Kritika 16. (1987)
1987 / 2. szám - Tóth Péter Pál: A falu jegyzője - Fókusz
tív tényezőinek a dialektikáját a munkásmozgalom három történelmi vereségének a kumulatív eredményeibe torkollatja. Mike Davis könyvének első része, amely az 1875-1886-os, 1900-1912-es és 1936-1946-os három nagy esélyt elemzi, és az azokat követő vereségek okait tárja fel, képezi a munka legjobb részét. Az elemzés precíz és konkrét. Az amerikai munkásmozgalom részletes politikai és ideológiai történetét a bérmunkásság mindenkor specifikusan változó etnikai és szakmai rétegeződésének vizsgálatával köti össze. Eközben sok új, az európai baloldaliak által alig ismert összefüggést tisztáz, így például rámutat Davis arra, hogy a katolikus egyház tartós befolyása az amerikai proletariátus ír s később olasz és lengyel alkotórészeire, a klérus 19. századi inkább populista, kevésbé ultramontán szerepére vezethető vissza. A katolikus munkásmozgalom megteremtésére irányuló vatikáni fordulatnak (a „Quadragesimo Anno” és „Rerum Novarum” pápai enciklikákkal) az amerikai klérus volt az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb forrása. Jellemző, hogy mind a Demokrata Pártban való integrálódásban - erre az úgynevezett Roosevelt-koalíció a példa -, mind a munkásszavazók tömegének hosszú távon növekvő politikai apátiájában az amerikai munkásosztály politikai autonómia megszerzésére irányuló három történelmi kísérletének a kudarca tükröződik. Az 1984-es elnökválasztáson ezeknek a választóknak több mint 60 százaléka tartózkodott a szavazástól. Ez magyarázza - mellesleg - a középosztálybeli választók, az úgynevezett „hallgató többség” (valójában „szavazó kisebbség”) súlyának a növekedését is. A könyv második része, amely az utóbbi évek fejlődésével, valamint a perspektívákkal foglalkozik, kevésbé meggyőző. Mike Davis leírja az amerikai szakszervezetek drámai hanyatlását a hatvanas és hetvenes években, szoros összefüggésben az ország nyugati és déli részén, azzal a fatális melléfogással, amelyet a bérből élők szervezésében követnek el, ahová az ipar egyre nagyobb része áttolódik. Ez a balsiker összefüggött azzal, hogy a szakszervezeti bürokrácia nem volt hajlandó Délen a Demokrata Párt régi rasszista apparátusát frontálisan támadni. Ez a stratégia Lyndon Johnson elnöksége után a szakszervezetek befolyásának összeomlásához vezetett magában a Demokrata Pártban is. A bürokrácia egy része még azt is megkísérelte (és megkísérli), hogy a Reagan-féle táborba váltson át. Az összmérleg egyértelmű: az amerikai szakszervezetek politikai befolyása ma a legmélyebb szinten van a harmincas évek eleje óta. Mike Davis főleg ideológiai-kulturális okokkal magyarázza ezt a visszaesést: a fehér munkásság történelmi eredetű rasszizmusával és később ehhez járuló nacionalizmusával. Végkövetkeztetése az, hogy az USA-ban egy szocialista tömegmozgalom ma és holnap csak - vagy legalábbis elsősorban - az elnyomott és alulprivilegizált rétegek, a feketék, a latinok, a munkanélküliek és a rosszul fizetett fehér kisebbség koalíciójára támaszkodhat. Ha ez helytálló lenne, akkor az ilyen tömegmozgalom, illetve szocialista tömegpárt marginális létezésre és vereségre lenne ítélve. Nincs olyan ország, ahol ne a bérmunkásság produktív, jobban fizetett többsége teremtette volna meg a modern proletariátus hatásos politikai autonómiájának anyagi bázisát. Davis e nézőpontja Lenin „Mi a teendő”-jének helytelen értelmezésén alapul. Ha a lenini szervezeti elméletet a maga teljességében nézzük, úgy, ahogy a 20. század kezdetétől a