Kritika 16. (1987)
1987 / 6. szám - Száz éve született Karinthy Frigyes - Szalay Károly: A Karinthy-szindróma
szindróma Ezeket a véleményeket szinte minden, vagy majdnem minden magyar íróról el lehet mondani (azzal a behelyettesítéssel, hogy nem városi, hanem falusi író, nem európai, hanem provinciális író stb.) dicsérőleg is, bírálólag is. A lényeg a minőség, a minősítés szempontjából majdnem ugyanaz: elmarasztalás, ledorongolás, leértékelés, kiárusítás. De a magyar irodalomból mégiscsak kevés írót akartak kizárni - jó szándékú dicséretből vagy kisszerű, értetlen provincializmusból. Karinthy ezek közé tartozik. Nézzük az eredetvádat. Az előzménynélküliséget. Janus Pannonius reneszánsz főpapi író volt, Temesvári Pelbárt szerzetes, Balassi Bálint végvári vitéz, Szenczi Molnár Albert prédikátor, Pázmány Péter majdnem főnemesi származású érsek, Zrínyi Miklós gróf, Kazinczy, Kisfaludy, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth köznemesek, Ady úgyszintén hétszilvafás, Babits, Kosztolányi vidéki nemesből közhivatalnokká vedlett középosztálybeli, Justh Zsigmond vidéki birtokos, Herczeg Ferenc borkereskedő-patikus... nem folytatom. Veres Péter vagy Szabó Pál paraszt. Karinthy apja kétségkívül egyik sem, hanem Múzeum körúti antikvárius-segéd, majd több nyelven tudó, Ganz-gyári levelező, tisztviselő értelmiségi. Frigyes beleszületik Budapest világvárossá születésébe. Ez a lehetőség előtte senkinek sem adatott meg. Balassi hiába tudott sok nyelven, nem lehetett volna soha Ganz-gyári üzletkötő levelező, s Pázmány sem árulhatta volna ki könyvtárát egy kiskörúti homályos lyukban. Karinthyban tehát azt kellene értékelnie az irodalomtörténetírásnak, hogy voltaképpen ő az első magyar nagyvárosi, világvárosi, fővárosi író, ő az orthodox urbánus, mert az összes többi városi, polgári citoyen író vidéki, nemes, hivatalnok, kereskedő, katona, paraszt, satöbbi származék. Ez Karinthy irodalomtörténeti szerepének előzménytelensége. Ami szokatlan az ő művészetében, az ebből az addig szokatlan születési helyszínből ered. Az apa családi és baráti köre. A legjobb barát nyomdai korrektorból lett műszaki szerkesztő. Aztán van hajóskapitány, nyomdász, nyomdatulajdonos, vasúti dolgozó, tőzsdés, hírlapíró, amatőr filozófus, festőművész. A család tagjai festenek, gépírónőként dolgoznak, ipari és egyéb szövegeket fordítanak. Értelmiségi középosztálykörnyezet, ipari érintőkkel. Kétségtelen, hogy 1887 körül és utána is jó darabig ez szokatlan induláspont irodalmunkban. Nem nemesi, nem főúri, nem udvari, nem pusztai, nem vidéki keresztény-úri osztálybeli, de nem is hivatalnok író, hanem félértelmiségi-középosztálybeli világvárosi író volt. Nem érdekelték a lovak, a mezőgazdasági kérdések, a királyi udvari etikett, a megyei pártharcok, a vallási hitviták, a reformországgyűlések. Őt kizárólag a technika és a tudomány fejlődése, a fizika, a géptan, az orvostudományban a freudizmus, a filozófiában a múlt századi pozitivizmus veresége és a különféle misztikus és félmisztikus filozófiák lábrakapása, a háború s a béke, a fajelmélet és a társadalmi fejlődés idományos fejlődéstől függő kérdései foglalhatták. Egyszerűen azért, mert ebbe született ele, mert gyermekkorától kezdve megélte a végtörténelem mindaddig legnagyobb fizikai fájgalmát, és megélte az addigi legnagyobb hábormészárlást, és megélte a második legnagyobbészárlás előkészületeit. És mindezek egy eredendően világvárosi író érzékelésén, gondolkodásmódján, erkölcsi normáin átszűrődve fogalmazódtak meg műveiben. Egy olyan középosztálybeli réteg képviselője, amely szellemi érdeklődésű, életformájában kulturált, s növekvő szerepet játszik az ország életében. A szellemi és a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb letéteményese kellene hogy legyen ma is. Biztos, hogy ezekben és ezért nem találhatott előzményre a magyar irodalomban, egyszerű történelmi okok miatt. Tények és időrendi kényszer miatt. De éppen ezért, akaratán kívül játszhatott el új, úttörő szerepet irodalmunkban, úttörőbbet, mint Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő, vagy Füst Milán, vagy akár Kosztolányi. Nem folytatott valamit - noha erősen hatott rá a XVIII. század fölvilágosodása is -, hanem ő vált hagyománnyá nálunk, azáltal, hogy hagyományt teremtett. Két irányból emlegették magyarságát. Elmarasztalták azért, mert magyarságtól idegen író. Mivel nem vidéki, falusi, netán pusztai származás. Valóban. Kifejezetten pesti és körúti. De hát ha ez szempont a magyarság megítélésekor, akkor hamar bajba kerülünk, mert Bugacon például csak külföldi turistát lehet látni manapság, magyart alig, az mind itt nyüzsög a körúton. Nehezményezték, „orrlika nem szagolt soha magyar földet”. Mert a magyarságtól idegen nagyváros szülötte és írója. Életveszélyes, öngyilkos és