Kritika 12. (1983)
1983 / 3. szám - Csizmadia Ervin: A pol-beat-ről. Beszélgetés Dinnyés Józseffel
13 A POL-BEAT-ről — Beszélgetés Dinnyés Józseffel — A hatvanas évek közepén, nem, csekély külföldi késztetések hatására, de belső, spontán erőkből megteremtette magát egy hazánkban addig nem létező műfaj, amelyet első művelői folk-beatnek neveztek el. Amikor a mai ember pol-beatről beszél, talán nem mindig tudja, hogy a napjainkra lassan felnőttkorába érkező politikai dal forrásvidéke a hatvanas évek második felének időszaka, az ösztönös zenélési vágy párosulása a politizálás igényével. Azok a dalosok, akik manapság leginkább fémjelzik ezt a műfajt, általában ekkor tették meg az első lépéseket. Dinnyés József 1967-ben lép igazából nyilvánosság elé. Azóta a politikai dal egyik legmarkánsabb — és tegyük hozzá: legtöbbet vitatott — képviselője. Beszélgetésünk témája maga a műfaj. Tudjuk, hogy milyen hagyományai vannak a politikai dalolásnak, ugyanakkor a valódi protest song megjelenése csak a hatvanas évek elejére tehető. Minek köszönhető, hogy ez az új, önálló arculat létrejött? Kétségtelen, hogy mélyreható társadalmi és gazdasági változások következtek be a második világháború után. Számomra azonban mégis az a legfontosabb: ezek a változások hogyan érintették az akkori új nemzedéket, mennyire hozták mozgásba őket. Ha nevekhez kellene kapcsolni a protest song megjelenését, Bob Dylant és Pete Seegert említeném. Amikor Dylan azt mondta: „vigyázz, mert az idők megváltoznak”, elsősorban magáról beszélt. Úgy is mondhatnám: aktualizálta a jelenlétét. Lehet, hogy nem hívott senkit dolgozni, vagy társadalmi munkára, de tudatosítani próbálta azt, hogy együtt vagyunk. Különösen azért fontos emlékezni erre, mert addig a slágerek úgy kezdődtek, hogy „szeretlek én, jöjj vissza hozzám”. Neil Sedaka például egy nagyon kellemes énekes volt, csak éppen nem arról beszélt, hogy te meg én talán tudnánk valamit együtt csinálni. Dylan és a többiek önmagukat akarták vállalni. Én Bob Dylan, vagy én Pete Seeger itt vagyok veletek. Az említett előadók és a fiatalság azonosulásához a súlyos társadalmi ellentmondások vezettek elsősorban. Mi ellen lázadtak ezek az emberek? A fegyverkezés ellen. A kispolgáriság ellen. De nyomban meg kell említeni azokat a zsákutcákat, amelyek kezdettől fogva az igazi célok követelésétől eltérítették a Dylanék nyomán fellépő fiatal csoportosulásokat. Hogy csak néhányat említsek: maoizmus, trockizmus, vallási fanatizmus, megváltóvárás. Ez a hatalmas, politikailag korántsem egységes tömeg akarta aztán megvalósítani a diákforradalmat. Hogyan „jött át” a mozgalom Magyarországra a hatvanas évek közepén? Budapesten volt egy baráti csoport, tagjai behatóan tanulmányozták a munkásmozgalmak történetét, figyelemmel kísérték a század nagy változásait. Belőlük alakult a Gerilla elnevezésű politikai dalos csoport, 1966-ban. Ekkor volt a legpusztítóbb a vietnami háború. Sajnos személyesen is láthattunk napalmtól összeégett embereket, akiket Magyarországon próbáltak az életnek visszaadni. A televízió révén pedig nap mint nap láthattuk a háború fejleményeit. Szerintem egyébként a háborúellenes mozgalmak létrejöttében a televízió nagyon sokat tett. Pusztán azzal, hogy a világ bármely pontján élő emberek számára szinte karnyújtásnyira hozta. Új fölismerés lopózott az emberek, népek tudatába: a félelem attól, hogy ők is bármikor belesodródhatnak a vérontásba. Saját, személyes ügy lett abból, ami korábban nem közvetlenül érintette az embereket. Természetesen így voltunk mi is ezzel. Szerettünk volna tiltakozni és mindenkit mozgósítani a háború ellen. Budán a Ho Si Minh parkban gyűltünk össze énekelni, beszélgetni. Az akkori életformának meghatározója volt ez a közös