Komintern 3. kongresszusáig kialakult és tökéletesedett, akkor félreérthetetlenül arra az eredményre jutunk, hogy Lenin - pontosan úgy, mint Marx és Engels - azt a nézetet képviselte, hogy egy forradalmi élcsapat-párt csak egy többségében legalább periodikusan antikapitalista, önálló, objektív-közgazdasági szempontból hatékony munkásosztállyal együttműködve töltheti be történelmi szerepét. A Davis-féle perspektíva elégtelenségének metodikai háttere van. Könyvében abszolutizálja azt, amit mi az osztályharc és az osztályöntudat hosszú történelmi hullámai kimenetele viszonylagos autonómiájának tekintünk. Aki azonban az ideológia és az ökonómia közötti viszonyt még hosszú távra is kikapcsolja, paradox módon hajlamos arra, hogy a politikai opciókat csak kevés számúra vagy csak egyetlenegyre redukálja, mert túlbecsüli a tőke ideológiai-kulturális manipulálási és ellenőrzési lehetőségeit. Az USA-ban a fehér munkásosztály egy része rasszizmusának (ami ma többek között a védővámok követelésében jut kifejezésre) az anyagi alapját azok a nagy jövedelmi különbségek képezik, amelyek a munkapiacok szegmentáltságával esnek egybe. A kapitalista Európában, Ausztráliában, részben Kanadában a 19. század vége óta a munkásosztályon belül drámaian csökkent a jövedelemdifferenciálódás. Ez az elemi osztályszolidaritás anyagi alapja politikai területen is, nem utolsósorban azért, mert ennek a vívmánynak egy részét politikai harc útján érték el és biztosították (szociális törvényhozás). Az USA-ban ez nem történt meg. Ellenkezőleg, itt a munkapiac szegmentálódását száz éven át konszolidálták. Ennek a folyamatnak is megvan a közgazdasági alapja. Az uralkodó osztálynak sikerült három egymást követő hullámban olyan nagy termelékenységnövekedést kicsikarnia, hogy a fehér ipari munkások és alkalmazottak többségének jelentős jövedelmi előnyöket tudott biztosítani az osztály többi részével szemben. A döntő kérdés ezek után a következő: tudja-e az amerikai kapitalizmus a világpiacon eltűnőben lévő, ha már nem teljesen eltűnt termelékenységi előnye ellenére tartósan biztosítani a fehér produktív bérmunkások többségének ezt a jövedelemtöbbletet a peremrétegekhez képest? Ha ezt a kérdést igennel válaszoljuk meg, akkor nincs alap arra, hogy elvessük a tartós „amerikai kivétel” elméletét. Ha ezzel szemben nemmel felelünk a kérdésre, akkor hosszú távon az amerikai proletariátuson belüli jövedelemlejtés eróziójának történelmi tendenciája, azaz az amerikai munkapiac egységessé válása fog elterjedni. Akkor szélesedni fog az osztályszolidaritás objektív anyagi alapja, minden (bizonyosan nem lebecsülhető) ideológiai-kulturális akadály ellenére. És ez azt jelenti, hogy a jelenlegi fordított tendencia ellenére, történelmileg inkább juthat érvényre az amerikai politika europaizálódása, mint az európai politika amerikanizálódása. A mi nézőpontunk és Mike Davis nézőpontja közötti különbség szorosan az USA-imperializmus jövőjének eltérő értékelésével függ össze. Davis is az USA tőke hegemóniájának hanyatlását hangsúlyozza az ipari termelésben. Ő azonban úgy gondolja, hogy Washington katonaipolitikai hegemóniája, például pénzügyi-monetáris vezető hatalmi helyzetével, hosszú távon semlegesíteni tudja ezt a trendet. Mi ebben a vonatkozásban inkább kételkedünk ebben. A brit imperializmus századforduló utáni történelme azt mutatja, hogy egy imperialista hatalomnak nem sikerülhet katonai-politikai és/vagy pénzügyi eszközökkel a termelékenységi előny elvesztését, illetve a világ ipari termelésében való részesedése