magyarellenes ez a kirekesztősdi. Nagyon jól tudjuk, hogy ezt az elméletet - „pesti irodalom nem magyar irodalom” - Goga találta ki, igazán nem magyar érdekből, magyar féltésből, hanem antiszemitizmusból. Budapest és a pesti irodalom magyarságát Ady Endre, Karácsony Sándor, Márai Sándor védte meg többek között. Márai egyenesen azt állította, hogy Kassa vagy Kolozsvár nézőpontjából Budapest nemhogy elmagyartalanodott volna, sokkal inkább elmagyarosodott. Amíg Császár Elemér, az Új Nemzedék vagy más jobboldali lap megbélyegzően emlegette Karinthy pesti magyartalanságát, addig Babits vagy Kardos László ugyanezt internacionalizmusként, európaiságként fogta föl és magasztalásul szánta. Ez jellemző tünet máskülönben Karinthy körül. Babits egyszer egy külföldre szánt kedvcsinálót írt Karinthyról, s abban a hitben hangoztatta Karinthy (máskülönben igaz és magyarságának ellent nem mondó) európaiságát, hogy ezért majd jobban ráharapnak műveire. Nem így történt. Az akció nem járt sikerrel, Karinthy túlságosan is bonyolult és érthetetlen az európaiak számára, de tudatunkra telepedett a hiedelem az író magyartalanságáról, amit örömmel kapott fel a buta kirekesztősdit játszó jobboldal és a sznob, külföldet majmoló, idegen ájulatban szenvedő kozmopolitizmus. A valóság megint az, hogy Karinthy legszebb hazafias, magyarságról vallott írásait sohasem adták ki kötetben. 1945 előtt azért nem, mert publicisztikáját nem gyűjtötték kötetbe, mert semmire sem becsülték újságcikkeit, 1945 után pedig azért nem, mert féltek a nacionalizmus, az irredentizmus vádjától, vagy egyszerűen jobbnak vélték kozmopolita látszatát megőrizni. Karinthy hazafiasságának megértéséhez hozzátartozik az író énjének, lelki habitusának a megértése. Elkerülte kritikusai figyelmét az a vallomása, hogy az ő számára három olyan érzés létezik, amelyről szerinte nem illik nyíltan vallani: az anya iránti szeretet, a hitves iránti szerelem és a hazaszeretet. És azt is ő írta le, hogy az anya szeretete és a haza szeretete olyan magától értetődő evidencia, amit ő fölöslegesnek tart unos-untig hangoztatni. Valóban. Anyja iránti szeretetéről képletesen, áttételesen vall novelláiban, inkább az anyahiány nyomasztó érzését írja meg, meghitt szerelmes verse nincs, csak egy-két testi vonatkozású erotikus verse, és a hazáról is csak áttételesen nyilatkozik. De akinek van szeme, annak ezt észre kellett volna vennie, ha olvasta Karinthy írásait. Karinthy áldozata az irodalomtörténetet, az irodalomkritikát mindig manipuláló politikai csoport-, osztály-, klikk-elfogultságoknak. Ami nem fér be Karinthyról az ő elképzelésükbe, azt egyszerűen nem veszik tudomásuk Az nincs. Hiába van leírva és kinyomtatva. És hiába hivatkozik bárki is a kinyomtatott szövegre. Karinthyt egy 1920 után beállott abszurd helyzet kényszerítette nyilatkozatra hazafias ügyben: Trianon. De fölemelő és humanizmusára jellemző, hogy az elszakított magyarságról szólva, nem esik bele a gyűlölködés csapdájába. Fáj neki a szétszakított magyarság sorsa. Ezt néha a tőle egyáltalán nem szokatlan patetikussággal fejti ki. Mivel ez nem illett bele sem a „Karinthy, a világpolgár”, sem a „Karinthy, a kozmopolita”, sem a „Karinthy, az antimagyar” koncepcióba, elhallgatták. Mind a két ellentábor. Kétségtelen, hogy az ő magyarságtudata más karakterű, mint Adyé, de hasonlít Babits, Kosztolányi, sőt még Móricz magyarságához is. (Móriczhoz legközelebb talán Karinthy állt érzelmileg a Nyugat írói között. Ez a téma is megérne egy misét.) Merőben más, mint Herczeg Ferencé vagy Pekár Gyuláé, és ugyancsak különbözik a falukutatók, a népi írók magyarságától. Érdekes azonban, hogy éppen József Attiláról vagy a népi írókról írott 30-as évekbeli kedves paródiáiban, ha nem is érti meg igazán a népi mozgalom lényegét, de nem is idegen tőle az. Ám nem szükséges Karinthyból Madarász Emilt, Várnai Zsenit, Babay Józsefet vagy Sinka Istvánt hamisítani. Nemcsak a paraszti életet, a proletárvilágot sem értette meg igazán. Még a Kassák Lajos-i proletárvilágot se. Az már más dolog, hogy a mai paraszti vagy munkás származás, amely a városiasodás útját járja, nagyon is megértheti Karinthyt. Korunk embere belenő Karinthy világába, belenő abba a városi-szellemi rétegbe, amelyet az író képvisel. Magyarsága humorával, szemléletmódjával van a legszorosabb kapcsolatban. Bármily meglepő is ez az állítás. Tudjuk, hogy nemcsak magyarságát vagy annak hiányát emlegették kétféleképpen dicsérőleg vagy elítélőleg, hanem humorát is. Ez a tétel: Karinthy komikus szemléletének, eszközeinek, módszereinek, humorának és szatírájának nincs előzménye a magyar irodalomban, pejoratív célzatú. Humora idegen a magyar irodalomban. Humorának körúti szelleme retrográd, nem magyar. Micsoda szívszorító groteszk, hogy az áldott emlékű magyar mentő KRITIKA