félelem, amely az önkifejezés, a szabad életforma hirdetésével párosult. Az, hogy a mozgalom átkerült Magyarországra, teljesen érthető. Csupa olyan minta, elgondolás volt benne, amely találkozott az akkori tizen- és huszonévesek vágyaival. Mindenkiben volt egy olyan boldogító érzés, hogy lám eljött az idő, amikor le lehet dobni a korábbi kötöttségeket. Ekkoriban még Szegeden laktam. Volt már vagy 15 dallam a háború ellen. Kíváncsi voltam a Gerillákra, hát elindultam Budapestre. Nem volt hol aludnom, hosszabb volt a hajam, mint az átlag, gitár volt a kezemben, autóstoppal utaztam, szabadabb voltam mindenkinél. És érdekes, mire Budapestre értem, már tudtam, hogy nem fogok Vietnamról énekelni. Az izgatott, vajon miért zavarja az autóban ülő embert, hogy én szabad vagyok? Szabadabb, mint ő! Miért zavarja a rendőrt, hogy nekem hosszabb a hajam? Miért baj az, ha sokat olvasok, többet, mint a többiek? Ezekre a kérdésekre akartam dalokban választ keresni. Volt tehát a Gerilla együttes, amely arról énekelt, hogy ölik a sárgákat. Aztán jött Dinnyés Jóska, aki arról, hogy karrieristák vannak körülöttünk és mi tartjuk el őket. Jött Dolorkcényi Miklós, aki azt énekelte, hogy virágot adott egy lánynak, aki ezért megsértődött, mert úgy tépte le a virágot, amivel kedveskedni akart. Oroszi Péter egyik dalában azt kérdi: miért nem veszi föl őt senki a kocsijába, hisz „rosszabbak nem vagyunk, csak rátok nem hasonlítunk”. Ez volt 1967 elején. Mi történt azután, hogy megérkeztél a fővárosba, hogyan alakult a politikai dalos mozgalom? Még abban az évben volt a KISZ-nek egy kongresszusa, ahol kiírtak egy politikai dalpályázatot. Márciusban megjelent egy cikk az Ifjúsági Magazinban a Gerillákról, Dolovicényiről és rólam. Aztán volt egy nagyon fontos beszélgetés a KISZ Művészegyüttes székházában, ahol zeneszerzőkkel, politikusokkal, a KISZ országos képviselőivel találkoztunk. Azt hiszem, innen számítható egyáltalán a műfaj léte. Amikor az országos szervek elfogadták azt, hogy vagyunk, s ezen túl mondani is akarunk valamit. Március 31-én volt a kongresszus által kiírt verseny gálaestje a Vígszínházban. Meg kell mondanom, hogy számunkra ez a gálaest keserű emlék maradt, úgy éreztük, kijátszottak minket. Ekkor ugyanis még nem volt működési engedélyünk, tehát amatőrök voltunk, akiket különválasztottak a hivatásosoktól. Naivak voltunk, nem értettük, hogyan kerülhettek oda olyanok is, akiknek a valósághoz semmi közük. Emészthetetlen volt számunkra az, hogy egy éles választóvonal van köztük és köztünk. Azt hittük, ha kimondjuk a nevet, Che Guevara, a másik ember is ugyanazt hiszi. Kiderült, hogy amikor Che Guevaráról énekeltünk, azt hitték, anarchisták vagyunk, hogy be akarunk menni az erdőbe és puskákkal lövöldözni azokra, akik másként gondolkodnak. Sőt, még olyanok is voltak, akik meggyanúsítottak bennünket azzal, hogy izgatunk és szocializmusellenesek vagyunk. Próbáljuk összegezni: mit jelentett a hatvanas évek második felében „lázadónak” lenni Magyarországon? Ezt az időszakot gyakran túlértékelik. Véleményem szerint a lázadás pusztán abban jelentkezett, hogy olyan dolgokért, olyan dolgokról beszéltünk, sőt hadakoztunk, amelyeknek mi már a birtokába jutottunk. Az, hogy én hosszú hajat viseltem, s ráadásul beszéltem is az érdekében, ez tömény politizálás volt. Gondoljuk csak el: a mi nemzedékünk nemcsak új magatartásmintákat fogalmazott meg, hanem — ami ettől elválaszthatatlan — szinte az összes művészeti ág megújítóit is kitermelte. Amit ez a generáció véghezvitt, nem merült ki abban az ismert megfogalmazásban, hogy erre az időszakra a lézengő típus volt a jellemző. Ez a dolognak csak az egyik oldala. Mert a lézengő ember. Mi csináltál ezekben az időkben? Dinnyés József és Bob Dylan