csökkenését tartósan kiegyenlíteni. Fordítva: mivel meggyőződésünk, hogy az USA-imperializmus minden eszközzel meg fogja kísérelni, hogy megőrizze katonai-politikai hegemóniáját, kénytelen megpróbálni fékezni és legalább részben megszüntetni ipari hanyatlását. Ez a világpiaci konkurencia mai feltételei között megint csak általános támadási tendenciát tesz szükségessé a fehér ipari munkások és alkalmazottak többségének magasabb jövedelme ellen. Akárhogy is legyen, az a tény, hogy a könyv mindezeket a világtörténelmi szempontból oly lényeges kérdéseket felveti, igazolja, hogy értékes, mélyenszántó és elgondolkodásra serkentő műről van szó. ( Konkrét, 86/10) - bárdos - 40 KRITIKA Ablak 2 Búcsú Pándi Páltól (1926-1987) 3 Kiss Dezső: Néhány szempont az értékrend kérdéséhez 4 A kultúra kérdéseiről - Interjú Hermann Istvánnal (Bevezeti és az interjút készítette Szabó Tibor) 5 Maróti Andor: A kultúra haszna 7 Mannheim első találkozása Lukáccsal (Közzéteszi, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Vezér Erzsébet) 8 Pokol Béla: Videós egyetem 10 Nekem az operaírás életformámmá lett - Beszélgetés Szokolay Sándorral (Az interjút készítette J. Győri László) 12 A vallás szerepe társadalmunkban Vacsicsák Imre: Nem a „vallásvitához'’, csak annak ürügyén 13 E. Fehér Pál: Vita végén - viták közben 15 Kottár Tamás: Páger Antal alakváltozásai 17 Rónai Mihály András: A Szép Szó utótörténete 18 Bayer József: Lukács József (1922-1987) 19 Beke Albert: Egy óra Miroslav Krlezával 19 Kovács Éva: Egy rendhagyó mesterről - Száz éve született Csáth Géza 21 Huszonévesek önmagukról Kemény István-Csontos János: Egy konzervatív fiatal - Vörös István verseiről I—II. 22 Fucskó Miklós: Egyszerű és kimondhatatlan 23 Van-e még értelme a művészetnek? - Német és magyar művészek válaszai egy körkérdésre. (Szerkesztette: Haynal Kornél, a német szövegeket fordította: Bárdos Gusztáv) 24 Németh László: Művelődéspolitikai írások (Fenyő István) 28 Sőtér István: Fellegjárás, két iskola (Pálmai Kálmán) 29 Mocsár Gábor: ...eleitől fogva (Wéber Antal) 30 Hadarna Erzsébet: Békés környék (Tokai András) 30 Csalog Zsolt: Parasztregény (Angyalosi Gergely) 31 Sándor Iván: Az idő füstjele (Pásztor Bertalan) 31 Károlyi Amy: A szobrok elindulnak (Koncz Virág) 32 Hajnal Gábor: Varjak a városban (Gyurácz Ferenc) 32 Makay Ida: A hetedik szoba (Kántor Zsolt) 33 Kukorelly Endre: Maniére (Simor András) 33 Shakespeare: V. Henrik (Kottás Tamás) 33 Lessing: Bölcs Náthán (P. Müller Péter) 34 Herczeg Ferenc: Kék róka (Nádra Valéria) 35 Shakespeare: Lear király (Bécsy Tamás) 35 Edward Bond: A bolond (Nagy István Attila) 36 Előre a hatvanas évekhez? (Zalán Vince) 36 Rejtőzködő (Gervai András) 36 Akis Miklós (Körösi Zoltán) 37 Bor Pál és az art deco (Bor István) 37 Két lemezről (Gréczy Zsolt) 38 Bábolna (Tőkéczki László) 38 A falu jegyzője (Tóth Péter Pál) 39 Fókusz 39 A CÍMLAPON: PÁNDI PÁL (Cikkünk a 3. oldalon) Művelődéspolitikai és kritikai lap Megjelenik havonta Főszerkesztő: Szerdahelyi István Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Felelős kiadó: Till Imre vezérigazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. Szerkesztőség postacíme: Bp. Pf. 40. 1428. Kiadó postacíme: Bp. 1959. Telefon: 343-100, 336-130 . Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest V., József nádor tér 1. 1900 közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámára. Előfizetési díj: egy évre 96 Ft 87.2518/2002 — Készült a Zrínyi Nyomdában Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza NT ISSN 0324—7775