon, mert hála a jó istennek, ilyen problé­mám nincsen. Aztán a szövegek... Ha már megírták! Koncertekről, drámákról úgy újnak a kriti­kusok, hogy huuu... Egyszerűen szótárak kellenek. Ha­ a Hungária körúttól kifelé — azért mondom így, mert ott kezdődik az or­,_ szág nagyobb fele — tehát, ha onnan kifelé egy ilyen kritikát egyetlen ember is követni tud... Akkor meg minek? Állandóan azt mondják, hogy az embereket be kell vinni a színházba. Hát akkor ne így, ilyen dolgoza­tokkal ... Tudom én, hogy igen okos emberek vannak. Szerencsére! És én olyan hálás len­nék, ha mondanának is valamit. Nem a di­cséret hiányzik, hanem az, hogy vegyenek észre dolgokat. Figyeljenek fel, hogy most például erre mentem és nem arra. Valami újat próbáltam. Ez most akkor jó? Észrevette, amit akartam? Vagy nem jött össze? Miért? Hát a közönség között ül! Hallja a reagálá­sokat is ... Persze! Igenis, akarom, hogy sze­ressenek is. Akarom. Világos. Egyszerűen azért, mert elfáradtam a konfliktusokban. És most játszani szeretnék. M. G. P.: Nincs itt valami visszakozz? Nem jár ez majd politikai pozíciód feladásával? HOFI: Szerintem nem. Nem! Mert ha mond­juk például az a gyűszű, amivel én ottan el­­bohóckodok, az közben, mit tudom én, egy egyiptomi olajkút, amit most átteszünk a másik oldalra — akkor nem adtam fel sem­mit. M. G. P.: Igen, de a te figurád régebben támadóbb volt, haragosabb. Most is meredek dolgokról beszélsz a Mikroszkópban, de mint­ha egy kicsit meglágyítottad volna a figurá­dat — szemben a mérges kőbányaival. HOFI: Ez nem úgy történt, hogy kitűztem magamnak, mától fogva lágy leszek. — El­készült a szöveg. Ez az egész szabószám ere­detileg fodrásznak készült. A hét hónapból öt hónapig fodrász volt, az utolsó kettőben lett szabó. Mert mindig ellenállt. Egyszerűen ellenállt. Voltak benne mindenféle szurka­­piszkák. Például, hogy: „Mi a különbség az öttusázó Onyiscsenko és énközöttem? — Én bízom a szovjet fegyverekben!” — Szóval ilyen szövegeim voltak. Akkor azt mondta Marton Frigyes, hogy ez a fodrász puhány. „Ez nekem ne mondjon el súlyos dolgokat, ennek nem hiszem el” — mondta. Hát akkor mit csináljak? Hát, mondom, nem tudom, hagyjuk, mindegy. Hazamentem. Otthon az asztalon egymás mellett volt feltéve az Ez a divat — tudod, az újság­­— és a Népszabadság. Ez a divat: Népszabadság. Ahá! Majd el­mondom, hogy ez a divat. És akkor egyszerre minden elindult, és szabó lett. Na most ugye, a szabó eszköze az olló. Már jött is a szöveg, nehogy aztán elszabd! Hop­pá! Akkor beugrott a refrén. Meg az, hogy kéne a végére egy kis zene. Akkor ugye, kéne nyitány is... Legyen musical az egész! Na­gyon jó! Akkor legyen benne tánc. Kivel? Hát a bábuval táncolok. Így alakult ki az egész. Visszatérve a lágyságra. Mondják, hogy a zene is lágyít. De gondold el, amikor velem énekli — a Mikroszkópon mondjuk nem is érdekes, mert az csak száznyolcvan ember — például háromezer ember a Papírgyár­ban torkaszakadtából énekelte, hogy „Elszab­tuk!” Abban a pillanatban már nincs lágyu­lás. Én nem gondoltam volna, hogy ezt velem fogják énekelni. De mindent kipróbálok előbb, hogy robban-e vagy nem? Azért, mert nekem tetszik, még nem biztos, hogy jó. Ezt a Cse­peli Papírgyárban próbáltam ki, különböző szintű emberekkel. Zene és minden nélkül. Álltam a dobogón, és mondtam: „Kérem szé­pen, segítsenek!” — Komolyan vették, pedig ez egyórás műsor után volt már. Mondom: „Kérem, van olyan poén, amikor nem tu­dom, hogy ez most ül, vagy nem ül? Próbál­juk ki!” Rendben van, eljátszottuk. Meghall­gatták szépen, jött a refrén. Az első reagálás nagy nevetés volt. Jó! Erről van szó! Na mon­dom: „Akkor ezt most énekeljük közösen.” És háromezer ember, komolyan mondom, tor­kaszakadtából énekelte. Ez félelmetes! A Mik­roszkópon is minden este éneklik, boldogan, torkuk szakadtából. És ebben együtt vagyunk, ebben benne van, hogy az embereket is az dühíti, ami engem dühít. 11 (Magnetofoninterjú alapján szerkesztette Takács Márta) KRITIKA

Next